Az ellentétek vonzzák egymást – Bill Manhoff: Bagoly és cica

A könyvesboltban dolgozó, szabadidejében regényíró Felix és a butácska, magát modellnek valló Doris tűz és víz, ám életük összefonódásának oka mégis az, hogy semmi közös nincs bennük. Annak köszönhetően, hogy beárulják egymást a házmesternél, Felix már arra kapja fel a fejét, hogy „a saját lakásában terrorizálja egy prostituált, akinél nincsen átmenet hidegháború és zaklatás között”. De az egymásra találás folyamata nem merül ki ennyiben. Mindkét karakterszereplő erős egyéniség, s a könnyen mozdítható – két szobabelsőt színpadra festő, mégis egy összecsukható babaházra emlékeztető – díszletek között (tervező: Kálmán Eszter) kezdetét veszi a macska-egér játszma egymás megértéséért.

Ennek azonban különböző lépcsőfokai vannak, kiderül ugyanis: Felix mégsem olyan jó író, hisz mesterkélt érzelmeket és zavaros szimbólumokat használ, s Doris is inkább egy „szexuális Disneyland”, mintsem reklámfilm-színésznő. Viselkedése itt-ott a néző számára is nehezen elviselhető, hát még Felix számára, akinek együtt kell élnie vele! De egyikük sem hagyja magát, s végül egy másfél órányi csipkelődés után „bár a nap nem szokott köpködni”, happy enddel zárul a történet.

Bill Manhoff művét filmről is ismerhetjük, amelyben Barbara Streisand és George Segal alakítja a párost. Pelsőczy Réka rendezésében Jordán Adél és Szabó Kimmel Tamás szereplésével a Városmajorban is egy szórakoztató előadás részesei lehettünk. Rengeteg poént tartogat tarsolyában a produkció, és egy nagyon élvezhető, gondokat feledtető estét nyújt a közönségnek.

Halasi Vivien

(Fotók: Takács Attila)

Kulcstalanul – Örkény István: Kulcskeresők

Mászkál itt egy alak (Kőrösi Csaba), aki minden ajtón benyit, s benéz a lábtörlő alá, hogy nincs-e ott a kulcs. És még hat másik személy, akik próbálják túlélni sikertelen hétköznapjaikat. Az élet elviselése azonban csak önámítással lehetséges – elhitetik magukkal és egymással is, hogy értékesek. Így lesz Fórisból (Oberfrank Pál), aki „jó pilóta, csak nem pilótának való”, hős, az idegroncs Nelliből (Palásthy Bea) pedig féltő és döntésképtelen feleség.

A költözködés okozta bonyodalomban az elveszett lakáskulcs a cselekmény fő mozgatója, a kulcskeresés közben életü(n)k eddig feltáratlan oldalára is fény derül. Katinka (Trokán Anna) kimentené anyját a mindennapok karmai közül: „Anya, most te vagy a fontosabb, vidd a koffered és menj már!”, mégsem lehet otthagyni mindent oly könnyen. De szándéka ellenére a Fóris lány is a társaság tagjává válik, ami kiegészül az életét reménytelen várakozásban élő Erikával (Módri Györgyi) és Benedek úrral (Keresztes Gábor) – akiről A padlás bombaszakértő, ennek ellenére a bombáktól mégis tartó Ütegje juthat eszünkbe –, hisz ezermester létére nem képes megjavítani semmit sem.

Mivel kijutni nem tudnak, a lakás mindannyiuk börtönévé válik. De „a jókedv kérem, az egy természetes állapot” – éppen ezért nem sok időnek kell eltelnie ahhoz, hogy már ne is gondolkodjanak kijutási megoldásokon, hanem a saját világukba zárkózva vidáman rákezdjenek a Most múlik pontosan c. dalra, hogy véletlenül se találkozzanak a valósággal.

„Mi mindig elfelejtjük, hogy ide bejönni lehet, csak kimenni nem.” Azonban A Bodó alakjában (Nagyhegyesi Zoltán) a valóság találkozik velük, s rámutat elhibázott életükre: hogyan becsülik meg a tehetségeket, az országot elhagyó Nobel-díjasokat, illetve mi a véleményük az újságírókról – de a társaság hallgat rá. A kulcskeresés kettős értelmű. A szereplők a lakáskulcs mellett a helyzetükből való kiszabadulás kulcsát sem találják. A keresők börtönében vallomások hangzanak el sorsokról, és a fogságba került bérházlakók életét szemléltetve a szerző egy kőkemény jellemrajzot tár elénk a magyarok hétköznapjairól és rossz döntéseiről. Társadalomkritika, de célja, hogy szórakoztasson is egyben. Ez a helyzetkomikumokkal sikerül is, bár a szereplők életén már itt-ott sírni kellene.

A Kulcskeresők nem tartozik a leggyakrabban játszott Örkény-darabok közé, a Városmajorban a Veszprémi Petőfi Színház előadását láthattuk Kéri Kitty rendezésében. A tragikomédia, bár 1977-ben jelent meg, ma is aktuális. „Hisz egy becsukott ajtó nem nyílik soha a semmibe. Az mindig vezet valahová.”

Halasi Vivien

(Fotók: Gáspár Gábor)

Ingyom-bingyom tá libe tutá libe má libe – a hajó nem vár (Bolyki Brothers koncert, Jazzy Tower)

Margitsziget (Jazzy Tower), a Bolyki Brothers együttes (Bolyki András - bariton; Havas Lajos - tenor; Bolyki György - tenor; Bolyki László - basszus; Bolyki Balázs - kontratenor) koncertje. – Egy olyan a capella együttes koncertjén vehettünk részt, amelynek tagjait nem kell bemutatni, hiszen megérdemelten országos és világszintű ismertségnek és elismerésnek örvendenek.

A helyfoglalás érkezési sorrendben történt, ezért már 19 óra körül megérkeztem a helyszínre. A bejáratnál kétféle welcome drink közül lehetett választani. Az első sorban volt még hely, így azt választottam. Szeretem az első sort. Teltház. A koncert pontban 20 órakor kezdetét vette. A bevezető szám után megtudtuk, hogy idén 30 éves az együttes. A második számot a négy testvér adta elő, Mennyei harangok címen. Ez volt az első számuk, amit évekkel ezelőtt együtt énekeltek négyen. Fény derült arra is, hogy a kezdetekben öten voltak testvérek az együttesben.  A legidősebb testvérük, Attila már több mint tíz éve fentről zenél velük. Elénekeltek egy dalt, mellyel meghitten emlékeztek elhunyt testvérükre. Elmesélték, hogy volt olyan időszak is, mikor Lajossal voltak négyen, mert György egyéb elfoglaltsága miatt nem tudott részt venni az együttes életében.

Évek óta már így, öten zenélnek együtt. A 2000-es évek elején egy amerikai céggel is szerződésben álltak, egy olyan album elkészítésében vettek részt, melyben Johnny Cash is szerepelt. Ebből az időszakból is hallhattunk egy szerzeményt.

Következett egy líraibb blokk. Balázs énekelt egy számot, Futás címmel, melyet Laci zongorán kísért. A szöveget Füle Lajos írta, aki idén tavasszal hagyott itt minket. A Tégy uram engem áldássá c. szerzemény következett, melynek szövegét szintén ő jegyzi. A Jazzy Tower-koncerten elénekelt változat külön erre az estre készült, de ezt ő sajnos már nem hallhatta. 

Az együttes tagjai elmondták, hogy ez az első koncertjük, amiben szünet van, és nem is tudják pontosan, hogy mihez kezdjenek vele. Előtte azonban meghallgattuk az Egy napja van gitárom c. kellemesen humoros dalt. Valóban nehéz volt a szünetre menni, hiszen már mindannyian átszellemültünk és teljes átéléssel hallgattuk a fellépőket.

Többen meglátogatták a víztornyot a szünetben, így tettem én is. Gyönyörű látvány fogadott bennünket az erkélyről. Lefelé haladva megnéztem a lentebbi szinteken látható kiállításokat.

Nem szeretem az interaktív előadásokat, de a koncerten ez valahogy mégis tetszett. Már az első részben éneklésre buzdítottak minket. A kezdeti bátortalanságunk után szépen belejött a társaság, úgyhogy a második rész  már egy közös énekléssel kezdődött. 

Még egy szám következett, majd elérkezett az est (talán) legjobb része. A Hová mész te kisnyulacska? c. dal, valamint annak különféle változatai. Az előző koncertekhez képest bővült a repertoár, új zenei irányzatokban is meghallgathattuk (gregorián; kései barokk (fúga); korai barokk (németül); Mozart opera; bőr duda; szappanoperás stílus; bajor; roma stílus; argentin tangó; filmelőzetes; Transformers; lakodalmas), melyek egytől egyik nagy sikert arattak. Az argentin verzióhoz Balázs kiválasztott egy hölgyet a 2. sorból, aki a segítségére volt. A lakodalmas verzió is nagy tetszést váltott ki, melyhez Lajos szereplése is nagyban hozzájárult. Az utolsó számnál újra bevonták a közönséget. 

Nagy bánatunkra és szomorúságunkra a koncert valóban „időben” véget ért. Többször is viccelődtek azzal, hogy elmegy a hajó (a jegyhez tartozott  az retúr hajóút) – szerintem a közönség nagy része nem bánta volna a hajóutat, ha tovább hallgathattuk volna a Bolyki testvéreket. Nem véletlenül maradt mindenki a helyén és tapsolt hosszú percekig. 

Amit ez az öt fiú a színpadon művelt, varázslatos volt. Vérprofik, igényesek, egyszerűek, intelligensek, humorosak és iszonyatosan tehetségesek. Érzelemmel, muzikalitással és humorral átszőtt remek előadás volt. Azt hiszem, sokan irigyeltek minket, hogy részesei lehettünk ennek a csodálatos és remek estének, melytől olyan impulzusokat kaptam, hogy évek múlva is szívesen fogok visszaemlékezni rá. Egész úton hazafelé a Hová mész te kisnyulacska című dalocskát dudorásztam magamban.

Bánhidi Viktória

(A fotók forrása: Lokál)

De jó is lenne szerelmes lenni

Ha nincs a Csárdáskirálynő, akkor minden bizonnyal a Marica grófnő lenne Kálmán Imre legismertebb, legnépszerűbb műve. Hiszen az „ezüstérmesben” is hiánytalanul megvan minden, ami egy operettet tökéletessé tesz: egymást oda-vissza szerelemmel szerető és folyton gyötrő férfi és nő, álnév alatt felbukkanó, helyzetkomikumba csomagolt bonyodalmat keltő figurák, humormorzsákkal telített librettó, és ezt a koktélt olyan nóták fűszerezik, mint a Szép város Kolozsvár, a Ringó vállú csengeri violám, vagy éppen a Hej, cigány. A közönség önfeledt szórakozásra van ítélve! 

A díszlet tökéletesen elénk varázsolja egy vidéki kastély hangulatos kis teraszát. Itt zajlik a megalázott Marica kálváriája, aki nyugalmát még egy álvőlegény kitalálásával is bebiztosította. Csakhogy ez a vőlegény hirtelen megjelenik – a tiszttartói gúnya alatt rejtőző elszegényedett báró bosszújának hála. Innentől pedig nincs megállj: mindenkinek szerelembe kell esnie valakivel, aki nem feltétlenül viszonozza az érzéseit. Eközben összecsap pénz és szerelem, testvéri szeretet és családi akarat, kuruc és labanc. Végül persze mindenki lelepleződik, és természetesen mindenki olyan bravúrosan tisztázza magát, hogy csakis happy endre futhat ki a történet – amúgy betyárosan.

Geszthy Veronika és Domoszlai Sándor gyönyörű, erős hanggal és szinte gyermeki derűvel hozzák a sértett büszkeségű nemeseket, akik túl makacsok a boldogságukkal szemben. A leghálásabb szerep viszont egyértelműen a komikusé – Kiss Zoltán rendezésében hárman is lubickolhatnak. Egyházi Géza kedvesen bumfordi Dragomirja szóviccet szóviccre halmoz, miközben kénytelen elfogadni a Marica fonta kosarat. Kovács Szilárd szilaj Zsupánként harsányan brillírozik, tüzes játéka folyamatos rohamot jelent a rekeszizmok ellen, és közben nagyon bájos kettőst alkotnak a fiatal Gróf Gréta Lizájával. És bár a rendező csak egy felvonást engedett meg magának, részeges, kotnyeles és határtalanul tapintatlan Kudelkája így is hab a torta tetején. Amiben többek mellett még olyan ínyencfalat hozzávalók teszik teljessé a képet, mint Kalmár Magda és Medgyesi Mária erőskezű, vagy éppen ábrándos nénikéje. Az érzelmes melódiák, vagy éppen a ritmusos, pezsgő nóták többségét pedig mindenki ismeri, nem véletlenül – ezért a közönség még szinte beavatottnak is érezheti magát, és egy-egy visszatapsolás után a széksorok közül is felcsendül egy-egy hang. Így hát nem csoda, hogy majd’ három óra remek kikapcsolódás után még az cseng a fülünkben, hogy „de jó is lenne, szerelmes lenni...”

Frányó Kriszta

(Fotó: Geberle Berci)

Jézus Krisztus Szupersztár – Győri Nemzeti Színház

A Jézus Krisztus Szupersztár minden kétséget kizáróan a világ egyik legismertebb musicalje. Sokan sokféleképpen fogtak hozzá, hogy bebizonyítsák, miért éppen nekik kellett ismét megrendezniük. Ideális esetben a végeredmény tükrözi az alkotói elképzeléseket és a néző is úgy érzi, valami pluszt kapott a pénzéért.

A Jézust alakító Szomor Györgyöt már régóta ismerem a színpadról, így nyugodtan néztem elébe az estének, mondván, itt nagy baj nem lehet. Mert hiába is akarnánk tagadni, ha valamit már többször láttunk, többféle feldolgozásban, s ha a darab még kedves is a szívünknek, nem tudjuk kitörölni a korábbi előadások emlékképeit, az összehasonlítás elkerülhetetlen. Kivéve, ha az, amit éppen látunk, minden addigit felülír. 

Amikor meghallottam Sándor Péter hangját, hirtelen gondban voltam. Nem tudtam eldönteni, hogy nagyon tetszik-e, vagy pedig egyáltalán nem vagyok képes elviselni. Végül rövid értekezést folytatva önmagammal arra az eredményre jutottam, hogy el vagyok ragadtatva. De nem csak a hangtól, hanem attól az energiától is, ami ebből a fiatal színészből árad. A Szabadtéri színpada méreteinél fogva nem könnyítette meg a dolgát. Én sem ültem közel a színpadhoz, tehát bizton állíthatom, hogy a dolog „átjött”. 

A díszlet, amelyet leginkább az „egyszerű, de nagyszerű” kifejezéssel illethetnék, jól szolgálta a rajta keresztül-kasul rohangáló színészeket, táncosokat. A két kiváló főszereplő mellett kötelező jelleggel említést kell tegyek még a csoportos szereplőkről és a táncosokról. A tömeg igazi, élő nép volt, tele színes egyéniségekkel. Ritka tapasztalat az olyan, amikor úgy érzem, a massza ténylegesen életre kel, és a nép valóban sokszínű egyéniségekből áll. Ez jelen esetben sikeresen megtörtént, ami Forgács Péter rendezésének az egyik kiemelkedő pozitívuma. A sor tovább folytatódik, méghozzá a táncosokkal, akiket kimagasló technikai tudásuk miatt is, csak tátott szájjal lehet bámulni. Hasonló a helyzet Szomor Györggyel is. Őt hallgatni most is ugyanolyan élmény, mint tíz évvel ezelőtt. Hangjában nyoma sincsen semmiféle negatív változásnak, és az ember csak les, mindez hogyan lehetséges. 

Igazán jó csapat ez, akik egy olyan előadást hoztak létre, amely helyenként kiemelkedő szakmai profizmusról árulkodik, amely lélegzik, megkövetelve magának a figyelmet, amelyre valóban méltó. 

Horváth Fruzsina

Zsüti 100!

Akik július 13-án este eljöttek a Városmajori Szabadtéri Színpadra, mind emlékezni jöttek. Vagyis inkább felidézni olyan dalokat, amelyeket még ma is hallgatunk, dúdolunk. Meglehet talán nem is mindig tudjuk, hogy a sorok, amelyek olykor nem jutnak eszünkbe egy-egy dudorászás alkalmával, kinek a tollából születtek meg. Pedig a főszereplőről nem illik megfeledkezni. Száz éve született Zsüti, azaz G. Dénes György. 

Az első énekes személyében a kellemes megjelenésű, időközben nővé érett, kirobbanó energiájú Radics Gigit üdvözölhettük. Megáll az idő – hangzik el az ismert nóta refrénje. Egy pillanatra talán ez így is van, de csak azért, hogy visszarepítsen minket letűnt korok kávéházaiba, mulatóiba és megidézze azok hangulatát. Az est házigazdája Harsányi Levente volt, aki egy jó konferansziéhoz híven szellemes és informatív megjegyzéseivel vezette a nézők figyelmét egyik számtól a másikig. A dalok a Budapest Bár énekeseinek és zenészeinek tolmácsolásában hangzottak el. A különleges alkalomra csatlakozott hozzájuk Tompos Kátya (énekesnő-színésznő), s a már korábban említett Radics Gigi is. Az első pár nótát hölgyektől hallhattuk. Őket követte Kollár-Klemencz László (Kistehén Tánczenekar) Csinibabája, amely pezsdítően hatott mindannyiunkra. Az egyik szám, ami leginkább magával ragadott, a Munka után, estefelé volt, amelyet Zsüti  Karády Katalinnak írt, s amit most Németh Juci énekelt a közönségnek. Se túl vidám, se túl szomorú nem lesz tőle az ember, éppen illik egy ilyen nyári estéhez. 

Harsányi Leventétől megtudhattuk, hogy Zsüti egy Duna-parti szálloda teraszán rendezkedett be az írásra, s ott fogadta a művészeket, akiket megajándékozott egy-egy szerzeményével. Konferansziénk azt is elmesélte róla, hogy legendásan jókedvű, s az öniróniát sem nélkülöző, kiemelkedő humorérzékkel megáldott alkotó volt.  

Az emlékest során színpadra lépett Behumi Dóri, az egykori Jazz+Az énekesnője is, aki hol komorabb, hol vidámabb dalokkal szórakoztatta a nagyérdeműt. Mező Misi (Magna Cum Laude) a Bordalt énekelte el a Hegedűs a háztetőnből. A dal nem tévedésből került be a műsorba, mivel Zsüti musicalek fordítójaként is tevékenykedett. 

Egyfajta ráadásként a Budapest Bár nemrégiben megjelent lemezéről (Klezmer) játszott el egy számot. Ezzel lehetőségünk nyílt egyedül a zenészekre koncentrálni, akiket csak csodálni lehetett, amiért ilyen szeretettel és odaadással muzsikáltak. Úgy érzem sikerült Zsütit méltóképpen megünnepelni. Örüljünk, hogy ilyen zenészeink, énekesink és dalszerzőink vannak… voltak… és reméljük lesznek is. 

Horváth Fruzsina

Egy transzban eltöltött este története

Az embernek néha ki kell lépnie a komfortzónájából – állítom már jó ideje, mégsem teszem meg olyan gyakran, mint szükségét érezném. Palya Bea zenéjét hallottam már, nem volt teljesen ismeretlen számomra, mégsem jutott eszembe egészen eddig, hogy egy koncertjén is részt vegyek. Boldog vagyok, hogy éltem a lehetőséggel, hiszen fergeteges élményben volt részem a Városmajori Szabadtéri Színpadon! 

A koncert nyolckor kezdődött, addigra minden korosztályból felsorakoztak a nézőtéren az emberek: kicsik, nagyok, fiatalok idősek, párok, barátok, barátnők, családok. Látszott, hogy mindenki ismeri Palya Bea zenéjét, és tudja, bátran elhozhat rá bárkit. Izgatottan és kíváncsian vártam  a kezdést.

A színpadra először a fiúk, a zenekar érkezett meg; Bodoczki Ernő a nagybőgőhöz állt, Gerzson János először a furulyát vette kézbe, de az este folyamán játszott különféle hangszereken is (oud, buzuki, kalimba), Czirják Tamás a doboknál foglalt helyet, Szokolay Dongó Balázs az este folyamán játszott furulyán, szaxofonon, dudán és kavalon is, ifj. Tóth Pisti pedig a gitárt vette kézbe.

Miután ők elhelyezkedtek, befutott Palya Bea is, mezítláb, egyszerű, hosszú szoknyában, teljesen természetesen, mosolyogva, majd minden szó nélkül énekelni kezdett. A hangja betöltötte az egész teret, valószínűleg hangosítás nélkül is megállta volna a helyét. A mozdulatai eleinte különösnek tűntek, talán eltúlzottnak is, de néhány másodperc múlva már teljesen természetesnek hatottak. Az az érzésem támadt, hogy egy sámánt figyelek, aki megbabonázza az egész közönséget. A koncert alatt szinte transzba estem.

Az első dalok a Nő c. lemezéről csendültek fel. Látszott, hogy a közönség ismeri és szereti az anyagot, hiszen voltak, akik együtt énekeltek az énekesnővel. Miközben ún. kívülállóként hallgattam a zenét, a teljes szabadság érzése fogott el.

Felcsendültek a legújabb, még meg nem jelent lemez dalai is. Az első a Tükör címet viselte. Az őszinte, szókimondó, gátlásoktól mentes szöveg a világon élő összes nőhöz szólt, és azt a jól ismert érzést taglalta, amikor tükörbenézés után legszívesebben összetörnénk a tükröt.

Aki nem hallotta még Palya Bea zenéjét, annak azt mondanám, hogy rétegzene, de ez nem teljesen igaz. Különféle stílusok csendültek fel: rappelt is az énekesnő, de volt, hogy kicsit rockosabbra vette a formát. Mintha egy kaméleont hallgatnál, aki tud énekelni. 

A koncert végére egy teljesen más világba kerültem. Magával ragadott a hangulat és a saját életút ihlette szövegek. Az utolsó szám előtt Bea elmondta, hogy ezt a dalt a kislányának szokta énekelni altatóként, úgy énekli most nekünk is. Annyira őszinte és szép volt, hogy bár a közönség szívesen visszatapsolta volna, mégis tudtuk, hogy ez a vége, egy gyönyörű befejezése egy felejthetetlen koncertnek!

Nyíri Sára

Tűsarkú léptei

Szűcs Gabi és zenekarának tavalyi nagysikerű koncertje után ismét meghívást kaptak a Budapest Nyári Fesztiváltól, hogy a közönség számára bemutassák milyen is a Dolce Vita életérzés. A Városmajor színpadán Gátos Iván billentyűkön, Gátos Bálint basszusgitáron, Tiba Sándor dobon, Tornóczky Ferenc gitáron, Weisz Gábor szaxofonon, valamint a két vokalista Moravszki Enikő és Gőbölös Krisztina segítségével Szűcs Gabi megteremtette a színpadon az 50-es, 60-es évek zenei világát. 

Az énekesnő neve sokak számára ismerős, hiszen a Cotton Club Singers együttes alaptó tagja volt, valamint pár hónappal ezelőtt részt vett A Dal című műsorban – Eurovíziós Fesztivál hazai versenye - ahol az Úgysem felejtesz el c. száma bekerült a legjobb 30 közé. Az év elején megjelent magyar nyelvű lemeze Tűsarkú lépteim címmel, amin a dalok elkalauzolnak minket a francia, az amerikai és az olasz dallamok világába. A koncert első felvonásában a Dolce Vita-hangulatot teremtette meg számunkra a magyar és külföldi számok segítségével, valamint közreműködött pályatársa és egyben barátnője is Zséda. Mindkettőjük előadásmódjában a nőiesség és a csajosság érvényesül és ez a stílus vezérfonalként működött a koncert során. Saját számai mellett a jazz zenei korszak legkiemelkedőbb képviselőinek dalai is szerepeltek repertoárjában: Imelda May, Duffy, Laura Vane és Amy Winehouse. Az énekesnő számai dallamos és mámorító, emellett táncolható, és mindezeket ötvözi azzal, hogy az 50-es, 60-es évek dalait modern köntösbe öltöztetve, dolce vita hangulatú jelmezekkel kombinálták a színpadon. A Going to the chapel c. szám emlékezetes pillanatként él bennem, hiszen a zenei csavar mellett némi színpadi pluszt is alkalmaztak: az énekesnő és a vokalisták menyasszonynak öltöztek be – tüll szoknya és fátyol segítségével – és a dalt nászindulóval kötötték össze, így egy komplett színpadi jelenetet kaptunk, amelynek keretében a lányok megélhették gyermekkori vágyukat.

A második részben Szűcs Gabi saját dalai mellett, kedvenc (Tarantino) filmzenéivel és favorit számaival ismerkedhetett meg a néző – a mashupok megszólaltatásában Zséda, valamint a zenekar összes többi tagja is részt vett énekesként. A közel két órás koncert alatt többször is zavaró tényezőként mutatkozott meg, hogy a hangosítás nem volt megfelelő, mivel a túl hangos zene sok esetben elnyomta az énekesnő hangját, így a szöveg nagyrészt nem volt hallható és érthető. Az apró hibák ellenére az est zárásaként Szűcs Gabit a nézők nem csak vastapssal, de ajándékokkal is elhalmozták. Egy élvezetes jazz-koncertnek lehettünk részesei.  

Ledvényi Enikő

Jazz a sziget szívében

Nem tudtam mire is számítsak pontosan, mikor a Margitszigeti Víztoronyhoz érkeztem szombat este. Egy hosszú, viharos hét után már mindenhez fáradtnak éreztem magam és elég fásultan léptem át a Szabadtéri Színpad kapuját. Azonban ismét bizonyítást nyert, hogy a zene képes kiszakítani az embert a hétköznapokból.

A Jazzy Tower-koncertek különleges élményt nyújtanak, ez már az érkezéskor kiderül. A Víztorony körül U alakban sorakoznak apró, zöld terítős asztalok, a körülöttük lévő székeken pedig kedélyesen beszélgető emberek ülnek. A kellemes légkör Balaton környéki kerthelységek hangulatát idézi. Az asztalokkal szemközt kis színpad áll, melyre július 11-én a Kozma Orsi Quartetet várta a közönség. A koncert nem sokkal nyolc óra után el is kezdődött, amikor felcsendült a hamisítatlan jazz. A lágy zene mellett, akár beszélgetésre is lett volna lehetőség, mégis mindenki a színpad felé fordult és elmélyülve hallgatta az előadást. 

A Kozma Orsi Quartet már hét éve jeles képviselője a jazz zenének hazánkban. Saját számaikkal és feldolgozásaikkal egyaránt nemzetközi elismerést vívtak ki maguknak, több rangos díjat elnyerve. Orsi már több, mint 15 éve fontos tagja a magyar zenei életnek, ami nem is csoda, hiszen különlegesen tiszta hangja egyszerűen balzsam a léleknek. Hárs Viktor bőgőn és gitáron játszik, illetve alkalmanként ő a vokalista is. Pusztai Csaba lendületes dobjátéka már önmagában a tehetség bizonyítéka, de emellett minden üteme szívből szól. Cseke Gábor a zenekar zongoristája, ő játszik a billentyűs hangszereken és ő szerzi zenéjüket is. A koncert alatt az együttes minden megmozdulása komoly összhangról árulkodott.  

A szünetben lehetőségünk nyílt felmenni a Víztoronyba is. Ezelőtt még nem volt alkalmam a torony tetejéről megszemlélni a várost, de mára biztos vagyok benne: innen mindenkinek körbe kell egyszer néznie. Az üvegborítás lehetővé teszi, hogy háromszázhatvan fokban pillanthassunk a Margitszigetre; az erkélyekre kilépve pedig szemügyre vehető a fák fölött, magasodó Vár, a Mátyás-templom, a Halászbástya és a Parlament. Alattunk hosszan nyúlik el maga a Szabadtéri Színpad, a másik oldalon pedig jól látható, milyen színeket festenek a nap utolsó sugarai az égre.

Az este folyamán szinte csak ismert számok csendültek föl a Quartet megjelent lemezeiről és híres előadóktól is. Meghallgathattuk a kissé melankolikus, de igazán magával ragadó Holnap című számot, mely könnyen belopta magát a hallgatóság szívébe. Ugyanígy történt a Love Dance című dallal és egy balladával Soulprints című albumukról, illetve megtudtuk, hogy a Twins című dalt Orsi gyönyörű ikerlányai ihlették. Érdemes megjegyezni, hogy Getaway Pass című számukból alig egy hete készült el a klip, mely már megtekinthető az interneten. Hallhattuk még Sting If you love somebody című dalának feldolgozását, ahol Orsi kérésére a közönség lelkesen énekelte, hogy „Free free set them free”. Azonban 10 óra körül, mintegy végszóként az LGT-től talán kevéssé ismert, de gyönyörű Eső és én c. számmal búcsúzott a Quartet.   

Hazafelé még ringatózhattunk egyet a Dunán, amíg a sétahajó elvitt minket a Vígadó térig. A különleges koncert még bennem visszhangzott és biztos voltam benne, hogy a letisztult zenei világ és a produkció bármelyik nemzetközi színpadon megállná a helyét. Elhaladva hidak alatt és gyönyörű nevezetességek előtt, mint annyiszor máskor, ismét megérintett a város nyugalma. Írhatnám, hogy úgy éreztem magam, mintha nem is a fővárosban lennék, de ez nem igaz. Hiszen Budapest pont ilyen egy júliusi szombat estén: nyüzsgő, csodálatos és dallamos. Egyedülálló.

Farkas Zsuzsi

Ki is itt a Balfék? – Georges Feydeau - Mohácsi testvérek: Balfék

Szeret, nem szeret? ... Megcsal, nem csal meg? A mű egy klasszikus témájú polgári komédia, s bár Feydeau alkotásai nem tartoznak a kedvenceim közé, a színlapon olvasható mondat után mégis kíváncsian vártam az előadást: „A darab sikerének záloga a Mohácsi testvérpár egyéni munkamódszere, amely az adott helyzetben az adott társulatra alkalmazza az általuk fordított és átírt művet.”

Vajon mi újat lehet még kihozni A hülyéje alapanyagából? A válaszról már az első részben megbizonyosodhatunk: még több helyzetkomikumot és egy ütős szövegkönyvet. A színtér csupán egy egyszerűen berendezett szoba, de már valószínűleg a falai sem tudják számon tartani a köztük létrejövő szerelmi kombinációkat. Újabb és újabb viszonyokra derül fény, mindenki megcsal, és mindenki megcsalt… a szálak összegabalyodásával válik az előadás komédiagépezetté.

Vatelin – aki ráadásul válóperes ügyvéd – saját magánéletét sem tudja rendben tartani, felesége, Lucienne pedig azonnal visszacsalná az első szembejövő férfival. Plüplü csak akkor kaphatja meg Pontagnac vagyonának felét, ha az 24 órán belül megcsalja 3 másik nővel. Az ilyen bohózatokban természetesen ez is lehetséges. A női szereplők a színházigazgató és a drámaíró kegyeibe férkőzve próbálnak előrébb jutni, több-kevesebb sikerrel. „Ez a nő a színpadon borzalom. De ha lejön a színpadról, maga a pokol.” A történet egészéről annyit, hogy „szóljon aki már nem bírja, az orvosi táskámban mindig van morfium!”.

Végül az ágyba csempészett csengőkkel sikerül leleplezni (vagy inkább még összetettebbé tenni) a bonyodalmakat, de a komédiához híven a legtöbb dolog hamar tisztázódik. Mohácsi János kecskeméti előadása nem okozott csalódást, kicsit hosszú, azonban nagyon szórakoztató este volt.

Halasi Vivien

Csendtől csendig – Carl Orff: Catulli Carmina & Carmina Burana

Nagy kíváncsisággal érkeztem a Margitszigeti Szabadtéri Színpad nézőterére. Az előadást megelőző napokban már sokszor találkoztam az estét hirdető plakáttal a városban. A kép egy táncosnőt ábrázolt, lába alatt a puszta földdel. Nagyon vártam már, hogy ez a kiragadott pillanat vajon miképpen fog kibontakozni a Szabadtéri nézőközönsége előtt.

Szeretem, amikor egy előadás csendben kezdődik, és valóban oda kell figyelni ahhoz, hogy észrevegyük: „Bizony már történés van a színpadon, itt az ideje, hogy megérkezzünk, és átadjuk magunkat a ránk váró különleges alkalomnak.” Ebben az esetben is „észrevétlenül” vette kezdetét a közös utazás. Piros-feketét viselő nők és fekete-fehérbe öltözött férfiak csoportja jelent meg a színpad két ellentétes oldalán. Mindkét nem képviselőnek arcát festék borította. Szöget ütött a fejemben, vajon mit is jelenthet ez, de nem sokáig törődtem az ilyen és ehhez hasonló gondolataimmal, inkább hagytam magam sodródni. Gyakran vagyok „bajban” a táncelőadásokkal, mert sokszor azon kapom magam, hogy sikerül teljesen elkalandoznom, és fejben teljesen máshol járok. Aztán mindig megnyugtatom magam, hogy ez végül is normális dolog, sőt az előadás pozitív hozadékául könyvelhető el, hiszen sikerült kizökkentenie a való életből. Ez az elkalandozott állapot nem tartott most sem sokáig, mondhatnám rapszodikus hullámzássá fajult az este során. Ki-be kapcsolás, folyamatos ingadozás a jelenlét és a „nem ottlét” között. 

Az előadás korán értésünkre adja, miről kíván szólni. Még ha korábban nem is olvastunk bele a szóróanyagba, akkor is gyorsan felmérhetjük: ezúttal a két nem között lévő vonzások és ellentétek, erőviszonyok szerteágazósága kerül terítékre. Már éppen belefeledkezhetnénk a tánc és a zene összjátékába, amikor is vége szakad mindennek, kigyúlnak a fények.

A szünetről visszatérve egy átrendeződött színpadkép fogad minket. Két oldalt földig érő láncok függenek alá, a színpad deszkáit kiszáradt fű és föld borítja. A háttérben most is ott a kórus és a zenekar. Szinte berobban a térbe a mindenki által jól ismerhető O, Fortuna. A táncosok ebben a felállásban kabátokban, pasztell színekbe öltözve mutatják be egy másik közösség életét. Az ebben a részben látott koreográfia magához láncol, előredőlök a székemben. Szeretném magam minél közelebb tudni a zenéhez és a mozdulatokhoz. Számomra egy olyan élet képei elevenedtek fel, amelyek talán időben távolabb állnak a mai világunktól, de én mégis közelebbinek érzem magamhoz. Nem szeretném, hogy vége legyen ennek a messze földön tett látogatásnak, de sajnos nem én szabok keretet az időnek. Az utolsó percekben visszatér a nyitó képben látott koreográfia, amely most is elementáris erővel hat. Nem választható szét egymástól a kórus, a zenekar és a táncosok. Az ő közös energiájuk tettek minket az este folyamán egy olyan közösség részévé, amelyhez jó volt tartozni. Hosszas taps és bravózás… Köszönöm, hogy befogadtak.

Horváth Fruzsina

(Fotók: Kotschy Gábor, Dusa Gábor)

Tengo famiglia! – Joe Dipietro: A folyón túl Itália

„A család, a hit és az ennivaló – a nagyszüleim szerint az élet három fő pillére.” – mondja Nick, azonban ezeket a dolgokat egy fiatalabb generáció tagjaként ő már máshogy látja.

De hogyan fér meg egymás mellett a kétféle értékrend? Joe DiPietro darabjából kiderül, s miközben megértjük a mű fő üzenetét, egy kedves olasz család mindennapjainak válhatunk részeseivé. 

Négy (nehezen kibírható) nagyszülő (Lázár Kati, Lukáts Andor, Benedek Miklós, Szabó Éva), valamint unokájuk (Szabó Kimmel Tamás) és a menyasszonyjelölt Caitlin (Cseh Judit) élete és problémái tárulnak elénk – mindez finom humorral megfűszerezve. 

A nagyszülők a Nickkel töltött idő alatt felidézik ifjúságuk emlékeit, mégis annyira megragadtak saját korukban és hűek kultúrájukhoz, hagyományaikhoz, hogy elvetnek minden új, vagy idegen dolgot – persze ezt is rendkívül szórakoztató módon. Számukra szentek az olasz ételek, felháborítónak tartják, ha Nick kínait vacsorázik, hisz az „gyomorrák édes-savanyú mártásban.”

A tizenhét évesen házasodó nonna fő életcélja az, hogy megérje már huszonkilenc éves unokája esküvőjét, aki viszont ennyivel intézi el az ügyet: „Jól van szívem, szóljál majd ha gyengélkedsz és kerítek valakit.” 

Megszokott életüket azonban mégis feldúlja egy váratlan fordulat: Nick munkahelyi előléptetésének okán Seattle-be költözne. Választás elé kényszerül: Mi fontosabb, a nagy lehetőség, vagy a család? (Akiknek bár fogalmuk sincs a marketingről –„az kicsoda? Büszke vagyok rád, bármit is jelent, amit mondtál.” – csöppet sem örülnek a nagy bejelentésnek.)

„De ki ne akarna elmenni, ha módja van rá? Nincs semmi, ami itt tartson.” 

Jobb élet várhat Nickre Seattle-ben? Számára nagyszülei múltja egyenlő a régi fekete-fehér filmekkel. Ő új dolgokra vágyik, keres valamit, amit talán az új helyen megtalálhat.

Manapság ezt sok más fiatal gondolja hasonlóképp, ezért az Orlai Produkció előadása (rendező: Znamenák István) kétségtelenül aktuális. Nick világot lát, míg nonna csak otthon érzi jól magát, mert nonno építette neki a házat, s ide kötik az emlékek.

A család jelentőségét a színpadkép szobabelsőjének falára aggatott fényképek is tanúsítják (realista díszlet: Znamenák István / Szalai József). Az olasz világot idéző zenei aláfestések (Mambo Italiano, Marina…) jól beleillenek a darabba, s egy kellemes nyár esti, méltán teltházas előadás bontakozik ki két órában. Szórakoztató, mégis elgondolkodtató, épp ezért nem áll ki egyik generáció igaza mellett sem.

Halasi Vivien

(Fotók: Geberle Berci, Takács Attila)

A kilátástalanság kocsmája – Mészáros Tibor: Istent a falra festeni

Tar Sándor 1995-ben megjelent A mi utcánk című novellafüzete, korpuszának legkiemelkedőbb darabjai közül való. Műve – irodalmárok szerint – a kilencvenes évek magyar prózájának egyik alapkötete, mivel szuggesztíven képes ábrázolni a vidéki munkások rendszerváltás utáni lecsúszását, és hitelesen mutatja be a peremhelyzetben élők mindennapjait. A mi utcánk egyik novellája, amely színdarabként az Istent a falra festeni címet kapta, egy elöregedő magyar falu lakóinak kilátástalan és szerencsétlen hétköznapjait mutatja be a nézők számára.  A Kerék utca lakóinak sorsa közös a magárahagyatottságban és a gyermektelenségben, napjaik legnagyobb részét pedig az alkohol és a szerencsejáték mámorában élik le. A színpadon központi elemként megjelenő kocsma képezi az origót, hiszen mindenki itt gyűlik össze. Itt ülnek le kártyázni, beszélgetni és szervezkedni, illetve ide érkezik a postás is, hogy szétossza a segélyt – aminek aztán nagy részét tartozásaik ellenében azonnal vissza is kapja –, valamint itt köt ki a két idegen is, akik kezdetben magunkban hordozzák a boldogságnak és a tenni akarásnak az ígéretét. Mivel munkalehetőségük szinte semmi nem akad, így az asszonyok a szomszéd faluból lopott vizespalackok összenyomásával, majd azok szelektív hulladékként való eladásával próbálnak pénzt szerezni, de hiába, mivel férjeik azt a keveset is rendszerint elverik kártyán. A kocsmához, mint fő élettérhez képest, a vonat, illetve elsősorban a sín maga, mint viszonyulási pont jelenik meg. Mikor a vonat „bezakatol az emberek életébe”, jöttében-mentében egyfajta átjáróként funkcionál, megadva a lehetőséget a szereplőknek, hogy felszálljanak rá, ezáltal fenntartva a jobb élet potenciálját, vagy elé feküdjenek, elmenekülve a kilátástalanság fogságából. Mancika a darab folyamán többször is sínre fekszik, amit csak az asszonyok fogadnak némi aggodalommal, a férfiakra leginkább az általános apátia jellemző.

A szereplők az előrevivő cselekedetek helyett rendre hátráltató tetteket hajtanak végre: Jolika ráható kóddal meggyőzi az asszonyokat, hogy az egyetlen kiút, ha férjeiket megölik, ezáltal megbosszulják a mindennapos veréseket, míg a férfiak az új jövevény hatására végre akarnak hajtani egy bankrablást.

Végül mindkét terv kudarcba fullad, a darab pedig pontosan azzal zár, amivel nyit: cselekvésképtelen emberek haláltánca az elkerülhetetlennel.

A rendező Mészáros Tibor a darabon keresztül látszólag arra akarja felhívni a figyelmet, hogy soha nincs olyan, hogy soha és mindig van lehetőségünk arra, hogy tegyünk azért, hogy jobb legyen az életünk.

A darab filozófiáját - vélt igazságát - Mancika mondja ki:

„Az életben csak az az öröm, hogy minden elmúlik, és ez ugyan néha fájdalommal jár, de a fájdalom is elmúlik. Az meg akkor már öröm.”

Ledvényi Enikő

(Fotók: Máthé András)

Ahol a bossa nova szív dobog

Vasárnap este, a Városmajori Szabadtéri Színpadon, Pátkai Rozina és együttese mutatta meg, hogy tudja enyhíteni a fullasztó kánikulát az andalító zene. Szokás szerint nyolckor léptek színpadra az este főszereplői és azonnal a húrok közé is csaptak. Tóth Mátyás gitárral, Pecze Balázs trombitával, Rozsnyói Péter zongorán, Cseh Balázs dobbal, Ávéd János szaxofonnal, Soós Márton pedig nagybőgővel teremtette meg a könnyed jazz alaphangulatát. A lágy felvezetés után a közönség lelkes tapssal köszöntötte Pátkai Rozinát, aki egy George Gershwin balladával kezdte meg a koncertet.

Pátkai Rozinát és a zenekart már nem kell bemutatni, hiszen brazil és spanyol dallamvilágot képviselő zenéjükkel egyre népszerűbbek itthon és külföldön is. 2013-ban az Independent Music Awards közönségdíját nyerték el Vocé e Eu című dalukkal, a tavalyi évben pedig El Hombre Que Yo Ame című számukat választotta a zsűri a legjobb vokálisjazz-dalnak. A csapat a nemzetközi sikerek mellett is olyan természetes könnyedséggel játszik a színpadon, hogy arról sugárzik a szene iránti szeretet.

Az este folyamán felcsendültek legújabb kislemezük, a Samba Chuva, dallamos számai. A kislemez különlegessége, hogy a dalok felvételében, hangszerelésében Helik Hadar, Grammy-díjas hangmérnök segédkezett. Rozina angol és portugál nyelven énekel, az angol szövegeket Pátkai Marcell szerezte, a portugálokat pedig Bán Zsófia. 

Az énekesnő pár szóban elmesélte nekünk a számok tartalmát, mielőtt előadta volna azokat. Így megtudhattuk, hogy kislemez címadó dala, a Samba Chuva, esőtáncot jelent és egy olyan esőről szól, mely messze viszi, elmossa a rossz dolgokat. Különleges hangulatú klipje elérhető az interneten. 

Az Al Nao egy kapcsolat végéről, egy szakításról, a Slow című, portugál nyelvű szám pedig egy merengő, emlékező délutánról mesél.  A zeneszámok egytől egyig a semmivel sem összetéveszthető latin érzelmek világba kalauzoltak, elvarázsolva a jelenlévőket. Az előadás alatt megszólaltak spanyol és brazil dallamok, a klasszikus jazz, a flamenco és a bossa nova, melyek mind megtáncoltatták a lelkeket.

A második felvonást Rozina kezdte meg Pilinszky János Tilos csillagon című versének megzenésített változatával. Az éneket zongorán kísérte Rozsnyói Péter, melynek segítségével mindenkit megérinthetett Pilinszky János csodálatos szövege. 

Hallhattuk még a jól ismert Willow Weep for Me című blues balladát és az East of the Sun (and West of the Moon)-t is. Majd Rozina teljes átéléssel elénekelte az Águas de Março című brazil dalt, mely a márciusi esőről és a brazil folyókról szól. Nekem, személy szerint ez az ének tetszett a legjobban, az esti kánikulában tényleg úgy hatott, mintha eleredne az őszi eső.

A különleges dallamvilág és a kiváló előadás túl hamar átrepítette a hallgatóságot a koncert két óráján és meglepve vettem észre, hogy tíz órát kongat a templom harangja. Végig úgy éreztem, mintha nem is Buda közepén lettünk volna, hanem egy álmos spanyol kisváros főterén. A portugál és spanyol szövegeket ugyan nem értettem, de hangulatukkal meséltek, messze, messze vittek és a zene nyelvén szóltak a szívhez.

Farkas Zsuzsi

(Fotók: Zsólyomi Norbert)

A mesés Közel-Kelet, a romantikus opera ragyogása és a nézők szeretete

Mióta világszerte elterjedtek a mozivásznas operaközvetítések, többé nem egy szűk elit kiváltsága bekukkantani a világ vezető operaházaiba, úgymint a MET, a Royal Opera House, vagy a Scala. Ezért is nagy elismerés, hogy a hazai operajátszás töretlenül sok nézőt vonz, méghozzá egyre értőbb és egyre igényesebb nézőket. Miután hallották Joyce DiDonatot énekelni és látták Richard Eyre rendezéseit, nem olyan könnyű bármit eladni az itthoni közönségnek sem. Ugyanezen indokok miatt különösen okos húzás olyan darabokat műsorra tűzni, amelyeket nem feltétlenül látni most máshol, vagyis az élményt akár azzal is lehet fokozni, hogy kifejezetten nekünk készül a bemutató. Goldmark Károly Sába királynője ilyen választás. Zeneileg és színpadi kiállításában is meggyőző, dramaturgiailag a zenés művek legjobbjait idézi: a történet úgy izgalmas, hogy nem követhetetlenül kusza, és épp annyira érzelmes, hogy megindítson, de ne csorduljon túl. Továbbá a buja természeti háttérrel rendelkező szabadtéri helyszínnek, illetve a kánikulai estnek is épp megfelel a távoli kultúrába tett utazás, ráadásul a szerző évfordulóját ünnepeljük. Apró gesztusokból így áll össze egy emlékezetes színházi este.

Káel Csaba nyilvánvalóan csak akkor fog rendezésbe, ha nagyon közelről érinti az alapanyag. Saját maga vallja, hogy ezúttal leginkább a külső elvárások és a belülről szorító makacs vágyak közti feszültség érdekelte. Az egykor fényesebb napokat látott Közel-Kelet mítoszok övezte történelmi múltjába repít vissza a látványos opera, de sokkal inkább a főszereplők egészen intim lelki tusáiba ad betekintést. Tetszetős az alcím: egy végzetes találkozás története. Salomon Hermann Mosenthal (osztrák költő) eredeti szövegkönyvét Orbán Eszter vette kezelésbe és szintén az ő érdeme, hogy a hátulról is tökéletesen látható feliratozást könnyen követhető elrendezésben adagolják nekünk. Ha valaki jól ért németül, elég hallgatóznia. Minden értelemben kiváló a felújított színpad akusztikája. Tulajdonképpen ideális körülmények garantálják, hogy kedvünkre elmerüljünk a hatalmi játszmákról is szóló szerelmi történetben. 

A világszép Sába királynője (Gál Erika) látogatást tesz bölcs Salamon királynál (Kelemen Zoltán). A diplomáciai megaesemény hátterében személyes sorsok kuszálódnak. A főpap lánya, Szulamit (Sümegi Eszter) az ifjú hadvezért, Asszádot (a hangos ovációval fogadott thai énekes: Nutthaporn Thammathi) imádja, akit ellenben végzetesen megigézett az idegen királynő. Hogy hányszor szeretünk rosszul, és hogy ennek milyen tragikus következményei vannak, arról sokat olvashatunk Shakespeare-nél, Csehovnál, és a kortárs mestereknél egyaránt. Vannak örökzöld témák, amiket érdemes akár százszor is átélnünk, hogy megértsük, milyen az emberi természet és hogy mi magunk sem vagyunk különbek. Az operák világához kevésbé szokott látogatót eleinte furcsa érzéssel töltheti el, hogy a szerepeket az előírtnál némileg idősebb énekes prezentálják, de amíg a hangok és az érzelmek tisztán szólalnak meg, kitart az illúzió. Ezen az estén nem lehetett panasz egyik énekesre sem.

Külön öröm, hogy a jövőre Augsburgba szerződő Héja Domonkost éppen láthattunk hazai színpadon vezényelni. Érdekes volt a többnyire kihasználatlanul hagyott nagyszínpadot végre megmozdulni látni. Ez vonatkozik a forgószínpadot is ügyesen használó sokarcú díszletre (Szendrényi Éva), a sűrű jelmezkavalkádra (Németh Anikó), a minden jelenetet átszövő, helyenként egészen meglepő pillanatokban megelevenedő koreográfiára (Venekei Marianna) és úgy általában, a szereplőket, a táncosokat és a sokfelől jött énekkart lenyűgöző összhangban terelgető rendezésre. Mondhatnánk, hogy erről kár volt lemaradni, de tudomásunk szerint ősztől az Erkelben továbbjátsszák Sába királynőjét.

Ha előadás előtt vagy után nincs időnk rákeresni a mű eredetére, a közreműködők szakmai múltjára és jelen darabbal való ambícióikra, a régimódian elegáns programfüzet mindenben eligazít. A szünetben pezsgőt kortyolgatva és a partnerünkkel egymást legyezve szétteregethető színházi magazint olvasni igazán romantikus pillanat. A Margitszigeten tett nyári színházlátogatás egyre inkább a nosztalgiáról is szól. A szervezők pontosan tudják, hogy nem innen fognak legjobb előadásokat választani a kritikusok, de ettől függetlenül rendületlenül hisznek a tartalmas és változatos szórakoztatásban, és megbízhatóan színvonalas, könnyedségükben is kuriózum előadásokat tesznek a nézők elé. Jó karban lévő, mégsem túljátszatott művészeket hívnak; a kényeztető ráadás szolgáltatások köre bővül, mégsem kerül háttérbe a színpadon látott főattrakció; következetes marketingmunka zajlik, mégsem lesznek a bemutató idejére „lerágott csontok” a produkciók: a varázslat tehát megmarad. Felmérni az igényeket, és valamivel a fölé pozícionálni magunkat, nincs is ennél felelősebb kultúraszervező vállalás. Lelkesen asszisztálni ehhez rendületlenül nyitott befogadóként hálás feladat.

Hegedűs Róbert

(Fotók: Geberle Berci, Nagy Attila - Fanatics Film)

Fekete-fehér, avagy a drámai felüdülés – Federico García Lorca: Bernarda Alba háza

Tudván, hogy mire neveztünk be, biztosan senki sem számított egy könnyed nyári színházi estére. Lorca darabja nyomot hagy bennünk, ha akarjuk, ha nem. Pláne akkor, ha az élet, a legnagyobb játékmester még rá is tesz egy lapáttal. 

Az előadás rendezője, Béres László a kezdés előtt a közönség elé állt, és egy szomorú hírt jelentett be. Ponciát, Bernarda szolgálóját alakító Kara Tünde ugyanis egy korábbi szívroham miatt még korházban fekszik, az előadáson így nem vehetett részt. De a rendező és társulat úgy döntött, nem helyettesítik beugrással a színésznőt, hanem vetítéssel és hangbejátszásokkal pótolják majd hiányát. Első hallásra mindez rémítően hangzik, s nem is igazán tudom elképzelni mindez hogyan is történik majd.

De szerencsére nem volt sok idő a töprengésre, hiszen az érzelmektől túlfűtött spanyol falu máris életre kelt a Városmajori Szabadtéri Színház színpadán. A forró hangulatról folyamatosan gondoskodott a zene és tánc által megidézett flamenco világa. Ahogy felgördül a függöny, gyászol a falu, de legfőképpen Bernarda és lányai, elhunyt a családfő. Ám itt nem egy egyszerű gyászról van szó, hanem egy olyasfajtáról, amely mélyen szunnyadó indulatokat gerjeszt az anyában. Az egy fedél alatt élő, fogságra ítélt nőknek csak a szenvedés jut, s a kegyetlen Bernarda nem ismeri többé az anyai szeretet fogalmát. Minden alkalommal, amikor valamelyik szereplő már nem tudja magába fojtani keserű érzelmeit, vagy pergő ritmusú táncba kezd, vagy dobpergés kíséri a tetteit. Ettől néha furán érzem magam, mert hát látom én, hogy szegénynek éppen most nagyon rossz, de megpróbálok ettől elvonatkoztatni, s inkább azokra a pillanatokra koncentrálni, amelyeket főként a két kisebb lányt alakító színésznők játéka ad. Jólesik, hogy visznek magukkal, ott vagyok, velük érzek.  Szerencsésen bebizonyosodik, hogy aggodalmaim fölöslegesnek bizonyultak a hiányzó szereplőt illetően. Kifejezetten jól működött, hogy Poncia fontosabb jeleneteit egy óriási vásznon követhettük végig, pláne, ha figyelembe vesszük, hogy ő volt az egyetlen olyan alak, aki szembe mert szállni Bernarda zsarnokságával. Kara Tünde hiánya kézzelfogható, de mégis, még így is, tud adni az előadásnak, ott van a lányok oldalán, nem adja fel a harcot.  

Az este hosszan tartó tapssal zárul, ami jár is az alkotóknak, amiért erre a szűk két órára sikerült minket elrepíteniük spanyol földre. A Berbarda Alba háza egy olyan világba enged bepillantást, amelyet érdeklődve figyelünk, de biztosan nem fogunk szomorkodni, amiért nem akkor és ott élünk. Ahogy magunk mögött hagyjuk a széksorokat, magunkban azért örülünk, amiért ez „csak” színház volt, és nyugodtan (?) elsétálhatunk a fülledt pesti éjszakában.

Horváth Fruzsina

Zene, ahogy a nagyok játsszák

Azt hittem, tudom mi kell egy könnyed, jó hangulatú nyárestéhez, de a Swing á la Django vasárnap este bebizonyította, hogy mégsem. Nem sokkal nyolc után a színpadot birtokba vette a zenekar, a hallgatóságot pedig bűvkörébe vonta zenéjük. 

Az erős kezdést még erősebb folytatás követte: Lombos Pál (bőgő), Kardos Dániel (gitár), Csurkulya József (cimbalom), Seres Vilmos (klarinét, harmonika), Horváth Márk (gitár) és Gazda Bence (hegedű) a Városmajori Szabadtéri Színpadon mutatták meg, hogy kell teljes szívből játszani. A Swing á la Django ismét bizonyította, hogy a francia manouche swing, magyar autentikus zene, a jazz és a tangó különleges keverékének mestere. Előadásukkal újra megidézték Jean „Django” Reinhard szellemiségét és az 1920-30-as évek hangulatát.

Pálmai Panna színpadra hívásával a zenekar átalakult a Pankastic!-ká, majd előadták Tavasz, nyár, ősz, tél című számukat. A django-pop műfajú dalok feldobták a közönséget, a Dal című műsorból jól ismert Kicsi a világ, de nagy világ ritmusára legtöbbünk minden bizonnyal táncra perdült volna. Később elkápráztattak még egy Amy Winehouse-feldolgozással is, amely a pénteki Drogellenes világnap alkalmából rendezett gálakoncerten debütált. 

Az első felvonás végén színpadra lépett Micheller Myrtill énekesnő, aki egyedi hangjával, tökéletes francia kiejtésével és őszinte átéléssel koronázta meg az estét. Ő minden bizonnyal azok közé az előadók tartozik, akik életre tudják kelteni a zenét, melytől táncot jár a lélek.

A rövid szünet után már Dohnányi Big Band-ként érkeztek az előadók: A Swing á la Django kiegészült a Budapest Saxophone Quartet-tel, a Corpus Quartet-tel, a Dohnányi Zenekar Trombita szólamával, Puskás Csabával a trombitánál, Tóth Mariannal a zongoránál és Nagy Zsolttal a dobnál. 

A hallgatóságnak különleges élményben volt része, hiszen részt vehettünk Szentpáli Roland tubaművének ősbemutatóján, melynek előadásában Tímár Albert és Körömi Péter tubaművészek vették át a főszerepet. A továbbiakban hallható volt Szentpáli Roland egy másik művének, a Concerto for Saxophone Quartet and Orchestra-nak, 2. és 3. tétele, melyet oly tökéletes összhangban adtak elő a zenészek, hogy öröm volt hallgatni. Rendkívüli művészet ez: hallhattuk, ahogy a komolyzene elemei összeállnak valami igazán szórakoztatóvá és ez az egész csak úgy áramlik a közönség felé. A bódító dallamokból Myrtill varázsos hangja rángatott vissza minket a valóságba, aki líraibb vizekre evezett. 

Közeledve tíz órához, az est zárásaként, az összes fellépő előadásában hallhattuk a Nem kell bonbon című Pankastic! számot, ami méltó befejezése volt ennek az egyedi koncertnek. Elvarázsolt, pedig nem történt semmi különös: hűvös nyári este, könnyed melódiák és fellépők, akik tudnak és szeretnek játszani. Zenéjük olyan múltról mesélt, melybe sose jártam, de a dallamoktól mégis szívembe költözött.

Farkas Zsuzsi

A jellem, avagy kik vették körül Annát – Kosztolányi Dezső: Édes Anna

1919. július 31. Kun Béla repülőgépén menekül az országból. Krisztinaváros, Attila utca 238. Vizy Angéla és férje, Vizy Kornél lakása, ami jelen esetben a Városmajori Szabadtéri Színpad. Ovális asztal, zöld székek, szekrény, mosdó, zongora, kanapé, ajtó. Az akkori kornak teljesen megfelelő. Szép összkép tárult elénk, mellyel fokozatosan bele tudtuk képzelni magunkat az akkori korba, időbe, helyzetbe. Fontos része volt az előadásnak a díszlet, annak ellenére, hogy a középre elhelyezett és mozgásban lévő ajtón kívül a többi elem szinte mozdulatlanul állt. 

Az előadás különlegessége a narrátorban (Keresztes Szabolcs) és az általa életre hívott képekben (Vizyné régi cselédjeinek felsorakoztatása, román hadsereg budapesti megszállása, Anna és Jancsi közti szerelem kibontakozása), jelenetekben rejlett. Az előadás nem Annára összpontosított. Nagyobb hangsúlyt kaptak a regényben megjelenő mellékszálak, melyek felgöngyölítésével, megismerésével, megértésével kerülhettünk egyre közelebb a szereplőkhöz, ismerhettük meg Annát. Középpontban végig az „úr-szolga” kapcsolat állt. 

Az előadás egyik kulcsfontosságú jeleneteként azt láthattuk, mikor Vizyék meghívták a barátaikat egy délutánra, hogy Anna különlegességéről ők is meggyőződjenek. Megkínálták piskótával, de visszautasította. A vendégek kinevették, ám Moviszter doktor (Lőrincz András Ernő), – aki az egyetlen reálisan gondolkodó ember a társaságban –, felvilágosította a baráti kört, hogy Anna is ember. Anna igenis szereti a piskótát. Ne az emberiséget nézzék és vizsgálják, ne a társadalmi hovatartozást, hanem az EMBERT, az egyént. Az a fontos.  Nagy vitába keveredett a többiekkel emiatt.

A szereplők megismerésével nemcsak Anna életével tudtunk azonosulni, hiszen a többi szereplő is ugyanolyan áldozat. A kor áldozatai. Mindenki valami álmot kergetett, menekültek az életük elöl, nem akartak/nem tudtak a valósággal szembenézni, nem tudták azt megélni. Vizyné (Bartalis Gabriella) rögeszmés ideális cseléd megtalálása, és annak elvesztése; Vizy Kornél (Veress Albert) politikai karrierje; Stefi (Moviszterék cselédje – Fekete Bernadetta) kitörni vágyása a cseléd sorból; Patikárius Jancsi (Bede Sándor - Vizyék egri rokona) külföldi álmai. Az orvos azért is érzi át Anna helyzetét, mert fiatal felesége félrelép, és ezzel a férj is tisztában van.   

Anna (Czikó Juliánna) mint egyén az orvoson kívül a többieket nem foglalkoztatta. 

A Balatonon született lányt mostohaanyja elkergette, Budapesten szolgál 3 éve. Előző munkahelyén egy Bandika nevű kisfiúra kellet vigyáznia, onnan került Vizyékhez.  Anna az, aki meg akart felelni mindenkinek. Ő csak dolgozott, érzéseit, érzelmeit elrejtette, úgy tett mindent, ahogy az az „urak” mondták. Tudta, hogy a cselédnek „szolgálnia kell”, ezért nem is ellenkezett, mikor az úrfi megjelent a szobájában. Semmi ellen nem lázadt. A kéményseprő házassági ajánlatát is visszautasította Vizyné miatt. Olyan, mint egy gép. Pedig neki is voltak érzelmei, érzései, melyeket elnyomott, hogy ne fájjon.  Azonban egye több fájdalom és csalódás érte. Azon a bizonyos este bort ivott és enni kezdett. Hajnalban megölte a Vizy családot. 

Magát a gyilkosságot nem láthattuk. Azonban annak már szemtanúi lehettünk, mikor a szomszédok – akik eddig szerették –, Anna ellen fordultak. Mindenféle rosszindulatú pletykát terjesztettek róla. Az orvos az egyetlen, aki kiállt mellette.

A különleges estét a Csíki Játékszín társulata varázsolta elénk Lendvai Zoltán rendezésében.  Mélyen megérintett mindenkit az előadás, hiszen néhány pillanatig döbbent csend volt, a taps csak ez után következett. Egy eseménydús, mozgalmas és látványos darab részesei lehettünk, ahol a mondanivalóra, az emberek jellemeinek megismerésére helyeződött a hangsúly.  A darab segítségével egy teljesen új megközelítésben élhettünk, érezhettünk együtt a krisztinavárosi emberek életével. Nem csak a házban élőkkel ismerkedtünk meg, hanem az egész ország társadalmába, életébe láthattunk bele általuk. Épp ezért is hatott rám másként az előadás vége, mint amire előzőleg számítottam. Nem azt éreztem, mint a könyv olvasásakor anno. Vélhetően azért, mert nem csak Anna életével tudtunk azonosulni, hanem a többiekével is.

Összességében egy kellemes, de mégsem túl drámai előadás részesei lehettünk.

Bánhidi Viktória

(Fotók: Geberle Berci, Sándor Levente)

Tragikomikus szeretet – Örkény István: Tóték

Üzenet jön messze, messze földről,
Halványzöldszín, tábori levél,
Aki írta a szívével írta,
Minden sora őszintén beszél

- énekli Karády Katalin és felemelkedik a kikeményített fehér férfi ingekből épült függöny, majd megelevenedik a II. világháborús hátország egy családjának, Tótéknak tragikomikus szenvedése a Városmajori Szabadtéri Színház színpadán.

A második világháború idején járunk. Amikor a férfiak a fronton harcolnak a bolsevikokkal, a család, pedig aggódva várja a harctérről érkező tábori leveleket. Csakhogy Mátraszentannán Gyurika (Ódor Kristóf), a postás bizonyos leveleket kézbesít, néhányról pedig úgy gondolja, jobb ha nem érnek célba. Így aztán a Tót család sem értesül arról, hogy Gyula fiuk hősi halált halt és így sajnos feleslegesen hagyják magukat gyötörni két héten át fiuk nárcisztikus őrnagyától (Görög László).

  

Örkény kisregényét abszolút hitelességgel vitte színre Béres Attila rendező és nemcsak a Miskolci Nemzeti Színház színészeinek letisztult játéka, hanem az egyszerű színpadi berendezés és a közbeszúrt kép-, hang- és videofelvételek (Horthyról, Hitlerről és a masírozó náci hadseregről) is közrejátszanak abban, hogy a néző az első pillanattól kezdve ért és érez mindent, ami a szeme előtt történik. 

Rögtön megértjük például azt a határtalan szeretetet, amit Tóth Lajos (Szatmári György) a fia iránti érez, hiszen köztiszteletben álló, büszke ember lévén elviseli, hogy az őrnagy megalázza. 

Ágika (Czakó Júlianna), Mariska (Nádasy Erika) és Lajos csatasorba rendeződve dobozolnak éjjel-nappal az őrnagy parancsára, egyre több és egyre nagyobb dobozokat készítenek az őrület határán csak azért, hogy az őrnagy elégedett legyen és Gyulát a fronton maga mellé vegye.

Béres Attila egyik szélsőségből a másikba löki a nézőt. A tragikomédia egyik pillanatban meghasad a szívünk, mert a szemünk előtt fosztanak meg egy férfit a méltóságától, egy kislányt a tisztaságától. A másik pillanatban, pedig a hasunkat fogjuk a nevetéstől, azon ahogy „édes Lajoskám” a szemébe húzott kalapjában (mert az őrnagyot zavarja, ha a szemébe néznek), berogyasztott lábakon (hogy az őrnagy ne érezze magát alacsonyak), az álmosságtól kóvályogva jön-megy a színpadon. 

A második felvonás végére, pedig a kezdetben őrült őrnagy idegei teljesen kisimulnak, ezzel szemben a Tót családot övező egykori idill szertefoszlik. Így aztán nem váratlan az a fordulat sem, hogy Tóth Lajos végül nem bírja tovább és saját kezével vet véget a szenvedésüknek.

De a valódi fájdalom csak ezután jön, amit a rendező a néző képzeletére bíz és csak egy katonai egyenruhába öltöztetett szobainas eldöntésével sejtet. 

Sokkal jobban szeretlek, mint máskor,
Minden percben Rád gondolok százszor.
Valahol Oroszországban,
Valahol Oroszországban.
Mindig a Te leveledet várom, 
És csak te rólad álmodom az álmom...

Dubinyák Réka

(Fotók: Geberle Berci, Dubinyák Réka)