2015. július 3., péntek

Tragikomikus szeretet – Örkény István: Tóték

Üzenet jön messze, messze földről,
Halványzöldszín, tábori levél,
Aki írta a szívével írta,
Minden sora őszintén beszél

- énekli Karády Katalin és felemelkedik a kikeményített fehér férfi ingekből épült függöny, majd megelevenedik a II. világháborús hátország egy családjának, Tótéknak tragikomikus szenvedése a Városmajori Szabadtéri Színház színpadán.


A második világháború idején járunk. Amikor a férfiak a fronton harcolnak a bolsevikokkal, a család, pedig aggódva várja a harctérről érkező tábori leveleket. Csakhogy Mátraszentannán Gyurika (Ódor Kristóf), a postás bizonyos leveleket kézbesít, néhányról pedig úgy gondolja, jobb ha nem érnek célba. Így aztán a Tót család sem értesül arról, hogy Gyula fiuk hősi halált halt és így sajnos feleslegesen hagyják magukat gyötörni két héten át fiuk nárcisztikus őrnagyától (Görög László).
  
Örkény kisregényét abszolút hitelességgel vitte színre Béres Attila rendező és nemcsak a Miskolci Nemzeti Színház színészeinek letisztult játéka, hanem az egyszerű színpadi berendezés és a közbeszúrt kép-, hang- és videofelvételek (Horthyról, Hitlerről és a masírozó náci hadseregről) is közrejátszanak abban, hogy a néző az első pillanattól kezdve ért és érez mindent, ami a szeme előtt történik. 

Rögtön megértjük például azt a határtalan szeretetet, amit Tóth Lajos (Szatmári György) a fia iránti érez, hiszen köztiszteletben álló, büszke ember lévén elviseli, hogy az őrnagy megalázza. 


Ágika (Czakó Júlianna), Mariska (Nádasy Erika) és Lajos csatasorba rendeződve dobozolnak éjjel-nappal az őrnagy parancsára, egyre több és egyre nagyobb dobozokat készítenek az őrület határán csak azért, hogy az őrnagy elégedett legyen és Gyulát a fronton maga mellé vegye.

Béres Attila egyik szélsőségből a másikba löki a nézőt. A tragikomédia egyik pillanatban meghasad a szívünk, mert a szemünk előtt fosztanak meg egy férfit a méltóságától, egy kislányt a tisztaságától. A másik pillanatban, pedig a hasunkat fogjuk a nevetéstől, azon ahogy „édes Lajoskám” a szemébe húzott kalapjában (mert az őrnagyot zavarja, ha a szemébe néznek), berogyasztott lábakon (hogy az őrnagy ne érezze magát alacsonyak), az álmosságtól kóvályogva jön-megy a színpadon. 


A második felvonás végére, pedig a kezdetben őrült őrnagy idegei teljesen kisimulnak, ezzel szemben a Tót családot övező egykori idill szertefoszlik. Így aztán nem váratlan az a fordulat sem, hogy Tóth Lajos végül nem bírja tovább és saját kezével vet véget a szenvedésüknek.
De a valódi fájdalom csak ezután jön, amit a rendező a néző képzeletére bíz és csak egy katonai egyenruhába öltöztetett szobainas eldöntésével sejtet. 

Sokkal jobban szeretlek, mint máskor,
Minden percben Rád gondolok százszor.
Valahol Oroszországban,
Valahol Oroszországban.
Mindig a Te leveledet várom, 
És csak te rólad álmodom az álmom...

Dubinyák Réka
(Fotók: Geberle Berci, Dubinyák Réka)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése