Nagy kíváncsisággal érkeztem a Margitszigeti Szabadtéri Színpad nézőterére. Az előadást megelőző napokban már sokszor találkoztam az estét hirdető plakáttal a városban. A kép egy táncosnőt ábrázolt, lába alatt a puszta földdel. Nagyon vártam már, hogy ez a kiragadott pillanat vajon miképpen fog kibontakozni a Szabadtéri nézőközönsége előtt.
Szeretem, amikor egy előadás csendben kezdődik, és valóban oda kell figyelni ahhoz, hogy észrevegyük: „Bizony már történés van a színpadon, itt az ideje, hogy megérkezzünk, és átadjuk magunkat a ránk váró különleges alkalomnak.” Ebben az esetben is „észrevétlenül” vette kezdetét a közös utazás. Piros-feketét viselő nők és fekete-fehérbe öltözött férfiak csoportja jelent meg a színpad két ellentétes oldalán. Mindkét nem képviselőnek arcát festék borította. Szöget ütött a fejemben, vajon mit is jelenthet ez, de nem sokáig törődtem az ilyen és ehhez hasonló gondolataimmal, inkább hagytam magam sodródni. Gyakran vagyok „bajban” a táncelőadásokkal, mert sokszor azon kapom magam, hogy sikerül teljesen elkalandoznom, és fejben teljesen máshol járok. Aztán mindig megnyugtatom magam, hogy ez végül is normális dolog, sőt az előadás pozitív hozadékául könyvelhető el, hiszen sikerült kizökkentenie a való életből. Ez az elkalandozott állapot nem tartott most sem sokáig, mondhatnám rapszodikus hullámzássá fajult az este során. Ki-be kapcsolás, folyamatos ingadozás a jelenlét és a „nem ottlét” között.
Az előadás korán értésünkre adja, miről kíván szólni. Még ha korábban nem is olvastunk bele a szóróanyagba, akkor is gyorsan felmérhetjük: ezúttal a két nem között lévő vonzások és ellentétek, erőviszonyok szerteágazósága kerül terítékre. Már éppen belefeledkezhetnénk a tánc és a zene összjátékába, amikor is vége szakad mindennek, kigyúlnak a fények.
A szünetről visszatérve egy átrendeződött színpadkép fogad minket. Két oldalt földig érő láncok függenek alá, a színpad deszkáit kiszáradt fű és föld borítja. A háttérben most is ott a kórus és a zenekar. Szinte berobban a térbe a mindenki által jól ismerhető O, Fortuna. A táncosok ebben a felállásban kabátokban, pasztell színekbe öltözve mutatják be egy másik közösség életét. Az ebben a részben látott koreográfia magához láncol, előredőlök a székemben. Szeretném magam minél közelebb tudni a zenéhez és a mozdulatokhoz. Számomra egy olyan élet képei elevenedtek fel, amelyek talán időben távolabb állnak a mai világunktól, de én mégis közelebbinek érzem magamhoz. Nem szeretném, hogy vége legyen ennek a messze földön tett látogatásnak, de sajnos nem én szabok keretet az időnek. Az utolsó percekben visszatér a nyitó képben látott koreográfia, amely most is elementáris erővel hat. Nem választható szét egymástól a kórus, a zenekar és a táncosok. Az ő közös energiájuk tettek minket az este folyamán egy olyan közösség részévé, amelyhez jó volt tartozni. Hosszas taps és bravózás… Köszönöm, hogy befogadtak.
Horváth Fruzsina
(Fotók: Kotschy Gábor, Dusa Gábor)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése