2016. szeptember 28., szerda

Orlai java

Az Orlai Produkciós iroda futó előadásai közül egy-egy nyaranta kiszabadul a Városmajorba. Aki teheti, ilyenkor nézze őket, mert ebben a térben mutatnak a legjobban. A meleg hónapokban, amikor a kőszínházak zárva, sehol máshol nem látni ennyi jó színészt együtt játszani. Arról nem is beszélve, hogy a könnyedebb darabok természeteses közege a friss levegő és a jó idő. Idén két darabjukat tettem egymás mellé. A vadonatúj Egy fenékkel két lovat bohózatot és a komolyabb kommersz Száll a kakukk fészkére feldolgozását. 

Sosem értettem, hogy magyar színpadon miért kell felülreprezentálni az angolszász darabokat. Nem a fordítás ténye ellen van kifogásom, hanem hogy miért pont ebből a kultúrkörből kell kölcsönöznünk a leggyakrabban. Kétségtelen, hogy a világnyelv befolyása és piaci szempontok diktálnak, és ezt elégséges érvként is fogadom el a filmforgalmazás terén, de továbbra sem érzem meggyőzőnek a színházra vonatkoztatva. Ugye nem lesz magyar Downton Abbey vagy Sherlock Holmes a jövő évadban? Richard Bean 2011-es sikerdarabja Goldoni Két úr szolgáját írja tovább. (A szerző megannyi darabját jegyzik a szigetországban, nálunk lényegében ismeretlen). Szerencsére készült néhány éve a Pestiben egy jól sikerült eredeti változat (Gothár Péter rendezése), így annak ismeretében könnyebb képben lenni, hogy mire is épül az újragondolt sztori. Röviden: van egy kedves naplopó, aki nyerészkedésből két urat is szolgál, persze ügyetlenül és lomhán, de annyira szerethető, hogy mindvégig neki szurkolunk, szemben a pökhendi úri népséggel, akik problémáival alig-alig tudunk azonosulni, és akiknek a mi támogatásunk nélkül is jól megy a soruk. De miért tesszük az 1743-as keltezésű velencei darabot 1963-ba, Brightonba? Nem mi, az angolok. Ők azért, mert hagyományosan inkább újraírják, mintsem újszerű rendezéssel átértelmezik a régi klasszikusokat. Elsősorban a szöveget igazítják, hangolják magukhoz, nem a készen átvett szövegre húznak rendezői ötleteket. A szereplők a játszók anyanyelvén szólalnak meg hitelesen, valamint a történet újabb fordulatai is a célország adottságainak ismeretében nyernek jelentést. Az olasz tájnyelv például ír dialektusként szólalhat meg, az újgazdag fiatalok társalgási szlengje a beatnemzedék jassznyelvére fordítható át, a kaszinókról elhíresült tengerparti város lesz a bűnözők menedéke, ahol brit popikonok neveivel dobálóznak, stb. Zöldi Gergely magyar változata ebből keveset ad vissza (oda a poénok fele). Ahogy a darabválasztás miértjére sem kapunk választ Pelsőczy Réka cuki rendezését nézve. Valahogy pont ez a vígjáték került elő, és ebből kellett kihozni a legtöbbet. A főszereplő Nagy Dániel Viktor elsődleges érdeme, hogy sikerrel jártak. Úgy pakol temérdek energiát és leleményt a szerepébe, mintha szenet lapátolna egy lassan startoló gőzmozdonyba. Remek mozgással, ügyes tempóváltásokkal, megnyerő szövegmondással és énekléssel, kamaszos sármmal, erős jelenléttel viszi végig a színpadi történéseket. A többiek mintha eleve feladnák, hogy ezt az iramot tartsák, vagy csak saját kulcsjeleneteikben teszik oda magukat eléggé. De még így is kiemelkedően jó Friedenthal Zoltán, Fodor Annamária és Lukáts Andor egy-egy pillanata. Végeredményben mindenkinek jutnak hálás momentumok, és a legvégére társulatként ragyog fel a csapat. A tehetséges Boros Anna nézőként szerepeltetése és Máthé Zsolt cameoja ritka színházi csemegék.


A másik előadás, Ken Kesey One Flew Over the Cuckoo's Nest regényének sokadik feldolgozása nyilván az ikonikus Miloš Forman-film (főszerepben Jack Nicholsonnal) miatt lehetetlen vállalkozás. Znamenák István korrekt rendezésében a legelső pillanatnál eldől, hogy el kell engednünk az előzetes elvárásainkat. Sem az amerikai közeg, sem az elmegyógyintézetek valósága nem kérhető számon rajta. Leginkább a magyar színházi állapotok tükröződnek benne. Szereposztási tévedések, ingerszegény színpadkép, lötyögő ritmus, a magyar mondatok mögül kihallatszó angol nyelvű párbeszédek, félig álmos közönség – és hogy mindezek ellenére is furcsán szerethető az egész. Szabó Kimmel Tamás, a szabadságot hajkurászó fenegyerek helyett szemtelen szépfiút ad, Makranczi Zalán a túlhajszolt, elfásult, akaratgyenge orvos helyett szimplán léha papucsférjnek tűnik, Kocsis Pál a nagydarab néma indián helyett tulajdonképpen bármelyik másik férfiszerepre alkalmasabb lenne, de legalább Péterfy Bori az, akinek a darabban mondják: a rideg precízió és a mindenkit gúzsba kötő, szeretetmentes hatékonyság legyőzhetetlen papnője. Viszont hiába jó a csellista, ha a vonósnégyes többi tagja össze-vissza játszik. Illetve így azon az abszurd felismerésen kapjuk magunkat, hogy a lelketlen főnővér irányában érzünk rokonszenvet, miközben gyűlölnünk illene. Na, de akiktől mégis élvezetes lesz az este, az a bentlakókat megjelenítő fiatalok kara. Megint jó Nagy Dániel Viktor, aki egyfolytában a nem létező többieknek számolna be az eseményekről; jól él a lehetőséggel Dékány Barnabás, aki az uralkodó anya terrorja alatt megtört fiú hálás szerepében lép fel, és Formán Bálint is teljes figurát formál a házassága elől az intézetben meghúzódó, annak szabályai közt fesztelenebbül viselkedő karakterből. Valamint jók a néhány mondatos további szereplők. Ők tényleg egy kottából játszanak, és egy pillanatra nem érződik, hogy ugyan már, itt a nyári színpadon akár lazulni is lehet. De igazat kell adnom a mellettem ülőnek, aki azt súgja, hogy mintha diákszínjátszók izgatott lelkesedésétől remegne a színpad. Ha valóban így van, az nem róluk állít ki rossz bizonyítványt. Ez a Zabhegyezővel (új címén Rozsban a fogó) rokon darab az idealizált szabadságkeresésről annál természetesebben szólal meg, minél fiatalabb közegben meséljük újra. A Városmajor közönsége talán már túl sokat látott ehhez. 


Orlai előadásairól ritkán születik kiemelkedően dicsérő kritika, pedig nagyon becsületes, szimpatikus munkát végez benne minden közreműködő. Szakmailag sincs vele nagy baj, a közönségnek is jól szokott esni, de elképzelhető, hogy túl nyugodt körülmények közt zajlik a munka, mert nyilvánvalóan hiányzik az előadásokból valami elemi feszültség, amitől kiszakadnak a falak, amitől a néző másnap új emberként ébred, és amiért a színházzal egyáltalán foglalkozni érdemes. 

Szerző: Hegedűs Róbert
[Fotó: Takács Attila]

Houdini halott, de él

A Margitszigeti Szabadtérin lassan hagyománnyá válik, hogy saját gyártású produkciókat állítsanak ki a nagyközönség elé. Ettől a vállalástól lesz rá esély, hogy a befogadó intézményből saját márka épülhessen. Bán Teodóra és kreatív csapata ráadásul nem szeretik elaprózni a munkát: több világklasszis műsorszámot egyetlen estébe sűrítve mutatnak be, jórészt elsőként Magyarországon. A tavalyi éjszakai revü sikere után természetesen kíváncsian vártuk a kötelező folytatást.

[Christian Farla]

Múlt nyáron az ének, a tánc és az újcirkusz elemeiből állt össze a show: a szórakoztatóipar aktuális trendjei mentén. Felmerül a kérdés: innen hová tovább? Annyira gyorsan azért nem születnek új műfajok, hogy évente összeálljon belőlük egy friss csokorra való. A válasz adja magát, mégis zseniális ötlet: utazzunk vissza a régmúltba! Keltsük életre a varázslatot, amiről talán már a nagyszüleink is múlt időben beszéltek. Képzeljük magunkat az internet, a mobil, sőt a mozik előtti korba, és néhány órára lépjünk ki a saját időnkből. Idézzük meg a századfordulós vándorcirkuszok és a Houdini-féle szabadulóművészet tetszhalott világát. Hagyjuk, hogy elbűvöljön egy naivabb, gyermekibb valóság. Ugyanerre az élményre épül két vadonatúj tévésiker: az 1700-as évek skót-angol viszályát megidéző Outlander és amerikai vadnyugatba repítő Westworld. Mindkettő ki-be lépeget a mesekönyvszerű történelmi díszlet és a modern kor között, azaz folyamatosan emlékezteti a nézőt, hogy a képzelet játéka az egész. A Margitszigetből sem válik mezítlábas szekérszínház; továbbra is a legújabb technikával, dübörgő zenével, fényjátékkal és látványos színpadképpel kápráztatják el a nézőt. Csakhogy idén mindezt a múlt bűvöletében. A Magic Night este címkéje: a nagy illuzionista show, ahol a legnagyobb trükk az elképzelt időutazás.

[Vincent Vignaud]

A produkció központi eleme a kettéfűrészelt nő, legalább háromféle verzióban látjuk prezentálni. Hol összemegy, hol szétszakad a csodadoboz, mindegyik szerkezet másként halálos. Szerencsére a feláldozott alanyok mind egyben maradnak és rendszerint azonnal táncra perdülnek, ahogy elhagyják a veszélyes kalickát. Valóban mesteri, hogy egyetlen egyszer sem lóg ki a lányláb, csak azért sem tudjuk lefülelni a csalást. Ráadásul a pillanatok művészete a nevezett mutatvány, hiszen kettőt pislogunk, és máris el- vagy előtűnik az áldozat. Ha valami, akkor a feszített tempó a jelen közönségére van szabva. Így lesz egyszerre mutatós és izgalmas, amit látunk. A francia Vincent Vignaud, a spanyol David Climent, és a holland Christian Farla díjakkal elismert nagyágyúk, mindhárman erőlködés nélkül uralják a színpadot. Fegyelmezett profizmust képviselnek. Mégis elfogultság nélkül állíthatjuk, hogy a magyar Nagy Molnár Dávid emlékezetesebb a külföldi sztárfellépőknél (és egyedül az ő neve nem hat drag queen neveként). A magyar bűvész odafigyel, hogy a lényegi attrakció hibátlan levezénylésén felül a legapróbb részletek (a kellékek, a jelmezek, a kerettörténet) is valami plusz poénnal bírjanak, és ettől ő hat a legeredetibb fellépőnek. Igazi színfolt.

[David Climent]

Viszont van egy lényeges dolog, amiben nem történt változás az elmúlt 100 évben. Miért mindig a férfi varázsolja el a nőt? A latin szerető/vakmerő kalandor (aktív) és a hajlékony/ártatlan szépség (passzív) párosai mellé ideje lenne odavarázsolni egyenlőbb munkamegosztást vállaló párokat, ahogy arra a tavalyi akrobataszámok közt már láttunk is példát. Máskülönben csak a régieket utánozzuk, és nem emeljük át az illúziót a mába.

[Nagy Molnár Dávid]

Apropó régi mesterek. Az egyetlen név, amelyik még ismerősen cseng ebből a rég letűnt korból, az természetesen Harry Houdini. Az életéről készült filmfeldolgozásokból (legutóbbi: a részben magyar színészekkel forgatott 2014-es minisorozat) tudjuk, hogy magyar zsidó származását – büszke amerikai létére – fontosnak tartotta, vissza is járt a hazai közönséghez európai turnéi során. A világhírű szabadulóművész örökségéhez nekünk is sajátos közünk van tehát. Kikerülhetetlen, hogy belevegyük egy e féle játékos időutazásba. Ugyanakkor veszélyes vállalkozás Houdinit megidézni és egyben túltenni rajta. Kicsit olyan, mintha megpróbálnánk túljárni Einstein eszén, javítgatni Picasso képein, vagy lekörözni Michael Phelps-t kétszáz pillangón. Christian Farla pedig pont ezzel kísérletezik. Minden elismerésünk, hogy beleásta magát a múltba, és előkereste Houdini hagyatékából azt a tervezett mutatványt, amin halála idején dolgozott, de soha elő nem adhatott (ha nem igaz a történet, akkor is merész elgondolás). Houdini attól volt egyszeri és megismételhetetlen, hogy bármikor beáldozta volna a saját életét az illúzió életben tartásáért. A mi korunk attól sajátos, hogy mindent többszörösen bebiztosítunk, és szeretjük az illúzióról lerántani a leplet. Ennyiben a show legvégére tulajdonképp vissza is érkezünk a jelenbe.

[Kolovratnik Krisztián]

Az angol nyelvű promó videók bejátszása után a konferálás az este hungarikuma. Kolovratnik Krisztián ott folytatja, ahol tavaly abbahagyta: akkor van elemében, amikor a nemek különbözőségére vonatkozó fanyar élceket sorol, miközben csinos lányok gyűrűjében lezserkedik. És végre bevállalt ő is egy-egy trükköt, amiket múlt évben feltűnően került. Karakterében vegyíti a konferansziét a bohóccal, ahogy az egész este billeg a komolyan vett szakmai brillírozás és a tét nélküli bolondozás közt. Vajon jövőre melyik irányban folytatódik a játék? 

Szerző: Hegedűs Róbert
[Fotó: Gálos Mihály Samu]

2016. szeptember 23., péntek

Világszínvonalú koncert az államalapítás ünnepén

A tavalyi évhez hasonlóan idén is a Virtuózok gálakoncertje tette emlékezetessé sokunk számára az államlapítás ünnepét. Az idei koncert mottója a A kultúra és a sport élvonalában! volt. (Ez nem is szorul külön magyarázatra az olimpia utolsó napjaiban.) Egy sportoló élete ugyanúgy lemondásokkal jár, mint egy zenészé (virtuózé) – a szorgalmat, kitartást és elhivatottságot sok siker és boldogság kíséri. 

Bán Teodóra igazgató asszony egy szívhez szóló beszéddel kezdte meg az ünnepélyes és megható koncertet. Elgondolkodtató mondatokat hallhattunk, melyektől kicsit kizökkentünk a valóságból, ünnepi hangulatba kerültünk.


Műsorvezetőknek olyan jeles személyiséget választottak, akiknek meghatározó szerepet játszik a sport az életében. Miklósa Erikát nem kell bemutatni senkinek. Sportolónak készült, de a zene világában teljesedett ki, emellett a mai napig része az életének a sport. Műsorvezetőtársként Szécsi Zoltán (vízilabda) állt a színpadon. 

A nézők között foglalt helyet Imre Géza (párbajtőr), Kökény Beatrix (kézilabda), Somfai Péter (párbajtőr), Dr. Hargitai András (úszás), akiket a műsorvezetők külön köszöntöttek. Ők a sportélet kiemelkedő személyiségei, akikre méltán felnézünk. A kitartásuk, elhivatottságuk, hitük, akaraterejük példaértékű. Erőt adnak nekünk, mint ahogy a koncerten fellépő zenészek is. 


A virtuózok fiatal koruk ellenére hatalmas példaképek kicsik és nagyok számára egyaránt. Egytől egyik tehetségesek, ügyesek és alázatosak. A tekintetük boldogságot sugárzik, ugyanakkor erőt, határozottságot, megnyugvást. Elkötelezettek. Csodás rájuk nézni, hallgatni őket. Ezekre a tehetségekre (is) méltán lehetünk büszkék, és hálánkat fejezhetjük ki azért, hogy élőben hallhattuk őket játszani a Margitszigeten.

A koncert alatt a nézők csendben, áhítattal figyelték a kis művészeket. Figyeltük és hallgattuk, ahogy megszólaltatják a hangszereiket, és szárnyaltunk, repültünk velük együtt mi is. Egy más világba kerültünk, kizökkentünk a mindennapi valóságból és csak a zenének éltünk. Elgondolkodtunk. Átszellemültünk.

A szünetben kivetítőn keresztül a tűzijátékot is megcsodálhattuk. Nem sokkal ezt követően visszacsöppentünk a varázslatba. A koncert folytatódott, mi tovább utaztunk, habár a székünkön ültünk, szinte mozdulatlanul. Megszűnt a külvilág létezni. 


Természetesen nem mehetünk el szó nélkül a fellépők mellett. Az első részben megismerkedtünk az idei év korcsoport győzteseivel.  Kökény Tamással, aki bőgőn kápráztatta el a közönséget hatalmas sikerrel. Úgy éreztem a játéka alatt, hogy nem csak hegedű tud sírni, hanem a bőgő is. Holozsai Eszter fuvolajátékával varázsolt el bennünket, az élményhez egy csinos kis ruha is párosult. Hallhattuk Váradi Gyulát hegedűn játszani, őt szintén nagy szeretettel fogadta a közönség. Többek nagy kedvence, Váradi László is zongorázott nekünk.   

A koncerten fellépett még Jakab Roland hegedűn. Megcsodálhattuk Jónás Dániel klarinétjátékát, valamint Abouzahra Mariamot és testvére Abouzahra Amirat átszellemült hegedűmuzsikáját. 


Nem feledkezhetünk el a tavalyi szériából megismert versenyzőkről sem. Fellépett Boros Misi, akiről megtudtuk, hogy idén közel 300 koncertet adott és még mindig nagyon szeret focizni. Igen, gondoljunk csak vissza a műsor mottójára... 
Operarészletet hallhattunk Mészáros Levente, Nagy Zsófia és Sárközi Xénia előadásában. Fellépett még Demeniv Mihály (harmonika) és Szüts Apor, aki amellett, hogy zongorázott, több darab hangszereléséért is felelős volt. Sztárvendég is érkezett Balázs János zongoraművész személyében. Miklósa Erikától Olympia áriáját hallhattuk. A Hegyvidéki Solti György Zenekar kísérte a fellépőket. Bolyky Zoltán vezényelt. Hatalmas volt az összhang a karmester és a fellépők között.

Együtt élt minden fellépő és néző a műsor alatt. Felejthetetlen és varázslatos koncertet hallhattunk. Egy világszínvonalú, lélekmelegítő élményben volt részünk. „Elrepült az idő.” 

Szerző: Bánhidi Viktória
[Fotó: Éder Vera]

2016. szeptember 21., szerda

Egy kis romantikus éji zene és ami az énekórából kimaradt

Augusztus 11-én egy zenei időutazáson vehettek részt azok, akik a Városmajori Szabadtéri Színpadot és Rákász Gergely orgonakoncertjét választották kikapcsolódásnak. Az előadó nem ismeretlen a Budapesti Nyári Fesztivál látogatói előtt, hiszen tavaly is láthatta és hallhatta őt a közönség a #bachalley című látványkoncerten. Az Egy kis romantikus éji zene cím első hallásra talán egy „komoly” zenei koncertnek tűnhet, de nem a szó szoros értelmében volt az.  
A közel másfél órás koncerten nemcsak Mozart műveiből hallhattunk részleteket, hanem néhány olyan zeneszerzőtől is, akik valamilyen módon Mozarthoz kötődnek. A művek között a zeneszerzők életéről és alkotásaikról is hallhattunk érdekességeket. Rákász művész úr laza volt és kedves, a nézők áhitatosak és mosolyogósak.


Wolfgang Amadeus Mozart (1756-1791) 260 évvel ezelőtt született. Kezdésként egy olyan zenei variációt hallottunk, melyet 22 évesen komponált egy francia gyermekdalra, melyet mi a Hull a pelyhes fehér hó... dallamaként ismerünk. Gondolatainkba merülve csendben, élvezettel hallgattuk. Gyönyörködtünk az orgonaművész játékában. A színpadon több kamera is vette a kéz- és lábjátékot, a kép egy kivetítőre került. Így a hátul ülőknek is olyan élményben lehetett részük, mint az első sorban ülőknek, minden mozdulatot, pillanatot láthattak. Ezt követte a Kis éji zene egy részlete, melynek külön érdekessége, hogy egy rossz fordítás folyományaként hívjuk az említett módon. Eredetileg Egy kis szerenád néven írta meg Mozart. Ebből hallhattuk a Románc című tételt, melynek komponálása közben Mozarta nagysikerű Don Giovanni operán is dolgozott.


Mozart után Johann Sebastian Bach (1685-1750) következett, akire Mozart mindig felnézett. Bachról megtudtuk, hogy mikor Lipcsében élt, nem keresett túl jól, ezért kávéházakban is fellépett. Szviteket adtak elő egy-két szólistával. Táncolni ugyan senki nem táncolt ezeken az esteken, de a kávéházi fellépések felelevenítéseként egy tánctétel sort is hallhattunk. 

Bach-ot Liszt Ferenc (1811-1886) követte, aki szintén évfordulós idén, 130 évvel ezelőtt távozott közülünk. Tőle egy különleges – és számomra eddig teljesen ismeretlen – darabot hallhattunk, mégpedig a B.A.C.H. fantáziát. Liszt is felnézett Bach-ra, ezért a nevére komponált egy művet, melynek minden ütemében benne van a BACH szó (fúga téma). A mű meghallgatása előtt Rákász Gergely elmesélte, hogy mi a különbség egy zongorista és egy orgonista között. 

Ezután Ludwig van Beethoven (1770-1827) következett, akit emberkerülő személyiségnek ismertek a kortársai, de ugyanakkor nagy szívvel és kedvességgel is rendelkezett. Volt, hogy nem megfelelő öltözék miatt elvitte a rendőrség. Mikor kiderült, hogy lánya anyagi gondokkal küzd, koncertet adott, melynek bevételével segítette a csemetét. A Holdfény szonáta legendáját és I. tételét is megismerhettük, mely gyönyörűen szólt. Egy pisszenést sem lehetett közben hallani a nézőtéren, csodálatos volt.

Utolsó műsorszámként Wilhelm Richard Wagner (1813-1883) Tannhäuser-nyitányából hallhattunk egy részletet. Wagner kedvelte Beethovent és Liszt lányát vette el feleségül, így az est programjához több szálon is kötődik.  

Az előadás végig emelkedett hangulatban telt. Aki eddig esetleg nem kedvelte a komolyzenét, az most bizonyára megszerette, hiszen nem egy tömény orgonakoncerthez volt szerencsénk, hanem egy művészettel átszőtt ismeretterjesztő koncertelőadáshoz. 

Szerző: Bánhidi Viktória

2016. augusztus 22., hétfő

A mesterhármas: Shakespeare – Prokofjev – Maillot

Rómeó és Júlia a Monte-Carlo Balett előadásában a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon

A Rómeó és Júlia minden idők legtöbbet játszott szerelmi tragédiája, számtalan feldolgozása született, nem beszélve arról a temérdek alkotásról, amelyre a mű hatott. Nem csoda hát, hogy a Jean-Christophe Maillot vezette világhírű Monte-Carlo Balett is műsorára tűzte, nem kevesebb, mint 20 évvel ezelőtt. A darab az idő elteltével képes volt megőrizni jelentőségét, hogy most 2016-ban, a Shakespeare-jubileum évében a magyar közönség is részese lehessen ennek a csodálatos örömtáncnak, a Margitszigeti Szabadtéri Színpad hatalmas tölgyfáinak árnyékában. 

A Rómeó és Júliát – legalábbis korábban úgy gondoltam – csontig lerágták, én különösebben nem rajongtam érte, annyira lehetetlen ez a hirtelen lobbant pusztító szerelem, hogy igazán sosem kötött le. Meg amúgy is, szerelem, hát milyen téma az? Aztán a balettelőadást látva kicsit átértékeltem magamban a dolgokat. A végére meggyőztem magam arról, hogy Shakespeare csakis azért írta meg ezt a darabot, hogy egy ilyen pazar előadás képében szülessen újjá.


Maillot koreográfiája ötvözi a klasszikus és a kortárs balett elemeit, sőt itt-ott még az orosz néptánc motívumai is visszaköszönnek. A mozgás dinamikus, erőteljes, a táncosok minden porcikája él a színpadon. A Dajka vicces apró mozdulatai rendre mosolyt csaltak az arcomra, nem beszélve a feledhetetlen Mercutio-Benvolio párosról. Szinte hallani lehetett az ikonikus sorokat: „Ide hallgass. Olyan heves vérű verekedő vagy, mint bármelyik talián. Úgy kijössz a sodrodból, hogy azonnal megbolondulsz, s úgy megbolondulsz, hogy azonnal kijössz a sodrodból.” A címszereplőket játszó táncosokra abszolút illett a figura, mintha rájuk szabták volna: fiatalok, játékosak és bohók. Még azt az ostobaságot is elhittem nekik, hogy végül képesek megölni magukat, ha a másik nem lehet az övék. 

Korábban egyetlen feldolgozást sem láttam, ahol Lőrinc barát és Lady Capulet szerepe ennyire jelentős lett volna, mint Maillot rendezésében. Lőrinc fekete bőre a letisztult fehér díszlet előtt vészjóslón rikított, s karaktere jelentőségteljesen fűzte át egyik jelenetet a másikba, mint egyfajta égi irányító. Lady Capulet több szempontból is izgalmas. Egyrészt, az őt játszó balerina, Barabás Marianna magyar származású, a Táncművészeti Főiskolán szerzett diplomát, majd külföldre költözött. Másrészt ő volt a legjobb. Talán azért, mert egy személyben játszotta Júlia apját és anyját. Egyszerre volt meg benne az apai erő és a gyengéd anyai féltés, vagy mert olyan kecsesen mozgott az első pillanattól a tapsrend utolsó mozzanatáig, hogy amint hazaértem muszáj volt megnéznem, hogy ki ez a lány. 


A koreográfus Prokofjev zenéjét használta, ami nekem különösképpen tetszett és illett a darab szövetéhez. A díszlettervező, Ernest Pignon-Ernest a már említett hófehér elemeket úgy tervezte, hogy azok pillanatok alatt változhassanak át utcarészletből erkéllyé, vagy nászágyból kriptává. S a jelmezek pont úgy hatottak a fehér elemek előtt, mint festék a vásznon.  

Elképesztő, életre szóló élményt kaptam augusztus 5-én a Margitszigeten. Ha a társulat újra Magyarországra látogat, minden bizonnyal ott leszek, hogy újra részese lehessek ennek a nem mindennapi élménynek. 

Szerző: Mészégető Marcsi
[Fotók: Éder Vera]

Titkos francia hálószobatitkok

Ha őszinték vagyunk, kit ne érdekelnének? Képmutatás lenne azt állítani, hogy nem érdekel legalább egy kis titok a francia arisztokrácia túlfűtött és egyben túlértékelt úri életéből. A Fogi-Bulvárszínháznak köszönhetően megismerhetünk néhányat, nem is akármilyen előadásban.

A francia arisztokráciát, sőt a világ összes nemzetét célkeresztbe állítva mutatja be a színdarab az olykor nevetségessé és betegessé váló emberi vágyat. Természetesen nem kizárólag az úri osztály tud beteges és nevetséges lenni, de talán mégis csak az arisztokrácia képes arra, hogy elvonul egy szanatóriumba, ahol kizárólag vagyonos, szexuális problémákkal küzdő emberek éldegélnek − ezzel tükröt állítva nekünk arról, mennyire szánalmas tud lenni az ember, ha a vágyai határozzák meg és irányítják az életét. Ilyenkor inkább hasonlít állatra, mintsem emberre. 


Természetesen az emberi vágyakról nemzeti hovatartozás, társadalmi rang és vagyoni helyzettől függetlenül beszélhetünk. Kinek ne lenne vágya? Ki ne hallott volna szerelemről, megcsalásról, szexualitásról... és még sorolhatnám. A darabban azonban a vágyak határtalan, piszok és szenvtelen módon jelennek meg, hiszen az úri embereknek nincs más dolguk, mint a „betegségüknek” élni. Hasonóan viselkedik mindenki ebben a bolond világban. Bolond világban, bolond emberek...

A néző leül a nézőtéren, kicsit izgatottan, kicsit frusztráltan. Kíváncsi, hogy mégis mit fog látni egy olyan előadásban, amelyben már a kezdetek kezdetén előrevetítik, hogy szexuális problémákkal küzdő betegek fogját szórakoztatni. Ha belegondolunk, mulatságos, hogy egy „beteg ember” szórakoztatja a másik beteget. A cselekmény folyamán kiderül, hogy az, akit a méltóságteljes főorvosúrnak (Harsányi Gábor) gondolunk, ugyanúgy szerepet játszik a szanatóriumban, mint bármely másik beteg. Miért ne érezhetné magát ezen a ponton közülük valónak a néző, hiszen ha mindenki szerepet játszik, miért ne játszana a néző is egyet?!


Az „előbb Te” elvét is megismerjük a darab folyamán: Lucienne (Fogarassy Bernadett) kijelenti, hogy míg férje, Crépin Vatelin (Beleznay Endre) meg nem csalja, addig ő sem lép a titkos vágyak ösvényére, azonban ha mégis megteszi, akkor bátran ajánlkozik fel Edmond Pontagnac (Csengeri Attila) és Ernest Rédillon (Hajnal János) szerelmének. Ez vezet el addig, hogy az színdarab nyomozássá alakul át. Lucienne és a szerelmére vágyó két férfi követik Vatelint egy motelbe, ahol ő éppen a szeretőjének, Maggie-nek (Cseke Katinka) készül megmondani, hogy az a bizonyos botlás egyszeri botlás volt, és többet nem ismétlődhet meg. A bonyodalmak itt tetőfokra hágnak: mindenki egy szállodai hálószobára fókuszál, ami a valóságban egy kórterem. Arra a hálószobára, amelyben mindenkiből kibújik az állat, és arra a hálószobára, ahol még a főorvos úr is a vágyai tengerébe zuhan. 

Hogy mi mindent rejt még ez a fergeteges kórterem, ami az előadás idejére hálószobává alakul, azt inkább mindenki nézze meg magának. 

Szerző: Tóth Regina
[Fotók: Garai Gábor András]

2016. augusztus 18., csütörtök

Hogyan éljük túl a nyári színházi uborkaszezont?

Nehéz napok virradnak a színházszeretőkre a nyár kezdetével. Ezt az időszakot az igazi színházőrült legszívesebben két pillanat alatt átugorná, hogy újra a kultúra paradicsomába kerülhessen. Ebben a hiátusnak keresztelt időszakban bezárnak a színházak kapui, a csalódott szerelmesnek pedig más megoldást kell keresnie, hogy elvonási tüneteit enyhítse. Idén szerencsés módon ez a kutatás rövid időt vett igénybe: ugyanis belevetettem magamat az illusztris Budapesti Nyári Fesztivál forgatagába. 

Hogy a „forgatag” kifejezés nem túlzás, leginkább azzal támasztanám alá, hogy valószínűleg a legválogatósabb ismerősöm is találna fogára valót ebben a művészeti dzsungelben. Itt nem csupán a színház kedvelői barangolhatnak kedvükre a különböző zsánerek között, de az is megtalálja kis kedvencét, akit inkább a zene vagy az opera világa kötött gúzsba.


Valójában ez az a tulajdonság, ami miatt relevánsnak tartom a Nyári Fesztivál létezését. A fesztivál színielőadásokért felelő szegmense nem csupán a színházfüggőket hivatott életben tartani a nyáron, de igyekszik szakmailag hozzáértő módon összefogni egy maroknyi budapesti és vidéki előadást, amellyel a szakma széles skáláját tárják a nézők elé. Hogy ez mennyire sikeres, természetesen immáron szubjektív meghatározás kérdése, ám a szándék, amellyel az egész program indul, nemes indíttatású.

A válogatás véleményem szerint korrekt. Számos közönségkedvenc és igen elismert alkotás kerül színpadra, amellyel egyaránt szolgálják ki a szakmailag cizellált és a szórakozásra vágyó réteget is. Természetesen mindez sajnálatos módon nem predesztinálja azt, hogy az alkotás valóban elnyeri tetszésünket. A fentebb említett forgatag képe magában hordozza azt is, hogy nem minden a szájunk íze szerint való. Mindazonáltal érdemes leszögezni, hogy az éppen célul kitűzött sokszínűség az oka annak, hogy az egyensúly megtartható, és az ember elismerő biccentéssel távozik az előadás többségéről. Meggyőző előadásokból nem volt hiány, de olyanok is felkerültek a színes palettára, amik inkább negatív benyomást keltettek bennem.


Remek választás volt meginvitálni a londoni Globe Színház művészeit, akik A két veronai nemes című darabot adták elő a közönségnek. Ez valódi nyalánkság volt a művészetszeretőknek és újdonság az egynyári színházlátogatónak is: belátást engedett a külföldi színházcsinálás mikéntjébe, kiváló angol színművészeket prezentált egy majdnem egzotikus hangulatú előadás keretein belül. Maga az előadás erősen újszerű koncepcióval dolgozott, ami csak körültekintően fogyasztható és emészthető, az élmény azonban egyedi – és tapasztalatnak sem utolsó.

Itt mutatták be az Evita musicalt is július közepén. Nagy elvárásokkal érkeztem, amiket sikerült megugornia a kitűnő szereposztással felturbózott előadásnak. Radnay Csilla Eva Perónként egyik legjobban átélt alakítását nyújtotta, amit csak még hitelesebbé tette Egyházi Géza játéka, és Sándor Péter egészen lenyűgöző színpadi létezése. Az Evita a nagyszerű zene és még nagyszerűbb színészet találkozásának kiváló példája volt számomra.


Ezért is vált igazán kiábrándítóvá a fesztivál bemutatója, a Shakespeare királynője. Az előadás elkövette az egyik legelemibb hibát, amely során szinte láthatatlan falat húzott nézők és szereplők közé – ennek egyaránt lehet oka, hogy a darab szerény véleményem szerint nem való nagyszínpadra, egy kisebb térben jobban magára találna. Ám valószínűleg még ez sem mentené meg a koncepció és a szöveg teljes bukását. Működésképtelen volt az előadás hangulata, nem ragadott magával a kor varázsa, a dialógok kizökkentően hatásvadászok próbáltak lenni, és ezt Udvaros Dorottya szintén csalódást keltő alakítása sem volt képes feledtetni.

A fesztivál másik bemutatója az Így szerettek ők színházi adaptációja volt, amely Nyáry Krisztián művét olvasztja egy irodalmi koncert és színházi előadás formájába. Kőváry Katalin rendezése habkönnyű, mégis érzékeny történetszálaknál kellően drámai, amely során fejet hajt költőink nagysága előtt. Az előadás koncepciója hatásos és magával ragadó: még az sem volt képes unalomba fojtani, hogy Nagy-Kálózy Eszter és Rudolf Péter visszafogottabb alakítással hitelesebbek lettek volna a színpadon. 


Az Orlai Produkciós Iroda előadásai igazi felüdülést jelentettek. Kiválóan képviseltették magukat mind a Várj, míg sötét lesz és mind a Mindent Éváról című előadással is, ami a Belvárosi Színház esszenciáját hozta el a szabadtéri színház látogatóinak. A szórakoztató és az elgondolkodtató színház tökéletes példája az, amit Orlaiék a nagyérdemű elé tárnak.

A fesztivál érdeme, hogy más műfajban is képes maradandót alkotni. Jó kezdeményezés volt az Oscar/Zene szimfonikus filmzenekoncert, amely olyan alázattal és hozzáértéssel keltette életre Oscar-díjas filmek hanganyagát, amely nem hagyott szemet szárazon. Koncertek és valódi showműsorok tekintetében azt bizonyosan el lehet mondani a fesztiválról, hogy a válogatás igényes és közönségbarát.

A Nyári Fesztivál immáron egy kellemes svédasztal képében él bennem. Hiszen való igaz, aki kultúrára vágyik, csupán ott vesztheti el türelmét, hogy melyik izgalmasnak ígérkező produkciót válassza ki aznap estére. Ilyen nagy válogatás esetében természetesen lehetetlen mindenkit meggyőzni, ám a fesztivál elképzelése dicséretreméltó, a jövőre nézve pedig rendkívül ígéretes.

Szerző: Pál Zsófia
[Fotók: Szabad Tér Színház / Budapesti Nyári Fesztivál]

2016. augusztus 17., szerda

Én teátrista leszek!


Az átdolgozás − ellentétben a közhittel − nem a gyenge, hanem a jó darabok sorsa. A gyenge darabokat egyszerűen elfelejtik. A jó darabok viszont éppen, mivel kiállták az idő próbáját - sok-sok rendező, dramaturg kezén fordulnak meg: számtalan metamorfózison esnek át. A jelenlegi új Liliomfi tehát az első e nemben  s bizonyára nem is az utolsó. (Mészöly Dezső)


A színmű kezdete előtt a híres műfordító, dramaturg szavai hangzanak el bejátszott hangfelvételen, amely a következőképpen vezeti fel az előadást:

„Szerelmi történet ez Hölgyeim és Uraim és ismét csak Hölgyeim, mégpedig az ember és a színház szerelméről.” A Színház és Filmművészeti Egyetem végzős színészeiből verbuvált trupp egy játékörömmel és gegekkel teletűzdelt, nyelvi szójátékokkal és aktuális színházi utalásokkal gazdagon fűszerezett előadást hozott létre. A színmű nézőként szemlélve, rendezetlenségről és színpadi káoszról árulkodik, ám közelebbről megnézve a darab perce pontosan megszerkesztett színjáték, amit kiválóan összefogott ifj. Vidnyánszky Attila rendező. Az előadás szerves része volt a szünet ahol a nézők egy kocsmajelentbe belecsöppentek, immáron vendégként. A szereplők hol fogadósként, hol pedig pincérként bukkantak fel a „publikum” között és tálcán kínálva hozták a zsíroskenyeret hagymával, valamint az almabort és az alkoholmentes söröket. Ennél jobban nem is érezhettem magam, hiszen a színészek szerepükből kifolyólag vendégként bántak velünk, és ha megkívántuk leültek velünk beszélgetni. Aktív résztvevői voltunk a darabnak. 


Szigligeti Ede Liliomfija sokak számára nem ismeretlen, hiszen a magyar drámairodalom egyik kiemelkedő műve, átdolgozták már filmre is − Mészöly Dezsőt idézve: a jó darabok kiállják az idő próbáját és rengeteg dramaturg, rendező kezén mennek keresztül. A társadalmi vígjátékként ismert Liliomfi könnyed hangvételű előadás melynek középpontjában egy szerelmi bonyodalom áll, amelyben az idősebbek csak késleltetni tudják a fiatalok szerelmét, megakadályozni azonban nem. A vidámság, könnyed tréfák és a fülbemászó dallamok mögött megbújik a darab szomorú korképe a magyar vándorszínészek életéről. 

Az előadás hűen mutatja be a magyar színészet hőskorát, valamint a dramaturgnak köszönhetően (Vecsei H. Miklós aki egyben teátrista is) a szövegben a színház reflektál önmagára és a teátristák színészi létére is (a társulat bejelenti, hogy a fogyókellékek „bemondásra kerülnek”, mivel elfogyott a pénz). Színészi játékát egyik játszónak sem szeretném kiemelni, hiszen köszönhetően a jó szereposztásnak mindenki egyenlő mértékben kapott szereplési lehetőséget. 


Vidnyánszky és Vecsei Liliomfijában az ifjú teátristák szembeállnak az idősebb színészkorosztállyal, és büszkén kijelentik: „Én teátrista leszek!” Majd hozzáteszik: „Csak hagyjanak minket játszani!” Azt hiszem, ennek semmi akadályát nem látom, sőt az olvasókat arra buzdítom, támogassuk az ifjú teátristákat azzal, hogy többet járunk színházba!

Szerző: Ledvényi Enikő
[Fotók: Borovi Dániel – Budaörsi Latinovits Színház]

2016. augusztus 16., kedd

Dr. Egry Iván, ismerted te magadat eléggé ehhez a játékhoz?

„Elegáns, fölényes, finom, könnyed akartam lenni, csak a legelőkelőbb társaságba járni, kegyelmes urakkal beszélgetni, rejtelmes, gyönyörű nőket ostromolni. Egy lépés választott el ettől...”

Határozottan ismerős volt a cím. Felhívtam intellektuálisan sziporkázó, nálam harminc évvel idősebb rokonlelkemet, nincs-e kedve megnézni a darabot?
Harminc évvel idősebb rokonlélek a vonal másik végén: - Halálos tavasz? Arany kislányom, az ifjúságom története volt, kívülről tudom az egészet! A Karády-Jávor filmet vagy hússzor láttam, a betiltott Zilahy-regényt tízszer olvastam, a férjem szemében már váló ok lenne, ha még egyszer megnézném. De te feltétlenül menj el rá!
Így a nálam harminc évvel idősebb rokonlelkem helyett kortárs rokonlelkemmel mentem szabadtérizni.

Már székeink elfoglalásakor ráláthattunk a színpadképre: hatalmas, szürke téglatestek, melyekből szarvasagancsokra emlékeztető ágak nőttek ki. Pillogva néztünk egymásra. A rendezői jobb félhomályában ekkor váratlanul, ideges élességgel szólalt meg egy hegedű (Farkas Izsák), és kezdetét vette az előadás. A színfalak mögül jelzésszerű mozdulatokkal alakok bontakoztak ki, majd közöttük a színpad előterébe vágott utat magának egy ficsúrosan jóképű, elegánsan hátrafésült hajú fiatalember...


A sármos, jogi egyetemet végzett, vidéki birtokkal rendelkező hős, dr. Egry Iván (Lengyel Tamás) szabadidejében a korzón hajszolta a könnyű élvezeteket, miközben teljesen hideg fejjel egyengette karrierjét: célja a társadalmi ranglétrán való gyors felemelkedés volt, kerül, amibe kerül. Amikor megpillantotta Ralben tábornok lányát, a fiatal Editet (Törőcsik Franciska), egyből tudta, mit kell tennie. „Még aznap elhatároztam, hogy feleségül veszem (...), bár akkor még a nevét sem tudtam. Anna? Melanie? Magda? Éva? Fanny? Anasztázia? Júlia? Csak feküdtem napokig az ágyamban és arra gondoltam, hogy milyen lesz az életem, a karrierem, ha bekerülök ebbe a családba. Mindent erre a házasságra akartam építeni, és közben beleszerettem a lányba.” Az események aztán nem várt fordulatot vettek, Ivánt pedig összesodorta az élet a darab másik hősnőjével, Józsával (Ullmann Mónika), akihez a darab előrehaladtával akaratlanul is finom szerelmi szálak kezdték szőni. Lelki tépődés a két nő között, lecsúszás, kártyázás, züllés... Nem túlzás állítani, hogy a történet már önmagában is megmozgatja a képzeletünket. Aznap este azonban mi valami mást is magunkkal vittünk: a dallamot. 


Volt ugyanis a darabban valami költeményszerű, valami nagyon eltalált ritmus. A vonó mindig éppen akkor tépte meg a húrokat, amikor az idegek már borzolódtak; a beszéd mindahányszor ott ért véget, ahol az érzés kezdődött. Mindez sallangok nélkül, formatakarékosan. Mintha minden egy metafizikai térben játszódott volna, valós idő helyett pedig az egész színdarab a főhős érzéseinek az ütemére pergett előttünk. A párbeszédek észrevétlen csaptak át (belső) monológba, abból narrációba, majd vissza; a szereplők hol testi valójukban, hol Iván gondolataiként voltak jelen a színen. A geometrikus fák között – amik a darab elején még meglehetősen furcsának tűntek – egyszer szoborszerű, másszor táncmozdulatokkal megelevenített, állandó színészi jelenlét a darab előrehaladtával csak fokozta az érzést, hogy tulajdonképpen egy elhagyott erdőben lépkedünk: dr. Egry Iván lelkének erdejében, melyet a hős maga sem ismer, és emiatt szükségszerű, hogy ott valamennyi szereplőnek nyoma vesszen. Nem szoktam, de most külön felfigyeltem a szövegre (Garai Judit) és a rendezésre (Hidvégi Nóra) is.

Kortárs rokonlelkem: - Szerinted végül miért lett öngyilkos?
Én: - Mert aki huszonéves koráig nincsen számon kérve, azt semmi nem edzette meg arra, hogy az élet nehezebb pillanataiban szembe tudjon nézni a valósággal.

Szerző: Balogh Renáta
[Fotók: Nagy Attila]

A szerelembe bele kell halni?

Regényt színpadra vinni nem kis vállalkozás. Különösen, ha korábban már film is készült a regényből. Tovább nehezíti a dolgot, ha olyan színészlegendák játszanak a filmben, mint Karády Katalin és Jávor Pál, és ha ez a film már beleégett a közönség emlékezetébe. Színész legyen a talpán, aki vállalni tudja, vállalni meri ezt a feladatot.

A Halálos tavasz színpadi feldolgozása a tavalyi bemutatót követve országjáró útra indult, majd a turné végén visszatért kiindulási helyszínére, a Városmajori Szabadtéri Színpadra.

Júliusi végi szombat este. Az idő már egészen kellemes, nem emlékeztet az egy hónappal ezelőtti forróságra. A Városmajor fái alatt a szúnyogok serényen dolgoznak, három csípéssel gazdagodom, mire beérek a nézőtérre. Szép korú baráti társaság, apa-fia páros, szerelmespárok, én egyedül. Mellettem a sorban kicsit arrébb idős hölgy, szintén egyedül. Érdekes, hogy milyen vegyes társaságot vonz az előadás.

Prímás: Farkas Izsák

A helyemet elfoglalva meglepődöm. A színpadi díszlet furcsa. Beton oszlopok, kicsavarodott fák és minden, minden szürke. A városmajori templom harangja elüti a nyolc órát, s hamarosan megkezdődik az előadás. Hegedűszó töri meg az este feszült csöndjét. Szeretem a hegedűt. Most szomorúan, már-már baljóslóan, vészesen cseng.

Majd színpadra lép a Dr. Egry Ivánt alakító Lengyel Tamás és monológba kezd. „Valaha megnéztek az emberek.” Nem is csodálom. Elegáns öltözékében igazi férfi. A másik oldalon álló Törőcsik Franciska pedig igazi nő. Karády-féle végzet asszonya. A kettejük között kibontakozó szerelem, vajon igazi-e? Ki tudja azt megmondani. Iván kezdetben csak érdekből fordul a nem túl csinos, ám annál jobb partinak ígérkező Edit felé. Editnek sem lehetnek teljesen tisztességesek a szándékai, hiszen már udvarlója van. Iván szerelembe esik, Edit eltávolodik. Igaz szerelem lenne? Vagy csak láng? Érdemes-e elégni érte? Ami biztos, hogy bármi is ez, tönkretesz minden résztvevőt, aki csak egyszer is valahogyan kapcsolódott a történethez.


Valami újnak lehetünk szemtanúi a színpadon. Iván, nemcsak szereplője a történetnek, hanem mesélője is. Nemcsak színdarabot látunk, hanem táncelőadást is. És nemcsak minden, hanem mindenki szürke. Szürke ruhák, valódinak hitt, de mégis szürke érzelmek; a szereplők magukon viselik a levegőben lógó tragédia teljes súlyát. Szerelmi dráma, duplán. Edit tönkreteszi Ivánt. Vagy Iván teszi tönkre saját magát? Iván magával rántja Józsát is, aki mindent megtenne érte. Miért mindig az kell, akit nem érhetünk el? Aki mindent megtenne értünk, azt megvetjük.

Lengyel Tamás hitelesen alakítja az önmagát elvesztő férfit, aki szinte beleőrül szerelme hiányába, az önsajnálatba menekül, nem kímél maga körül senkit, magát sem, és a könnyebb utat választja. A szemünk előtt hullik darabokra az élete, én mégsem tudom teljes, tiszta szívemből sajnálni. Nem lesz szimpatikus a figurája, mint ahogy Edité sem. Akit egyedül sajnálok, az az Ullmann Mónika által alakított Józsa. Ha valakinek vannak igazi érzései, talán egyedül ő az. Nem véletlen, hogy a darab zárószavait is ő mondja ki. A sötétben. A hegedű baljóslata beigazolódik. Összeszorul a szívem. Nem is tudom, mit mondhatnék.


A közönség háromszor tapsolja vissza a színészeket, egy vak férfi csokrot ad át Györgyi Annának, aki Edit anyját játszotta, és végig nagyon ismerős volt. Csak később jöttem rá, hogy korábban a Veszettekben láttam. Ullmann Mónika pedig sír. Csendben hagyom el a nézőteret, és valami ismeretlen nyomással a mellkasomon sétálok a Városmajor fái alatt. Már a szúnyogok se bántanak. 

Szerző: Köles Hajnalka
[Fotók: Nagy Attila]

2016. augusztus 15., hétfő

Magával ragadó örömzene

Szabó Balázs Bandájáról sokat hallottam az elmúlt években, de valahogy mindig halogattam azt, hogy komolyabban belehallgassak a zenéjükbe. Egy-két népszerűbb dalukkal mégis találkoztam, és egyre inkább hajlottam afelé, hogy jobban megismerjem őket. Idén sikerült találkoznom a teljes repertoárral − a Városmajori Szabadtéri Színpadon július 24-én megtapasztalhattam az élő zenéjük varázsát is. És nem véletlenül írtam a varázs szót, mert szó szerint csodát alkotnak a színpadon. Annyira tiszta, sallangmentes a zenéjük, hogy az mindenkit megérint, és biztosan magával visz egy egész estén át.


Szabó Balázs Bandájának (Szabó Balázs - ének, gitár, hegedű, kaval; Ölveti Mátyás - cselló, ének; Harangozó Sebestyén - gitár, ének; Acsády Soma - basszusgitár; Ferencz László - dob) meghívott vendégeként két zenekart is üdvözölhettünk a színpadon: az Accord Quartet vonósnégyes zenekart (Mező Péter - hegedű; Veér Csongor - hegedű; Kondor Péter - mélyhegedű; Ölveti Mátyás - cselló), a  Four Bones Quartet harsonazenekart (Magyar Péter, Gáspár Olivér, Angyal János és Gyetvai Péter) és Zombola Pétert. A színpadon lévők tökéletesen működtek együtt, a zenészeket összefűző barátság valami pluszt adott ennek a történetnek. Igazi örömzene szólt.

A frontember Szabó Balázs különleges hangszíne és sokrétű hangszeres tudása kuriózum, a sokszínűség műfajilag is (funky, népzene, blues, jazz, pop, alternative  folk-rock) megmutatkozik a zenében.


Az est folyamán nemcsak saját dalok, de megzenésített versek (pl. Grecsó, Pilinszky, Radnóti) is előkerültek. 

Szabó Balázs nemcsak zenét közvetít, hanem érzelmeket ad át, olyanokat, amelyek a zajos hétköznapokon is átszűrődnek, és pillanatok alatt fülbe másznak, szívbe férkőznek. Koncertjeiket receptre írnám fel mindenkinek terápiaként és lassító szerként, mert ha hosszabb távon nem is, de néhány napon keresztül biztosan érezhető a hatásuk. 

„Ringass mezítlen talpamon, 
Takarj be még ráncokkal teli föld, 
Egyszeri csendért, egyszeri csendért,
Lélek vagyok, élni szeretnék!”


Szerző: Piros Csilla
[Fotók: Marton Nagy Photo]

2016. augusztus 11., csütörtök

A bosszúszomjas denevér

Idén is színes repertoárral készült a Budapesti Nyári Fesztivál: a prózai-, a musical- és az operaelőadások, valamint a koncertek mellett egy operett is helyet kapott a programban. A Denevér c. Strauss-nagyoperett néha az operaházak repertoárján is szerepel, most a Városmajori Szabadtéri Színpadon kapott lehetőséget, hogy egy kellemesen bohém és szórakoztató előadással szolgáljon a fesztiválközönségnek. 

A Denevér a Városmajorba a Dáma Díva Művészeti Társasággal érkezett; a társulat egy igazán szórakoztató estet varázsolt az éjszakába. 


A történet sokak számára ismerős: Falke, az ügyvéd, úgy dönt, hogy megbosszulja barátja viselkedését, aki egykor jól elbánt vele. Az ominózus éjszakán denevérjelmezben berúgott, Eisenstein pedig ahelyett, hogy hazavitte volna cimboráját, kitette őt egy térre, sokak szeme elé, ahol ráadásul jól el isázott. Eisensteinnek éppen fogházbüntetését készül megkezdeni, amikor Falke elhívja egy bálba, meggyőzve őt arról, hogy ráér csak reggel jelentkezni a parancsnokságon.  Közben feleségénél felbukkan régi udvarlója, a tenor énekes, Alfréd, így a lebukás veszélye nélkül tölthetnek el együtt egy kis időt. Meglepi őket a börtönparancsnok, aki személyesen szándékozik a férjet bekísérni, de helyette a szeretőt viszi el, aki még a lebukást megelőzendő nem fedi fel kilétét. 


Falke bosszúja jól kitervelt, mert nemcsak Eisensteint hívja el Orlovszky báljába, hanem a feleségét, Rosalindát is, sőt a szobalányuk, Adél is meghívót kap. A mulatságban nemcsak jelmezt, hanem álnevet is viselnek a vendégek, így történhet meg, hogy Eisenstein egy idő után saját feleségének kezd udvarolni.

A Denevér tele van komikummal, félreértéssel, szórakozással és pompával, vagyis mindennel, amivel a publikum őszinte nevetésre bírható.


Csonka Zsuzsa nemcsak fenséges hangjával, de humorával is brillírozik Rosalinda szerepében. Szeretője, Domoszlai Sándor, mint Alfréd, operaénekesként villantja fel tehetségét. A darab egyik legviccesebb női karaktere kétségkívül a szobalány, Adél, akit Zábrádi Annamari kiválóan hoz. Egyházi Géza pedig ismét csodálatosan erős és tiszta hangjával varázsolja el a nézőket, és „bosszúszomja” is okoz pár kellemes pillanatot.

A grandiózus díszletben a pompás ruhák és Strauss fantasztikus dalai igazi felhőtlen kikapcsolódást jelentenek.

Szerző: Piros Csilla
[Fotók: Musical Galéria / Tigryss]

2016. augusztus 2., kedd

Fényesen jó darab a sötétségről

A fesztiválokról az emberek többségének először főleg koncertek és zene jut az eszébe. De ha kicsit jobban szétnézünk, egy olyan kincsre is találhatunk a nyári rendezvények között, mint a Budapesti Nyári Fesztivál. Természetesen ezen a fesztiválon is hódolhatnak szenvedélyüknek a zene kedvelői (számos koncert található a programban), ami viszont számomra különösen fontos, hogy júniustól augusztusig jobbnál-jobb színházi előadásokkal találkozhatunk (főként) a Városmajori Szabadtéri Színpadon. 


A gimnáziumban, ahová jártam, minden évben kedvezményes színházbérletket vásárolhattak a diákok. Eleinte inkább szülői, vagy tanári nyomásra vásároltuk meg az éves bérletet, de a kötelezettség nálam hamar átfordult szenvedéllyé, és néhány év alatt az életem szerves részévé vált a színházbajárás. Mindenkinek van valamilyen bakancslistája, én a Budapestre való költözésem előtt a többi között arról írtam listát, hogy milyen darabokat muszáj látnom a színházakban. 
Így már valószínűleg teljesen érthető, hogy miért tartom remek rendezvénynek a Budapesti Nyári Fesztivált. Egyfajta hiánypótló esemény a számomra, hiszen a színház szezon csak ősszel kezdődik. Hála a Városmajori és a Margitszigeti Szabadtéri Színpadnak – nyáron sem kell lemondanom a színdarabokról.

Július 26-án este az Orlai Produkciós Iroda egyik darabját, a Várj, míg sötét lesz című krimit állították a színpadra a Városmajorban. Bár az elmúlt évek során rengeteg színdarabot láttam, a krimik valamiért eddig kimaradtak az életemből. Így különösen vártam az előadást, kíváncsi voltam, milyen is ez a műfaj a színpadon. 
Az időjárás nem kedvezett a közönségnek, a nyári meleg helyett esni kezdett az eső, ám azt kell, hogy mondjam, nem sokkal az előadás kezdete után teljesen megfeledkeztem arról, hogy mi van körülöttem.


A történet egy üres lakásban indul. Két (a börtönből nemrég szabadult) bűnözőt csalogat valaki a helyszínre egy titkos üzenettel. A bűnözők nem értik, mit keresnek ott, és ki akarja őket látni.
Mikor megérkezik a titokzatos harmadik férfi, beavatja őket a rájuk szánt feladat részleteibe:
Meg kell keresniük a lakásban egy babát, ami igencsak értékes. A baba értékéről és hollétéről a lakás tulaja – a fotós Sam (Horváth Virgil) – természetesen semmit sem tud. 

A férfiak kitalálnak egy fedőtörténetet. Az egyik bűnöző (Szabó Kimmel Tamás) a Mike nevet kapja; a másikuk (Ficzere Béla) egy kitalált nyomozó, Carlino bőrébe bújik. Megbízójuk (Nagy Dániel Viktor) pedig féltékeny férjként csatlakozik a történetbe.
Mivel a terv szerint a baba megszerzéséhez a fotós vak felesége, Susy (Kovács Patrícia) a kulcs, Mike becsönget hozzá, mint Sam régi katonatársa, a nő pedig nem is sejti, hogy mekkora veszélybe kerül ezel az élete. A férfiak olyan információt akarnak belőle kizsarolni, amit valójában nem is tud. 
Bár a darab számos változatban színpadra került már – sőt Audrey Hepburn főszereplésével nagysikerű film is készült belőle – azok számára, akik nem ismerik a történetet, nem szeretném lelőni a folytatását és a végkifejletet. Arra biztatok mindenkit, hogy nézze meg a darabot ősszel, amikor elindul az új színházi évad!


A rendező, Novák Eszter remek munkát végzett. Teljesen megszűnt számomra a külvilág az este folyamán és elrepült az idő. Természetesen ez a kitűnő színészi játéknak is köszönhető. Ha akarnám, sem tudnám kiemelni egyik szereplőt sem. Egyszerűen úgy volt tökéletes a szereposztás, ahogy volt. A végkifejlethez közeledve egyre jobban izgultam, annyira életszerű volt az előadás és a színészi játék.

Még a hazafelé úton is az előadás hatása alatt voltam. – Számomra pedig ez az egyik legfontosabb mércéje egy színházi előadásnak. 

Szerző: Barna Borbála
[Fotók: Takács Attila]

2016. július 29., péntek

„Megegyeztünk Mihállyal, hogy helyettem ő fogja magát elvenni.”

Nyújthat-e valódi intimitást egy költő szerelme, avagy az inkább szól a nagyközönségnek, mint a kedvesnek? Szükségszerű-e, hogy a múzsa a költő kifosztottjává váljon? Egyáltalán feltétele-e a szerelmi költészetnek a valódi szerelem?

Kedvesen zsonglőrködik a darab e kérdésekkel. Válaszok? Válaszok helyett a mű játékra hív. Játsszuk azt, hacsak két órára is, hogy mi vagyunk Adyk és Lédák, Nagy Lászlók és Szécsi Margitok, Heltai Jenők és kacér hölgyek, és még sokan-sokan mások! Képzeljük, hogy mindannyian variációk vagyunk egy témára: a szerelem témájára, s „a többit,/ a többit, a többit,/ a többit (...)/ egye meg a fene!”


A darab ősbemutató, színház és koncert, XVIII-XIX-XX. századi, neves magyar költők és írók szerelmeinek hol kényesebb, hol józanabb eseményeit dolgozza fel, megpedzve, hogy „a versekben sokkal könnyebb a (költő) társának lenni, mint a való életben”. Köszönhetően annak, hogy a férfi és női szerepeket az est egésze során mindösszesen két-két színész, női oldalon Gryllus Dorka és Nagy-Kálózy Eszter, férfi oldalon Rudolf Péter és Simon Kornél ölti magára, a viszonylag gyors váltásban feltűnő irodalmi alakok szinte egymásba olvadnak. Csakúgy, ahogy a költemények, levél- és naplórészletek is átsétálnak a Kaláka együttes énekhangjainak, vonós, pengetős és fúvós hangszereinek a feleselésébe. Hol húzódik a határ beszéd és ének között, múzsa, költő és dal, költő és színész, színész és zenész között? Narrátorként a darabot ihlető kötet, az Így szerettek ők szerzője, Nyáry Krisztián kísér minket végig a magyar irodalomtörténet ezen rejtett, ám mélyen mégis sejtett jelenetei között.


A színpadon senki nem akar kitűnni, a szereplők észrevétlenül adják át a költőknek és múzsáknak a stafétabotot, a zenekar állandó jelenléte szerenád helyszínévé változtatja a Városmajort. A színi részek közben a közönség fel-felkuncog, sodródik a cselekménnyel, a zenei pillanatok alatt pedig csendesen megpihen a költeményekben: a sor szélén ülő férfi váratlanul átkarolja a párját, jobbra egy lány csókot nyom kedvese arcára, miközben egy úriember önkéntelenül dobolni kezdi ujjával a taktust. Babits, Kosztolányi, Petőfi vagy éppen Weöres Sándor életéből vett, olykor keserédes vagy bizarr, máskor meghitt életrajzi mozzanatok kedvesen sorakoznak egymás mellett, és a megértő témavezetésnek hála, még az sem esik nehezünkre, hogy egy-két jobban sikerült szerelmi ballépés láttán minden érzelmi intelligenciánkat elővéve illedelmesen elnyomjuk az arcunkra kívánkozó kaján vigyort. Kivéve persze talán az olyan jeleneteket, melyekben például Kosztolányi Dezsőné azt az emberi jótanácsot adja a férjét rossz útra terelő hölgyikének, hogy „azonnal ugorjon a Dunába, de jól, vagy pedig tanuljon”.


Kellemes és könnyed, ugyanakkor mély és időtlen tartalommal bíró, színvonalas zenészi és színészi teljesítményt felvonultató estének lehetünk részesei, mely után a városmajori park fái között hazafelé andalogva ki-ki úgy érezheti, „megint hozzám simult a szél/ s valamit fülembe sugott,/ azt, hogy még mindig szemtelen,/ még mindig fiatal vagyok”.

Szerző: Balogh Renáta
[Fotók: Éder Vera]

2016. július 28., csütörtök

Ki, mit tud Éváról?

Rekkenő hőség és az Orlai Produkciós Iroda Mindent Éváról című előadása a Budapesti Nyári Fesztiválon.

A darab kritikáját, történetét már jónéhány nálam tehetségesebb és hozzáértőbb színházi kritikus megfogalmazta, így, ha megengedik, én csupán a saját megérzéseimet és tapasztalataimat szedném egy csokorba, nem elfelejtve, hogy mennyire különleges helyszín is a városmajori szabadtéri színház. No, de mégis mit tudunk a Mindent Éváról című előadásról? Íme a színlap: A lelkes színházrajongó, Eva Harrington kitartóan minden este ott várja kedvenc színésznőjét, Margót a művészbejárónál. Egy nap szerencséje lesz, bejuthat a vágyott szentélybe, a nagy színpadi sztár öltözőjébe, és megismerheti a színház bennfenteseinek világát, az ünnepelt sztárt, a népszerű házi szerzőt, a rettegett kritikust, és Thália szentélyének többi szereplőjét. Röpködnek a szellemességek, fergeteges komédia kerekedik, ám ez a játék nem csak játék. Sokkal több annál. 


Megtudtam, hogy...

#1 A jó díszlet bárhogy képes működni, ha kell színházi öltöző, vagy autószélvédő, esetleg házi fürdőszobatükör. Kálmán Eszter díszlettervező munkája könnyedén varázsolt el minden nézőt az 50-es évek amerikájának csillogó színészvilágába.

#2 Az egyik legjobb nevettető még mindig Hernádi Judit, akinek bár a Bajor-Gálvölgyi duó jobb partnere volt a humorban, mint Szikszai Rémusz, azért így is fogta a hasát az egész Városmajor. 

#3 Imádjuk a sztereotípiákat és ez nem véletlen, hiszen működnek. A tutyimutyi író, a számító, kezdő színésznő, a kiöregedett díva, vagy a minden hájjal megkent kritikus, mindannyiunk képzelettárában jelen van. Azonban Pelsőczy Réka rendezésének köszönhetően többet is megtudhattunk ezekről az alakokról, és elsősorban nem a szakmájukon keresztül figyelhettük meg őket, hanem sokkal inkább emberként voltak érdekesek számunkra. 


#4 Az Oscar-díjas filmekből remek színházi feldolgozások készülhetnek. Persze ez az állítás egy aprócska csúsztatás, mert a darab alapjául Mary Orr novellája szolgált, csak úgy, mint a film esetében. A hollywoodi feldolgozás  azonban történelmi jelentőségű és feltétlen említésre érdemes, hiszen a 11 Oscar-jelöléséből hatot bezsebelt, és mindennek tetejében az akkor még ismeretlen Marilyn Monroe is feltűnt egy-két jelenet erejéig a vásznon.

#5 Egyszer mindenki megöregszik, és ez a tény a nőket valamiért a kelleténél jobban zavarja. A színésznőkről nem is beszélve. Nem csoda, hiszen mindig jön egy új, egy fiatalabb tehetséges lány, óriási vágyakkal és elszántsággal. Ugyanakkor, csak az igazán nagyok képesek megőrizni a méltóságukat. Végső soron mindannyian kénytelenek vagyunk elfogadni, hogy 40 évesen már nem lehet Júliát játszani, sem a színpadon, sem az életben.

#6 A Városmajori Szabadtéri Színpad klassz hely, ahova érdemes korábban érkezni, hogy az ember körbesétálhasson és lepihenhessen az égig érő gesztenyefák árnyékában, és ahol az előadás hangulatához a rigófütty és a hideg fröccs egyaránt hozzátartozik. 


#7 Az egyszerű történetek is megannyi lehetőséget és titkot rejtenek. A Mindent Éváról egy sikerhajhász lány és egy kiöregedő, ám rendkívül tehetséges színésznő rövid kis szösszenete. Nincsenek benne igazán nagy mélységek, de azért, ha az ember úton hazafelé még elgondolkodna egy kicsit, akkor erre is ad elég lehetőséget a mű. Szerintem ez leginkább Kovács Patrícia játékának köszönhető, aki épp oly hitelesen hozta a darab elején megjelenő szürke kis egérkét, mint a vadmacskát, aki semmit és senkit nem kímélve magának akar mindent a helyszínül szolgáló New York-i színház berkein belül. 

Szerző: Mészégető Marcsi
[Fotók: Takács Attila]

2016. július 27., szerda

Vidd el a szüleidet a Városmajorba!

Amikor gyerek voltam, gyomorgörcsöm volt, ha Budára kellett utaznunk. Négyéves koromig a Sashegyen laktunk, aztán elköltöztünk Pestre, és évekig azok a nagyon korai emlékek éltek bennem a legerősebben, amikben Buda nagy, barna, és az a hely, ahol felhorzsoltam a térdemet a járdán. Aztán az idén ez megváltozott; majdnem tizenöt évnyi évi egy-két látogatás per év után idén hetente kellett Budára járnom, és végre rájöttem, hogy feleannyira se nagy vagy barna, mint ahogyan az emlékeimben élt, helyette nagyon szép és nagyon nyugalmas. És ahhoz, hogy végre ’pesti’ helyett ’budapesti’ legyek, már csak egyvalami hiányzott: még egyszer sem jártam a Városmajorban. 

Minden azzal kezdődött, hogy volt két jegyem a Boeing, Boeing című előadásra a Városmajori Szabadtérin, és mivel a barátaim éppen nem értek rá, az anyukámat kértem meg, hogy jöjjön el velem. „Ez az a darab, amit meg is filmesítettek?” – kérdezte ő, de erre nem tudtam egyből válaszolni. Csak annyit mondtam, hogy francia komédia. Később egy Google-keresés után derült ki, hogy igen, filmet is csináltak belőle 1965-ben. A leírásból annyit tudtam, hogy vicces lesz, és hogy nagyon népszerű. A konfliktus lényege, hogy van ez a Bernard nevű fószer, aki építész, és valami annyira hiányzik az életéből, hogy három nővel zsonglőrködik, hogy meglegyen a változatosság, azt pedig, hogy a nők sehogyan se fussanak össze, úgy oldja meg, hogy direkt a stewardesseket célozza. 


Egyébként emiatt a leírás miatt kezdett el érdekelni maga az előadás is;  milyen élete lehet egy olyan férfinak, aki nemcsak, hogy poligámista, de még zseniálisnak is tartja az ötletét, amivel éveket vesz el nők életéből, és az érzéseikkel szórakozik? 

Július nyolcadika volt, már készülődtünk, amikor jött apukám, hogy ő is velünk akar jönni, ne hagyjuk ki a színházból, úgyhogy hárman ültünk be a kocsiba, hogy elinduljunk megnézni az előadást, remélve, hogy még tudunk majd még egy jegyet venni a helyszínen. Idegesen ültem a hátsó ülésen, megállás nélkül azt ismételgetve, hogy miért nem csináltunk útvonaltervet, így el fogunk tévedni. Nem tévedtünk, és nem csak azért nem, mert mások sokkal szerencsésebbek nálam a tájékozódásban, hanem azért sem, mert tényleg könnyen oda lehet találni a Városmajorba. Ott van a Széll Kálmán tér mögött. Egy nagy park, padokkal és asztalokkal, kicsit beljebb egy nagyon szimpatikus futópálya is van. A szabadtéri színpad rögtön a bejáratnál, valamivel a templom mellett. 

A szabadtéri színház fehér sátortetővel rendelkezik, lámpák jelzik a helyét, és igazi színházi büfé kapcsolódik hozzá. A jegyeladó lány kedvesen adta tudtunkra, hogy a teltház miatt csak akkor jut jegy apukámnak, ha lesz felszabaduló hely. Szerencsére találkoztunk egy szimpatikus családdal, akik nagyon megörültek nekünk; az egyikük lebetegedett, és el tudták adni a jegyüket apának, aki a második sorban, mellettük ülve nézhette az előadást − így mindannyian jól jártunk. 


Mire elkezdődött a darab, már valamennyire besötétedett. Barna, műanyag székekbe ültünk, és segítettünk útbaigazítani a helyüket kereső, bécsi pereccel és üdítővel rendelkező nézőket. Mire elkezdődött az előadás, elcsöndesedett a nézőtér is. 

Egy elvárásom volt: utálni akarom Bernardot nőként, emberként és mindenhogyan. És ha már ott vagyok, élvezem egy kicsit az egyik legnépszerűbb francia vígjátékot. 

Bernard a tipikus antihős. Nincsenek mélységei, és az egész attól lesz szórakoztató, hogy két dolognak drukkolunk: egyrészt hogy lebukjon, másrészt hogy az emberek, akikkel olyan igazságtalanul bánik, szintén antihősök legyenek. Felbukkan a történet igazi hőse is, Bernard iskolai kebelbarátja, Robert, akit véletlenül halottnak nyilvánítottak, és miközben azt szeretné, hogy a befolyásos Bernard elintézze, hogy újra élővé nyilvánítsák, arra kényszerül, hogy segédkezzen neki. Közben a segítségükre van a történet még igazibb hőse, Bertha, akit senki se szeret, és aki kitartóan hallatja a hangját akkor is, ha senki se figyel oda rá. Bernard menyasszonyai természetesen gyorsan összekeverednek, ez adja majd a komikumot: mind a hárman harsányak és gyönyörűek.

A Boeing, Boeing tipikus habkönnyű, régi vágású komédia. Az est csúcspontja, amikor az egyik viccen valaki tapsolni kezd, és nemsokára becsatlakozik az egész közönség is. Amilyen habkönnyű és vicces a felszín, legalább annyira furcsa belegondolni, hogy az egész vígjáték attól olyan szórakoztató és aktuális még egy fél évszázaddal később is, hogy tulajdonképpen az alaphelyzet egyáltalán nem is vicces: Bernard a végletekig képes megjátszani magát egy kapcsolat kedvéért, miközben csak kényelmi szolgáltatásként tekint a lányokra. Még arra se sikerül ráéreznie, hogy mi az, amit igazán elvárnának tőle, miközben ő azt hiszi, hogy a tökéletes udvarlót alakítja. Az ember elgondolkozik azon, hogy mit csinálna, ha hasonló szituációba keveredne. Bernard elégedetten meséli, hogy a stewardesseket külső és viselkedés alapján már előre „leselejtezik”, és akkor veti be magát náluk, amikor éppen sebezhetőek. Ha az ember nem egy francia pasas három menyasszonyának az egyike, akkor is el tud rágódni azon, hogy vajon észre lehet-e venni, ha valaki csak a külsőségek miatt kedveli, a személyisége többi részét pedig egyszerűen csak elfogadja. 


A két és fél órás darab gyorsan elmúlt. Az előadás szünetében szerencsekereket lehetett pörgetni a pénztárnál Nyári Fesztiválos ajándékokért. Apukámmal mindketten pörgettünk, de sajnos egyikünk se nyert semmit − előttünk viszont valaki belépőt kapott a margitszigeti víztoronyba. 

Amikor meg azt írom, hogy „vidd el a szüleidet a Városmajorba”, nem szó szerint a szüleidre gondolok. Vigyél el bárkit, akivel szeretnél egy emléket magadnak, mert azok egy ilyen előadáson könnyen születnek. Aztán együtt gondolkozhattok Bernardokról, filmadaptációkról... és mindig megtudhatsz valami új dolgot is: én például azt, hogy a szüleim régebben rengeteget jártak a Városmajorba, ami nincs is olyan messze, mint ahogy én azt képzeltem. 

Szerző: Sas Ágnes
[Fotók: Walter Péter]

2016. július 26., kedd

A balfácán vacsorája

Szerda este igazi balfácán-vacsorára voltunk hivatalosak a Városmajori Szabadtéri Színpadra. Elméletben és a történet szerint egy ilyen este úgy működik, hogy mindenki visz magával egy pojácát, akin aztán egész végig szórakozhatnak az egybegyűltek, ám a valóságban ez másképp nézett ki: egy teltháznyi ember nevetett a Balfácánt vacsorára szereplőgárdáján.

Elöljáróban, mondjuk úgy, előételként elmondanám, hogy bár nem újkeletű darabról van szó, csak annyit tudtam róla, hogy egy habkönnyű, francia bohózatra ülünk be, amin valószínűleg nevetni fogunk. Sokat. 
Ez így is történt. Ahogy a székekre leültünk máris egy nagypolgári lakás nappalijába csöppentünk és átadhattuk magunkat a „kulináris” élvezeteknek, hiszen két órán keresztül színészek szervírozták a jobbnál jobb poén-falatokat.


Az első felvonás egy laza, kevésbé fűszeres fogás volt, melyben balfácánunk, Francois Pignon (Gáspár Sándor) behabart minden lehetséges szálat vendéglátója, Pierre Brochant (Nagy Péter) életében; többek közt odapirított több téves telefonhívással, melynek köszönhetően felbukkant Pierre kissé spiritualista szeretője (Törőcsik Franciska), a kalamajkához hozzáöntött még egy kis félreértést a csalódott feleséggel (Tóth Ildikó), végül pedig már csak hab volt a tortán, hogy egy régi barát is betoppant egy kis kárörvendésre.

Nem vitás, hogy a legnagyobbat a darab bepalizott balfácánja, Gáspár Sándor alakította. Szinte minden mozdulata és megszólalása igazi humor-bonbon volt, amit egy élmény volt Nagy Péter alakításával együtt látni. Meg sem tudom mondani, utoljára mikor nevettem ennyit színházi előadáson.

Az első egy óra hirtelen elrepült. A szünetben gondolkodtam rajta, hogy ezt a folytonos nevettetést tudják-e majd fokozni a második felvonásban. Hogyne tudták volna! Az még borsosabbra sikerült, mint az első.

A második fogás során a káosz teljes lett, mikor az eddigi főzetbe még beledobtak egy változó kedélyű, de a fociért szenvedélyesen lángoló adóellenőrt, aki a nagy csattanó után (amit most nem lövök le azok számára, akik szeretnék megnézni a jövőben a darabot) sokszor úgy festett, mint aki flambírozáson esett át. És amikor az egész sztori felforrt, bizony, alig akadt, aki vissza tudta tartani a könnyeit − természetesen, a nevetéstől.


A desszertet pedig a nézők tálalták fel, hiszen a kisgyerekektől egészen az idősebb korosztályig mindenki vastapsban tört ki az utolsó nagyjelenet után. A színészek a végére pedig már alig bírták szusszal a sokszoros kirohanást és meghajlást. 

Bizony megfájdult a hasunk ettől a darabtól, de csakis azért mert két órán át jóízűen nevettünk. Jobb szerda esti menüt keresve sem találtunk volna!

Szerző: Horváth Rea
[Fotók: Simon Erika]