2016. szeptember 28., szerda

Houdini halott, de él

A Margitszigeti Szabadtérin lassan hagyománnyá válik, hogy saját gyártású produkciókat állítsanak ki a nagyközönség elé. Ettől a vállalástól lesz rá esély, hogy a befogadó intézményből saját márka épülhessen. Bán Teodóra és kreatív csapata ráadásul nem szeretik elaprózni a munkát: több világklasszis műsorszámot egyetlen estébe sűrítve mutatnak be, jórészt elsőként Magyarországon. A tavalyi éjszakai revü sikere után természetesen kíváncsian vártuk a kötelező folytatást.

[Christian Farla]

Múlt nyáron az ének, a tánc és az újcirkusz elemeiből állt össze a show: a szórakoztatóipar aktuális trendjei mentén. Felmerül a kérdés: innen hová tovább? Annyira gyorsan azért nem születnek új műfajok, hogy évente összeálljon belőlük egy friss csokorra való. A válasz adja magát, mégis zseniális ötlet: utazzunk vissza a régmúltba! Keltsük életre a varázslatot, amiről talán már a nagyszüleink is múlt időben beszéltek. Képzeljük magunkat az internet, a mobil, sőt a mozik előtti korba, és néhány órára lépjünk ki a saját időnkből. Idézzük meg a századfordulós vándorcirkuszok és a Houdini-féle szabadulóművészet tetszhalott világát. Hagyjuk, hogy elbűvöljön egy naivabb, gyermekibb valóság. Ugyanerre az élményre épül két vadonatúj tévésiker: az 1700-as évek skót-angol viszályát megidéző Outlander és amerikai vadnyugatba repítő Westworld. Mindkettő ki-be lépeget a mesekönyvszerű történelmi díszlet és a modern kor között, azaz folyamatosan emlékezteti a nézőt, hogy a képzelet játéka az egész. A Margitszigetből sem válik mezítlábas szekérszínház; továbbra is a legújabb technikával, dübörgő zenével, fényjátékkal és látványos színpadképpel kápráztatják el a nézőt. Csakhogy idén mindezt a múlt bűvöletében. A Magic Night este címkéje: a nagy illuzionista show, ahol a legnagyobb trükk az elképzelt időutazás.

[Vincent Vignaud]

A produkció központi eleme a kettéfűrészelt nő, legalább háromféle verzióban látjuk prezentálni. Hol összemegy, hol szétszakad a csodadoboz, mindegyik szerkezet másként halálos. Szerencsére a feláldozott alanyok mind egyben maradnak és rendszerint azonnal táncra perdülnek, ahogy elhagyják a veszélyes kalickát. Valóban mesteri, hogy egyetlen egyszer sem lóg ki a lányláb, csak azért sem tudjuk lefülelni a csalást. Ráadásul a pillanatok művészete a nevezett mutatvány, hiszen kettőt pislogunk, és máris el- vagy előtűnik az áldozat. Ha valami, akkor a feszített tempó a jelen közönségére van szabva. Így lesz egyszerre mutatós és izgalmas, amit látunk. A francia Vincent Vignaud, a spanyol David Climent, és a holland Christian Farla díjakkal elismert nagyágyúk, mindhárman erőlködés nélkül uralják a színpadot. Fegyelmezett profizmust képviselnek. Mégis elfogultság nélkül állíthatjuk, hogy a magyar Nagy Molnár Dávid emlékezetesebb a külföldi sztárfellépőknél (és egyedül az ő neve nem hat drag queen neveként). A magyar bűvész odafigyel, hogy a lényegi attrakció hibátlan levezénylésén felül a legapróbb részletek (a kellékek, a jelmezek, a kerettörténet) is valami plusz poénnal bírjanak, és ettől ő hat a legeredetibb fellépőnek. Igazi színfolt.

[David Climent]

Viszont van egy lényeges dolog, amiben nem történt változás az elmúlt 100 évben. Miért mindig a férfi varázsolja el a nőt? A latin szerető/vakmerő kalandor (aktív) és a hajlékony/ártatlan szépség (passzív) párosai mellé ideje lenne odavarázsolni egyenlőbb munkamegosztást vállaló párokat, ahogy arra a tavalyi akrobataszámok közt már láttunk is példát. Máskülönben csak a régieket utánozzuk, és nem emeljük át az illúziót a mába.

[Nagy Molnár Dávid]

Apropó régi mesterek. Az egyetlen név, amelyik még ismerősen cseng ebből a rég letűnt korból, az természetesen Harry Houdini. Az életéről készült filmfeldolgozásokból (legutóbbi: a részben magyar színészekkel forgatott 2014-es minisorozat) tudjuk, hogy magyar zsidó származását – büszke amerikai létére – fontosnak tartotta, vissza is járt a hazai közönséghez európai turnéi során. A világhírű szabadulóművész örökségéhez nekünk is sajátos közünk van tehát. Kikerülhetetlen, hogy belevegyük egy e féle játékos időutazásba. Ugyanakkor veszélyes vállalkozás Houdinit megidézni és egyben túltenni rajta. Kicsit olyan, mintha megpróbálnánk túljárni Einstein eszén, javítgatni Picasso képein, vagy lekörözni Michael Phelps-t kétszáz pillangón. Christian Farla pedig pont ezzel kísérletezik. Minden elismerésünk, hogy beleásta magát a múltba, és előkereste Houdini hagyatékából azt a tervezett mutatványt, amin halála idején dolgozott, de soha elő nem adhatott (ha nem igaz a történet, akkor is merész elgondolás). Houdini attól volt egyszeri és megismételhetetlen, hogy bármikor beáldozta volna a saját életét az illúzió életben tartásáért. A mi korunk attól sajátos, hogy mindent többszörösen bebiztosítunk, és szeretjük az illúzióról lerántani a leplet. Ennyiben a show legvégére tulajdonképp vissza is érkezünk a jelenbe.

[Kolovratnik Krisztián]

Az angol nyelvű promó videók bejátszása után a konferálás az este hungarikuma. Kolovratnik Krisztián ott folytatja, ahol tavaly abbahagyta: akkor van elemében, amikor a nemek különbözőségére vonatkozó fanyar élceket sorol, miközben csinos lányok gyűrűjében lezserkedik. És végre bevállalt ő is egy-egy trükköt, amiket múlt évben feltűnően került. Karakterében vegyíti a konferansziét a bohóccal, ahogy az egész este billeg a komolyan vett szakmai brillírozás és a tét nélküli bolondozás közt. Vajon jövőre melyik irányban folytatódik a játék? 

Szerző: Hegedűs Róbert
[Fotó: Gálos Mihály Samu]

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése