2016. augusztus 17., szerda

Én teátrista leszek!


Az átdolgozás − ellentétben a közhittel − nem a gyenge, hanem a jó darabok sorsa. A gyenge darabokat egyszerűen elfelejtik. A jó darabok viszont éppen, mivel kiállták az idő próbáját - sok-sok rendező, dramaturg kezén fordulnak meg: számtalan metamorfózison esnek át. A jelenlegi új Liliomfi tehát az első e nemben  s bizonyára nem is az utolsó. (Mészöly Dezső)


A színmű kezdete előtt a híres műfordító, dramaturg szavai hangzanak el bejátszott hangfelvételen, amely a következőképpen vezeti fel az előadást:

„Szerelmi történet ez Hölgyeim és Uraim és ismét csak Hölgyeim, mégpedig az ember és a színház szerelméről.” A Színház és Filmművészeti Egyetem végzős színészeiből verbuvált trupp egy játékörömmel és gegekkel teletűzdelt, nyelvi szójátékokkal és aktuális színházi utalásokkal gazdagon fűszerezett előadást hozott létre. A színmű nézőként szemlélve, rendezetlenségről és színpadi káoszról árulkodik, ám közelebbről megnézve a darab perce pontosan megszerkesztett színjáték, amit kiválóan összefogott ifj. Vidnyánszky Attila rendező. Az előadás szerves része volt a szünet ahol a nézők egy kocsmajelentbe belecsöppentek, immáron vendégként. A szereplők hol fogadósként, hol pedig pincérként bukkantak fel a „publikum” között és tálcán kínálva hozták a zsíroskenyeret hagymával, valamint az almabort és az alkoholmentes söröket. Ennél jobban nem is érezhettem magam, hiszen a színészek szerepükből kifolyólag vendégként bántak velünk, és ha megkívántuk leültek velünk beszélgetni. Aktív résztvevői voltunk a darabnak. 


Szigligeti Ede Liliomfija sokak számára nem ismeretlen, hiszen a magyar drámairodalom egyik kiemelkedő műve, átdolgozták már filmre is − Mészöly Dezsőt idézve: a jó darabok kiállják az idő próbáját és rengeteg dramaturg, rendező kezén mennek keresztül. A társadalmi vígjátékként ismert Liliomfi könnyed hangvételű előadás melynek középpontjában egy szerelmi bonyodalom áll, amelyben az idősebbek csak késleltetni tudják a fiatalok szerelmét, megakadályozni azonban nem. A vidámság, könnyed tréfák és a fülbemászó dallamok mögött megbújik a darab szomorú korképe a magyar vándorszínészek életéről. 

Az előadás hűen mutatja be a magyar színészet hőskorát, valamint a dramaturgnak köszönhetően (Vecsei H. Miklós aki egyben teátrista is) a szövegben a színház reflektál önmagára és a teátristák színészi létére is (a társulat bejelenti, hogy a fogyókellékek „bemondásra kerülnek”, mivel elfogyott a pénz). Színészi játékát egyik játszónak sem szeretném kiemelni, hiszen köszönhetően a jó szereposztásnak mindenki egyenlő mértékben kapott szereplési lehetőséget. 


Vidnyánszky és Vecsei Liliomfijában az ifjú teátristák szembeállnak az idősebb színészkorosztállyal, és büszkén kijelentik: „Én teátrista leszek!” Majd hozzáteszik: „Csak hagyjanak minket játszani!” Azt hiszem, ennek semmi akadályát nem látom, sőt az olvasókat arra buzdítom, támogassuk az ifjú teátristákat azzal, hogy többet járunk színházba!

Szerző: Ledvényi Enikő
[Fotók: Borovi Dániel – Budaörsi Latinovits Színház]

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése