Giacomo Puccini (1858-1924) örökzöld sikere a Tosca, amelyet valahol a Bohémélet és a Pillangókisasszony közt félúton írt, illetve 1900-ban mutatta be az impozáns Teatro Costanzi (mai nevén: Teatro dell’Opera di Roma). Érdekes, hogy kezdettől fogva óriásszínpadok adják a művet, miközben egy szerelmi háromszög végóráit elmesélő kamaradrámáról van szó. A librettót hűséges alkotótársai, név szerint Giuseppe Giacosa és Luigi Illica jegyzik. Operát hagyományosan sokszor énekelnek olaszul, olyankor is, amikor a történetnek semmi köze Itáliához. Akár azokban az amerikai történelmi filmekben, melyek ugyan az ókori Rómában, a keresztes háborúk idején, vagy épp Sztálin szovjet birodalmában játszódnak, a szereplők mégis kivétel nélkül mind angol nyelven kommunikálnak, legfeljebb valamilyen erős akcentust imitálnak hozzá. Hiába, a szerző a viszonyítási pont. Ahogy a filmszakmát az amerikaiak, az operairodalom fősodrát nagyrészt az olaszok uralják. A Tosca esetében azonban autentikus Puccini anyanyelve, hiszen a cselekmény Rómában játszódik és mind a karakterek, mind a dallamok nagyon is olaszosak. A francia-chilei-román-orosz-magyar stáb feladata volt megteremteni a kellő illúziót. Az este egyértelmű sikere tulajdonképpen annak köszönhető, hogy komolyan vették ezt a kihívást. A magyarul értő közönség Romhányi Ágnes pontos fordításán keresztül követhette a cselekményt.
A történet népszerűsége a regényes fordulatok, a hősies gesztusok, a szép szerelmesek és a többször megcsavart tragikus finálé mentén magyarázható. Mindemellett izgalmas a mű történelmi kontextusa is: a nemzetállamok előtti Európa és a napóleoni hódítások kavarodása. Bár az operakedvelők túlnyomó hányada nem a társadalom aljáról érkezik, a zenés művekhez választott alapanyag gyakran forradalompárti, arisztokrácia ellenes és a kisembernek szurkol. Gondoljunk a Figaró házasságára, a Tell Vilmosra vagy a Carmenre! A Tosca szerethető figurái a self-made man Napóleon pártját fogják és bíznak az igazságosabb modern társadalom eljövetelében. A negatív főszereplő Scarpia (valós történelmi alak) a nápolyi Mária Karolina (a kivégzett Marie Antoinette testvére) megbízásából ügyködik, azaz a régi nemesség hatalmának visszaállításáért fizetik. A napóleoni csapatok győzelme tehát egyfajta elégtétel a személyes veszteségekért, azaz örülnünk kellene, hogy mégis győzött az igazság. Puccini és alkotói csapata az eset után pontosan 100 évvel legalábbis így emlékezett. Újabb 100 évnyi történelmi tapasztalat után egészen máshogy értékeljük a végkifejletet, de leginkább megbocsátóan mosolygunk rajta. És valóban, a jelenkori rendezések (ahogyan ez is) jórészt figyelmen kívül hagyják a hátteret, helyette az egyes szereplők érzelmeire, jó és rossz döntéseire koncentrálnak. Scarpia esetében politikai szerepvállalásánál fontosabb, hogy mindenki felett állónak hiszi magát. Félreteszi, aki az útjába áll. Megszerzi, amit és akit megkíván. Kompromisszumkészség nélkül követeli Tosca szerelmét, és ha azt nem kapja, akkor legalább egy vele töltött éjszakát. Cavaradossiban (aki eredetileg Jacques-Louis David festőtanítványa lehetett) azt csodáljuk, hogy határtalan életszeretete ellenére a vérpadra is hajlandó menni, ha ezzel megvédheti az elveit. Veleszületett tehetség, aki ünnepel minden megélt pillanatot. Elnézzük neki, hogy lenyűgözi más nők szépsége is. Belátjuk, hogy rajongás jár neki. Tosca pedig olyan nő, akinek minden rezdülésében a választott férfi iránti szerelem visszhangzik. Ünnepelt díva, gyönyörű jelenség, de leginkább hűséges szerető. Mindhárman sorsszerű véget érnek.
Nagy Viktor zeneileg az egyik legfelkészültebb hazai színházrendező. Évekig a Madáchban (lásd: az Isten pénze ősbemutatója), majd vidéki és szabadtéri színházakban bizonyított elégszer. Operához rendszeresen hívják, ő pedig évtizedek óta hozza magával ugyanazt a magas színvonalat. A mostani bemutató látványához évekkel ezelőtt elhunyt nagyszerű tervezők (Vayer Tamás, Vágó Nelly) korábbi munkáit használta újra. Van benne logika, hiszen a Tosca igazi időutazás. Bár örökérvényű emberi viszonyokat (féltékenység, hatalomvágy, önfeláldozás) elemez, a közönség ide nem elmélyült kerekasztal-beszélgetésre jön, hanem arra számít, hogy erős hatások érik. A többség ismeri a befejezést, ennek ellenére ragaszkodik a katarzishoz.
A Szabadtéri többszörösen bebiztosította magát a sikerre. Először is, beveti a helyszín kiváló akusztikai adottságait. A háttérből fel-felhangzó ágyúdörgések végig ébren tartják a néző figyelmét. Ugyanilyen drámaian csendül fel a kórus (a második felvonás vallatásos jelenetében), és kontrasztként erősek a csendek Tosca és szerelme áriái alatt (különösen a harmadik felvonásban). Másrészt olyan külföldi sztárok kaptak meghívást, akikhez mostanra gyakorlatilag hozzánőttek ezek a szerepek. Toscaként a francia Béatrice Uria Monzon, Cavaradossiként a chilei Giancarlo Monsalve vérprofik módjára nyűgözték le a dugig telt nézőteret. Nem maradt el tőlük a hazai színpadokon sokszor feltűnő, orosz származású Anatolij Fokanov sem. Emellett komoly gesztusként értékelendő, hogy a tavaly szeptemberben elsőként megrendezett Marton Éva énekverseny díjazottját, a román Alexandru Agheniét is meghívták egy kisebb szerepre. A Kesselyák Gergely dirigálta zenekar látható élvezettel asszisztált a nemzetközi kiválóságoknak.
Minden úgy történt, ahogy az előre megjósolható volt. És így volt tökéletes. Akárcsak a Toscában.
Hegedűs Róbert
(Fotók: Szkárossy Zsuzsa)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése