A Magyar Nemzeti Táncegyüttes előadását látván, nem is értem, miért nincs több tánc a szabadtérin. Benyovszy Móric regénybe illő életét úgy mutatja be Zsuráfszky Zoltán rendezése, mintha valóban egy izgalmas nyári olvasmány felé hajolnánk: kikapcsoljuk a külvilágot, amíg a kalandok végére nem érünk. A két felvonásnyi örömtánc kontinenseken és idegen kultúrákon át vezet minket, mígnem a végére bennünk is életre kel a világutazó. A korábbi tévésorozatok és dokumentumfilmek után zseniális ötlet ennyire új köntösbe bújtatni Benyovszky életét, és még nagyobb teljesítmény, hogy mind a történetvezetésben (Vincze Zsuzsa), mind a kísérő zenében (Szarka Tamás) összeért mű készült, ami a 2008-as szegedi ősbemutató után most a Margitszigeten is igen jól mutatott.
Benyovszky úgy volt magyar, hogy közben lengyel is volt, litván is volt, szlovák is volt, legvégül francia megbízásból madagaszkári lett. A Ghymes együttes érzelemgazdag zenéje, és az ahhoz simuló koreográfia nem fél használni ezt a sokféleséget. A különböző nemzetiségek színei, dallamai, tánclépései gyönyörű csokorba rendeződnek, és ott virít köztük a magyar, harmóniában a többivel. Hagyományaink ereje nemzetközi összevetésben tűnik ki igazán. Történelmünk egy darabkája régiós, illetve világpolitikai kitekintéssel van megidézve. Egy magyar gyökerű szabad lélek felfedezőútra indul a nagyvilágban: hol a szíve után megy, hol komoly terveket sző, hol csak sodorja az élet, de minden helyzetben képes saját értékrendjéhez mérten szerepet vállalni, segíteni, kezdeményezni, tanulni és tanítani. Magyarságát személyiségébe építve cipeli magával; döntéseiben megnyilvánul, amit az indulásnál kapott. Úgy van otthon mindenhol, hogy közben folyton megy tovább, mintha egy személyben próbálna a világ ura lenni. (A fotós Robert Capa hasonló utat járt be a huszadik században.) És tévedés lenne azt hinni, hogy ez nem érdekli a külföldieket, ilyen kontextusban érteni csak igazán, hogy milyen a saját életterét szűkösnek érző magyar ember gondolkodása, lelke, sorsa. Önmagában ezért a felfedezésért megéri táncjátékként, univerzális eszközökkel dramatizálni Benyovszky Móric életét; Zsurávszky társulatának sikere is tulajdonképpen erre az alapra épül.
Azt a kevés szöveges részt, ami a helyszínváltások, jelmezcserék, zenei átállások közti üresjáratokat tölti ki, Oberfrank Pál színész adja elő. Ő tehát az emlékiratain dolgozó idősebb Benyovszky, aki a visszatekintés bölcs nyugalmával szólal meg. Hangjában időnként megelevenedik a múlt egy-egy izgalmas vagy veszélyes jelenete, de alapvetően összegző rátekintéssel magyarázza a színpadi történéseket, azaz saját emlékképeit. Dramaturgiailag jól működik, valahogy mégis fals megoldás. Benyovszky csodálatos életének a titka abban áll, hogy nincs benne nyugvópont. Bár valóban készített feljegyzéseket lengyel- és oroszországi megpróbáltatásairól, a csendes-óceáni hajóútról, a madagaszkári királyságról (ezeket Jókai Mór fordította franciáról magyarra!), az élete nem csendes töprengéssel ért véget, hanem a csatatéren, francia ellenlábasával folytatott küzdelemben, 40 évesen. Fontos színészi pillanat azonban, amikor Oberfrank felolvassa a kamcsatkai száműzetésben kelt kiáltványt, amely a mindenkori elnyomás ellen fogalmazódott meg, és az összes népnek, nemzetnek, benne az egyénnek kijáró szabadságot jövendöli. Férfias, naiv, gyönyörű pillanat.
Az igazi elismerés azért elsősorban a táncosoknak jár. Benyovszky fiatalabb változatát Zámbó István tölti meg szenvedéllyel, küzdéssel, kitartással, szépséggel. Szerelme, Hanszky Zsuzsanna a valóban gyönyörű Eredics-Fekete Zsuzsanna finom mozdulataival, kristálytiszta énekhangjával emelkedik egyenrangú partnerré. A többször visszatapsolt afrikai zárókép, a színes bőrű táncosokkal kiegészült körtánc egy soha be nem teljesült, idealizált lezárása a történetnek, amit a nézők széles mosollyal az arcukon visznek haza. Az apró csalást elnézzük, hiszen így a „mégis szép az élet” élményével ér véget az egyébként is tartalmas és változatos este. A volt Honvéd Táncegyüttesből Magyar Nemzeti Táncegyüttessé keresztelt tehetséges csapat a Dózsa György és a Tenkes kapitánya mellett – nagyon helyesen – a csavargó nemes Benyovszky Móric életének tanulságával viszi a magyarok hírét szerte a világban.
Hegedűs Róbert
(Fotók: Dusa Gábor, Peter Reefe Kováč)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése