„Elegáns, fölényes, finom, könnyed akartam lenni, csak a legelőkelőbb társaságba járni, kegyelmes urakkal beszélgetni, rejtelmes, gyönyörű nőket ostromolni. Egy lépés választott el ettől...”
Határozottan ismerős volt a cím. Felhívtam intellektuálisan sziporkázó, nálam harminc évvel idősebb rokonlelkemet, nincs-e kedve megnézni a darabot?
Harminc évvel idősebb rokonlélek a vonal másik végén: - Halálos tavasz? Arany kislányom, az ifjúságom története volt, kívülről tudom az egészet! A Karády-Jávor filmet vagy hússzor láttam, a betiltott Zilahy-regényt tízszer olvastam, a férjem szemében már váló ok lenne, ha még egyszer megnézném. De te feltétlenül menj el rá!
Így a nálam harminc évvel idősebb rokonlelkem helyett kortárs rokonlelkemmel mentem szabadtérizni.
Már székeink elfoglalásakor ráláthattunk a színpadképre: hatalmas, szürke téglatestek, melyekből szarvasagancsokra emlékeztető ágak nőttek ki. Pillogva néztünk egymásra. A rendezői jobb félhomályában ekkor váratlanul, ideges élességgel szólalt meg egy hegedű (Farkas Izsák), és kezdetét vette az előadás. A színfalak mögül jelzésszerű mozdulatokkal alakok bontakoztak ki, majd közöttük a színpad előterébe vágott utat magának egy ficsúrosan jóképű, elegánsan hátrafésült hajú fiatalember...
A sármos, jogi egyetemet végzett, vidéki birtokkal rendelkező hős, dr. Egry Iván (Lengyel Tamás) szabadidejében a korzón hajszolta a könnyű élvezeteket, miközben teljesen hideg fejjel egyengette karrierjét: célja a társadalmi ranglétrán való gyors felemelkedés volt, kerül, amibe kerül. Amikor megpillantotta Ralben tábornok lányát, a fiatal Editet (Törőcsik Franciska), egyből tudta, mit kell tennie. „Még aznap elhatároztam, hogy feleségül veszem (...), bár akkor még a nevét sem tudtam. Anna? Melanie? Magda? Éva? Fanny? Anasztázia? Júlia? Csak feküdtem napokig az ágyamban és arra gondoltam, hogy milyen lesz az életem, a karrierem, ha bekerülök ebbe a családba. Mindent erre a házasságra akartam építeni, és közben beleszerettem a lányba.” Az események aztán nem várt fordulatot vettek, Ivánt pedig összesodorta az élet a darab másik hősnőjével, Józsával (Ullmann Mónika), akihez a darab előrehaladtával akaratlanul is finom szerelmi szálak kezdték szőni. Lelki tépődés a két nő között, lecsúszás, kártyázás, züllés... Nem túlzás állítani, hogy a történet már önmagában is megmozgatja a képzeletünket. Aznap este azonban mi valami mást is magunkkal vittünk: a dallamot.
Volt ugyanis a darabban valami költeményszerű, valami nagyon eltalált ritmus. A vonó mindig éppen akkor tépte meg a húrokat, amikor az idegek már borzolódtak; a beszéd mindahányszor ott ért véget, ahol az érzés kezdődött. Mindez sallangok nélkül, formatakarékosan. Mintha minden egy metafizikai térben játszódott volna, valós idő helyett pedig az egész színdarab a főhős érzéseinek az ütemére pergett előttünk. A párbeszédek észrevétlen csaptak át (belső) monológba, abból narrációba, majd vissza; a szereplők hol testi valójukban, hol Iván gondolataiként voltak jelen a színen. A geometrikus fák között – amik a darab elején még meglehetősen furcsának tűntek – egyszer szoborszerű, másszor táncmozdulatokkal megelevenített, állandó színészi jelenlét a darab előrehaladtával csak fokozta az érzést, hogy tulajdonképpen egy elhagyott erdőben lépkedünk: dr. Egry Iván lelkének erdejében, melyet a hős maga sem ismer, és emiatt szükségszerű, hogy ott valamennyi szereplőnek nyoma vesszen. Nem szoktam, de most külön felfigyeltem a szövegre (Garai Judit) és a rendezésre (Hidvégi Nóra) is.
Kortárs rokonlelkem: - Szerinted végül miért lett öngyilkos?
Én: - Mert aki huszonéves koráig nincsen számon kérve, azt semmi nem edzette meg arra, hogy az élet nehezebb pillanataiban szembe tudjon nézni a valósággal.
Szerző: Balogh Renáta
[Fotók: Nagy Attila]
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése