2015. szeptember 23., szerda

Hamleti Egérfogó

Agatha Christie a krimik koronázatlan királynője, mi sem bizonyítja ezt jobban mint az Egérfogó, amit 1952 óta a londoni West End folyamatosan szerepeltet a repertoárján. Hogy kiváló detektívregényeket megálmodó írónővel állunk szemben, személyes tapasztalatom is alátámasztja, hiszen az ő könyvein nőttem fel, és kedvencemmé vált Poirot karaktere. A regény eredeti címe Három vak egér, azonban színházi bemutatója idején ez a cím változtatást igényelt, hiszen akkoriban már létezett egy színdarab ugyanezzel az elnevezéssel. Agatha a mostanra közismertté vált címet a Hamletből kölcsönözte.


Az Egérfogó örökzöld témát dolgoz fel. A darab cselekménye egy külvilágtól elzárt helyre kalauzol minket, emberek kicsiny közösségébe. Tartalmazza az összes krimi-klisét, de valahogy mégis különbözik az összes többi bűnügyi regénytől. Szereplői közt megtaláljuk az ifjú párt, a nagyvilági dámát, a hóbortos fiatalembert, a kiejthetetlen nevű külföldit, a katonát, valamint a nyomozót. Lukáts Andor rendező megtartotta Agatha világát, amely magában hordozza a kor polgári miliőjét, nagy hangsúlyt fektetve a vizuális dramaturgiára. A krimikre jellemző komoly és feszült hangulat azonban sok esetben átbillent könnyed mókázásba. A szereplők személyisége sok esetben teret hagy a komédiázásra (amit a rendezés túlzásba is visz) – csak egy-két színésznek sikerült ügyesen egyensúlyoznia szerepe bolondozós és komoly oldala között. Jól érzékelteti a túl komikusra vett hangvételt az a tény, hogy egy holttest megtalálását követő sikoly a nézőközönségből egyöntetű nevetést váltott ki.

Lovas Rozi, a panzió tulajdonosaként energikus volt, apró mozdulataival és hanglejtésével vitt színt a sete-suta főbérlőnő szerepébe. Az elégedetlenkedő öregasszonyt játszó Takács Katalin színpadi antréja bombaként robbant és egyből lendületet adott a darabnak. A többi szereplő leginkább a komikus vonalat erősítette: Miklós Marcell Christopher Wren szerepében hiperaktív építészként funkcionált, míg Márton András Mr. Paravici karakterében nem tett hozzá jelentősen a darab történetéhez.


Személy szerint Agatha Christie darabjaival nem tudok nem elfogult lenni, akár hogyan nézem, csakis jót lehet kihozni belőlük, hiszen már az alapanyag is jól van becsomagolva a nézők/olvasók számára. Bár zavart a darab néhol túlzóan komikus hangvétele, ennek ellenére élveztem, és nagy örömmel tölt el, hogy a magyar színházak elkezdték felfedezni maguknak Agatha Christie műveit. Remélem ez a tendencia csak erősödni fog.

Zárásként álljon itt egy vonatkozó idézet:
„Kérjük, ne árulják el barátaiknak, ki a gyilkos. Majd ők is megnézik és meglátják.”

Ledvényi Enikő
(Fotók: Budaörsi Latinovits Színház - Borovi Dániel)

2015. szeptember 15., kedd

Nagyanyáink kedvenc dalai (avagy dalok, amiket mindenki imád)

Repesve vártam életem első Budapest Bár koncertjét, ami nem okozott csalódást. Sőt! Az egyik pillanatban úgy éreztem, büntetem magam azzal, hogy egy széken egyhelyben ülve kell hallgatom végig a kivülről fújt dalokat. Legszívesebben táncra perdültem volna és ezzel láthatóan nem csak én voltam így.

Stux maga vérbeli párizsi lett, Munka után, Tiroli bocik, Szilvafácska, Húszezer éjszakás kaland, Mr. Alkohol, Lövölde tér, Ördögtánc, A tranzisztor kor hajnalán és megannyi kedvenc, örökzöld sláger csendült fel augusztus 23-án este a Városmajori Szabadtéri Színpadon a Budapest Bár kiváló zenészeinek és énekeseinek előadásában. Az igényes zene kedvelői gyűltek össze vasárnap este a szabadtéri helyszínen, nagyanyáink „kortalan” dalait pedig idős és fiatal egyaránt dúdolta.


A Farkas Róbert által alapított és vezetett Budapest Bár küldetése, hogy a feledés homályába tűnt dallamok újra a köztudat és az ifjú generáció kultúrájának részévé váljanak. Rengeteg elfeledett dalt leporoltak és öltöztettek új köntösbe, ezekből hallhattunk egy kétórás csokorra valót. Az énekesek egymásnak adva a mikrofont konferálták fel egymást; színpadra lépett Behumi Dóri, Németh Juci, Rutkai Bori, Frenk, Keleti András, Kiss Tibor és Szűcs Krisztián is. 

Olyan volt az egész koncert, mint egy nagy időutazás, amiben a muzsikusok a kuplétól a szvingig és a tangóig, az andalító ritmusoktól a szívet-lelket felpezsdítő dallamokon keresztűl, a zenei stílusok széles palettáján vezették végig a hallgatóságot.

Ez év májusától kapható a zenekar klezmer albuma, amelyről szintén eljátszottak két dalt – ezzel is új színt és egy picit más hangulatot lopva a koncert folyamába.


De volt itt még Ponyvaregény- és Taxi-betétdal; libabőrözős Kylie Minogue és Nick Cave örökzöld, a Where the Wild Roses Grow, amit Németh Juci és Frenk adott elő; Liszt-klasszikus; a koncert végén pedig Kiss Tibi ráadásként a Sweet Dreams-t is elénekelte.

Manapság Magyarországon ritkán látni ilyen jó összetételű zenekart, amelynek énekesei valóban egyenként igazi egyéniségek, sokoldalú művészek. Anyáink és nagyanyáink poros dalai aktuálisabbak, mint valaha, talán annál is inkább, mert megőriznek valamit abból a füstös, bohém kávéházi hangulatból, amelyet már a harmincas korosztály is csak irodalmi olvasmányaiból ismer.

A koncert kétharmadánál a közönség is végre megőrült, a Drága kicsi szilvafácska nőj nekem... sorokat már mindenki betéve tudta, amolyan igazi magyaros és lelkes, víg temperamentummal énekelték a bátrabbak, a kevésbé merészek pedig mámoros hangulatukban a koncert előtt a büfében megvásárolt poharaik fenekére néztek. A hátam mögötti sorból el is hangzott, hogy: „Ezt nem lehet szárazon kibírni!” És tényleg! Sem szárazon, sem nagykabátban, sem ülve, sem halkan, sem mosoly nélkül, de úgy végképp nem, hogy az embernek ne mozdulna meg minden porcikája ezekre a slágerekre.

Kovács Eszter

2015. szeptember 13., vasárnap

Tetőtől talpig dal vagyok

A 2015-ös év Edith Piaf születésének 100. évfordulója. A francia sanzonénekesnő életéről számtalan film és könyv megemlékezett, idén nyáron a Budapesti Nyári Fesztivál margitszigeti Vive la France – Piaf 100! c. szimfonikus filmzene-koncertje külön tematikus blokkot szentelt dalainak. Ezután egy hónappal a Városmajorban színre került Pataki Éva Edith és Marlene c. darabja is.


A Párizst ábrázoló háttéren kívül egy igen kevés díszlettel rendelkező tér fogadja a nézőket: a zongora a színpadon áll, továbbá asztal-székek és egy lámpa. Nincs is szükség többre, így ugyanaz a hely könnyen átváltozhat utcából színpaddá, vagy börtönből lakássá. (Díszlet: Horgas Péter

Piaf annyit jelent: szürke kis veréb – ezt a hatást az énekesnő a védjegyévé vált fekete ruháival még drámaibbá tette. Mészáros Márta rendezése Edith Piaf életét tárja elénk, a Leplée által való felfedezése és a korai halála közti időszakot. Edith saját stílusában verhetetlen, de eleinte nehezen fér össze a népszerűségnek köszönhető új élettel, mely inkább gondokkal teli, mintsem felhőtlen. A siker árnyoldala a meghatározó. ,,Az egyedüllétet el lehet viselni, a magányt nem. Nekem a szerelem pofonokból és hazugságokból áll."

Sok tragikus esemény történt vele élete során: nagyanyja egy bordélyházat igazgatott, elveszítette kislányát, majd szerelmét, túlélt több autóbalesetet, morfiumfüggő lett. Szabadszájúságát a nehézségek ellenére mindvégig megőrizte. 


Az előadás fő cselekményszála a német színésznővel, Marlene Dietrich-hel való kapcsolata, amely a kezdeti irigységen alapuló unszimpátiából változott át mély barátsággá. Marlene-t Nagy-Kálózy Eszter nagy fegyelemmel és profizmussal alakítja, telitalálat a szerepre. 

Botos Éva pedig nem csak a prózai részekbe tudja beleélni magát, a  magyarra fordított Piaf-dalokat is csodásan adja elő. Ahogy Leplée mondaná: ,,Csak a hangjára figyeljenek!" 

És bár Edith Gassion évtizedek óta halott, a dalai örökké szólnak – az Edith és Marlene c. előadás is ezt bizonyítja.

Halasi Vivien
(Fotók: Kállai-Tóth Anett)

2015. szeptember 10., csütörtök

Nyárvégi fiesta

A Chicho & The Gypsies koncertshow-ját jelentős várakozás előzte meg. A városban többször találkoztam a zenekar plakátjaival és stílusukat is ismerem, de valahogy nem tudtam őket elképzelni a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon. A helyszínre érkezéskor még meglepett a bejáratban várakozó tömeg, de amint helyet foglaltunk és felhangzott az első ütem, minden a helyére került.

Az este folyamán először a Romano Drom lépett színpadra. Először játszottak a Margitszigeti Nagyszínpadon, a közönség mégis őszinte szeretettel és hatalmas tapssal fogadta őket. Ez nem is meglepő, hiszen a zenekar Magyarország jelenlegi legsikeresebb roma együttese, melynek tagjai anyanyelvükön énekelnek szívhez szóló dalokat. Valószínűleg zenéjük azért népszerű ennyire, mert a komoly múltra visszatekintő roma zenét modern dallamokkal és hangszerekkel teszik még színesebbé, ezáltal alkotva újabb és újabb ritmusokat. Így történt ez ezen az estén is... 


Az előzenekar kiváló játéka csak fokozta a várakozást, s még a Chico & The Gypsies-t vártuk, megtekinthettük a csapat egy különleges hangulatú klipjét. A kis videó stílusa és világa megalapozta a hallgatóság közérzetét és mindannyian tudtuk, hogy igazi latin mulatságban lesz részünk. A színpadra lépő zenekart hatalmas taps köszöntötte, és amikor felhangzott első számuk, a Volare, többen felállva táncoltak rá. 


A Chico & The Gypsies egy francia zenekar, amely mára világhírnévre tett szert. Dalaikat főleg spanyolul éneklik, melyek magukon viselnek latin, flamenco és katalán stílusjegyeket is. Hazánkban (nagyzenekari formában, saját nagykoncerttel) most léptek fel először. A közönség már nagyon várta őket – erről árulkodik az is, hogy majdnem teltház előtt játszottak. Legismertebb számuk, amit bizonyára már mindenki hallott, a Bamboleo.

A közönség gyakorlatilag tombolt a felhangzó dallamokra, s táncra maguk a zenészek is felszólítottak mindenkit. Fel sem tűnt, hogy a koncertshow több mint két órán át tartott, hiszen fergeteges hangulata egészen magával ragadónak bizonyult. Mire felhangzott a Hotel California latinos változata, már vagy ezer ember táncolt egyszerre, és erre még rátett egy lapáttal a jól ismert Waka Waka. Valójában ülőkoncertre számítottam és meglepett a zenekar közvetlensége is, de nagyon jól esett egy ilyen zavartalan, vidám esten is részt venni. 


Sok komolyzenei és jazzkoncert után felüdülés volt ez a lendületes előadás. Jó érzés, hogy még ilyenkor, a nyár végének közeledtével is van koncert, amely képes felpörgetni a hallgatóságot. Külön öröm, hogy olyan kultúra dallamait játsszák, melyet érdemes és fontos megőrizni.

Farkas Zsuzsanna
(Chico and The Gypsies fotók: Carole Mathieu)

2015. szeptember 7., hétfő

Végigtáncolt élet: Benyovszky

A Magyar Nemzeti Táncegyüttes előadását látván, nem is értem, miért nincs több tánc a szabadtérin. Benyovszy Móric regénybe illő életét úgy mutatja be Zsuráfszky Zoltán rendezése, mintha valóban egy izgalmas nyári olvasmány felé hajolnánk: kikapcsoljuk a külvilágot, amíg a kalandok végére nem érünk. A két felvonásnyi örömtánc kontinenseken és idegen kultúrákon át vezet minket, mígnem a végére bennünk is életre kel a világutazó. A korábbi tévésorozatok és dokumentumfilmek után zseniális ötlet ennyire új köntösbe bújtatni Benyovszky életét, és még nagyobb teljesítmény, hogy mind a történetvezetésben (Vincze Zsuzsa), mind a kísérő zenében (Szarka Tamás) összeért mű készült, ami a 2008-as szegedi ősbemutató után most a Margitszigeten is igen jól mutatott.


Benyovszky úgy volt magyar, hogy közben lengyel is volt, litván is volt, szlovák is volt, legvégül francia megbízásból madagaszkári lett. A Ghymes együttes érzelemgazdag zenéje, és az ahhoz simuló koreográfia nem fél használni ezt a sokféleséget. A különböző nemzetiségek színei, dallamai, tánclépései gyönyörű csokorba rendeződnek, és ott virít köztük a magyar, harmóniában a többivel. Hagyományaink ereje nemzetközi összevetésben tűnik ki igazán. Történelmünk egy darabkája régiós, illetve világpolitikai kitekintéssel van megidézve. Egy magyar gyökerű szabad lélek felfedezőútra indul a nagyvilágban: hol a szíve után megy, hol komoly terveket sző, hol csak sodorja az élet, de minden helyzetben képes saját értékrendjéhez mérten szerepet vállalni, segíteni, kezdeményezni, tanulni és tanítani. Magyarságát személyiségébe építve cipeli magával; döntéseiben megnyilvánul, amit az indulásnál kapott. Úgy van otthon mindenhol, hogy közben folyton megy tovább, mintha egy személyben próbálna a világ ura lenni. (A fotós Robert Capa hasonló utat járt be a huszadik században.) És tévedés lenne azt hinni, hogy ez nem érdekli a külföldieket, ilyen kontextusban érteni csak igazán, hogy milyen a saját életterét szűkösnek érző magyar ember gondolkodása, lelke, sorsa. Önmagában ezért a felfedezésért megéri táncjátékként, univerzális eszközökkel dramatizálni Benyovszky Móric életét; Zsurávszky társulatának sikere is tulajdonképpen erre az alapra épül.


Azt a kevés szöveges részt, ami a helyszínváltások, jelmezcserék, zenei átállások közti üresjáratokat tölti ki, Oberfrank Pál színész adja elő. Ő tehát az emlékiratain dolgozó idősebb Benyovszky, aki a visszatekintés bölcs nyugalmával szólal meg. Hangjában időnként megelevenedik a múlt egy-egy izgalmas vagy veszélyes jelenete, de alapvetően összegző rátekintéssel magyarázza a színpadi történéseket, azaz saját emlékképeit. Dramaturgiailag jól működik, valahogy mégis fals megoldás. Benyovszky csodálatos életének a titka abban áll, hogy nincs benne nyugvópont. Bár valóban készített feljegyzéseket lengyel- és oroszországi megpróbáltatásairól, a csendes-óceáni hajóútról, a madagaszkári királyságról (ezeket Jókai Mór fordította franciáról magyarra!), az élete nem csendes töprengéssel ért véget, hanem a csatatéren, francia ellenlábasával folytatott küzdelemben, 40 évesen. Fontos színészi pillanat azonban, amikor Oberfrank felolvassa a kamcsatkai száműzetésben kelt kiáltványt, amely a mindenkori elnyomás ellen fogalmazódott meg, és az összes népnek, nemzetnek, benne az egyénnek kijáró szabadságot jövendöli. Férfias, naiv, gyönyörű pillanat.


Az igazi elismerés azért elsősorban a táncosoknak jár. Benyovszky fiatalabb változatát Zámbó István tölti meg szenvedéllyel, küzdéssel, kitartással, szépséggel. Szerelme, Hanszky Zsuzsanna a valóban gyönyörű Eredics-Fekete Zsuzsanna finom mozdulataival, kristálytiszta énekhangjával emelkedik egyenrangú partnerré. A többször visszatapsolt afrikai zárókép, a színes bőrű táncosokkal kiegészült körtánc egy soha be nem teljesült, idealizált lezárása a történetnek, amit a nézők széles mosollyal az arcukon visznek haza. Az apró csalást elnézzük, hiszen így a „mégis szép az élet” élményével ér véget az egyébként is tartalmas és változatos este. A volt Honvéd Táncegyüttesből Magyar Nemzeti Táncegyüttessé keresztelt tehetséges csapat a Dózsa György és a Tenkes kapitánya mellett – nagyon helyesen – a csavargó nemes Benyovszky Móric életének tanulságával viszi a magyarok hírét szerte a világban. 

Hegedűs Róbert
(Fotók: Dusa Gábor, Peter Reefe Kováč)

2015. augusztus 26., szerda

Örömünnep

Az a helyzet, hogy még október 23-a és március 15-e forradalmi tűzzel él szívünkben, addig augusztus 20-a leginkább csak a nyár utolsó, tűzijátéktól színes felvonása. Éveken át éreztem úgy, hogy ezzel az estével elmúlt a nyár, s hiába a hátralévő 11 nap, valami véget ért. Az idők változnak, ez az érzés mégis velem maradt. Idén azonban végre más volt ez a nap, más volt az ünnep.

Komoly dallamok
A Virtuózok döntősei, a Hegyvidéki Solti György Zenekar tagjai Bolyky Zoltán vezényletével, Miklósa Erika operaénekes és Alexander Rybak, a 2009-es Euróvíziós Dalfesztivál győztese, olyan koncerttel kápráztatták el a közönséget, ami igazán illett augusztus 20-ához. Az előadást Miklósa Erika kezdte meg a jól ismert A csitári hegyek alatt című népdallal, melyet Szlama László kísért citerán, s miközben a hallgatóság ámulattal figyelte a dalt, kellemesen hűvös szél kezdett fújni.
Ezt követően Becze Szilvia, az est kiváló műsorvezetője, színpadra szólította Boros Misit, akinek előadásában meghallgathattuk Haydn D-dúr zongoraversenyét, és öröm volt figyelni, hogy a kisfiú mennyire érti s érzi mindazt, amiről Haydn szavak nélkül mesél. Az erős kezdés még erősebb folytatást vont maga után, s a színpadot Kiss Zoltán hegedűjátéka töltötte be, akit Szauer Bianka követte Mozart Air de Papagenóját hárfán bemutatva. A kis hölgy igazán komoly, érzelmekkel teli játéka lenyűgözőnek hatott, s a folytatásban ugyanilyen kecsesen kísérte hárfán Miklósa Erikát, aki Lauretta áriáját énekelte. Az koncert első részét Verdi Traviata variációk műve zárta, melyet Lugosi Dániel Ali adott elő klarinéton.


Fényjáték
Az előadókat végig a Hegyvidéki Solti György Zenekar tagjai kísérték, különleges alapot adva minden felcsendülő darabnak. „Solti György rengeteget tett a fiatalokért, fiatal tehetségkért. Ezt az eszmét szeretnénk tovább vinni és ezért állunk most egy színpadon a Virtuózokkal, és ezért segítünk nekik.” – foglalta össze gondolatait Bolyky Zoltán karmester, aki most először vezényelt a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon.
A szünetben megtekinthettük a kivetítőn az ünnepi tűzijátékot, amely szinte már egybeforrt augusztus 20-ával. A sötét égen szétpattanó színes szikrák számomra még mindig gyermekkoromat idézik, s ahogy körbepillantottam olyan mosolygós arcokat láttam, amelyekről ugyanez az érzés sugárzott.

Skandináv pillanatok
A koncert második részét Alexander Rybak kezdte meg, akit meghatott a közönség lelkes fogadtatása. Alexandert elkísérte jó barátja, Stefan Zlatanos, aki zongorán kísérte. Kettejük vidám, tüzes játéka új lendületet adott a koncertnek, s mindenki örömmel fogadta a felhangzó, népszerű Fairytale-t.
Alexander boldogan köszöntötte a résztvevőket, majd elmondta, hogy először van Magyarországon, de mindenképpen szeretne még jönni. Megtudtuk, hogy nem vett még részt efféle komolyzenei koncerten, de megtisztelő számára ilyen csodálatos tehetségekkel egy színpadon állni és elmondta, hogy mi magyarok igazán büszkék lehetünk a tehetségeinkre. „Mindenki tehetséges valamiben, legyen kicsi, nagy, idős vagy fiatal, ezt ne felejtsétek el. Legyetek büszkék magatokra és egymásra is!” – zárta gondolatait a norvég hegedűművész.


Komolytól a könnyed felé
Rigó Ronald a La campanellát játszotta el zongorán, majd Csabay Zsuzsanna fuvolakíséretével Clarke Hypnosis-át, mely valóban hipnotikusan hatott a hallgatóságra. A dallamos Nyár III. tételét Vivalditól Demeniv Mihály harmonikával varázsolta füleinkbe, Chertok Midnight-ját pedig Tóth Bettina hárfán. Az este talán legvidámabb perceit Miklósa Erika és Foki Dániel duettje hozta el, amikor énekükkel megelevenedett Don Giovanni és Zerlina szerelme. Dániel baritonja korához képest is elképesztő, de lelkesedése csak fokozta az összképet. 
Gyöngyösi Ivett olyan átéléssel játszotta el Chopintól az Asz-dúr polonézt, hogy azt mindenki őszinte csodálattal hallgatta, a hangulatot pedig csak tetézte Miklósa Erika Yo Soy Mariája, melyet Demeniv Mihály kísért. A klasszikus könnyűzenei blokkot Hubay Jenő Carmen fantáziája zárta Sándor Zoltán hegedűkíséretével.


Éji zene
A koncert a Fogolydal című erdélyi énekkel zárult, melyet Miklósa Erika énekelt el, majd az összes előadó egyszerre lépett színpadra. Fel sem tűnt, hogy elmúlt este tizenegy óra, mikor még mindig szólt a taps, amit az előadók teljes mértékben kiérdemeltek.
A tehetség nem korfüggő és a fellépők nagy részére már nem mondanám, hogy gyermek, de fiatalságuk és lelkesedésük lenyűgöző. Minden dallamot átélnek, amitől a zene életre kel és a szívekbe költözik.
Akár fúvós, akár vonós, akár pengetős hangszer dallamát hallottuk, mind varázslatosan hatott, s nem mindig volt egyértelmű, hogy a szél borzongatott kellemesen vagy maga a zene. A nemzeti ünnep méltó lezárása volt a koncert, ahogy voltaképp az augusztusé is. Azonban nem csak lezárta a nyarat, hanem fel is töltött az őszre.

Farkas Zsuzsanna
(Fotók: Németh Anna)

2015. augusztus 25., kedd

Varázslatos utazás Michel Legrand világába

Igazi örömzenélésnek lehettek szem- és fültanúi mindazok, akik a tikkasztó hőség utolsó napján, augusztus 15-én, szombaton a Városmajori Szabadtéri Színpadhoz látogattak, hogy Michel Legrand-dallamokat hallgassanak meg kiváló zenészek előadásában.

Itt valami különleges dolog készül – gondoltam magamban, mikor a helyszínre érkeztem, látván a rengeteg embert, akik nemcsak az eseményt tisztelték meg szebbnél szebb ruhakölteményeikkel, de lelküket is ünneplőbe öltöztették. Másképp nem is lehetett volna befogadni azt a különleges koncertélményt, amivel Malek Andrea énekesnő, Roby Lakatos hegedűművész, Oláh Kálmán zongoraművész, a Mendelssohn Kamarazenekar muzsikusai, valamint a Midnight Trió ajándékozta meg a hallgatóságot.


Nemsokkal nyolc óra után a Midnight Trió nyitotta meg a közel kétórás koncertet egy saját szerzeménnyel. A zenekar tagjai: Oláh Kálmán zongoraművész, Egri János nagybőgő és Balázs Elemér dob – jól összeszokott csapatként teremtette meg a koncert alaphangulatát, de nem is volt nehéz dolguk, hiszen – mint a koncerten megtudtuk –, huszonöt éve muzsikálnak együtt.

Oláh Kálmán köszöntötte az egybegyűlteket, közben pedig a színfalak mögül, a rendkivüli tehetséggel megáldott és mindig elbűvölő Malek Andrea kukucskált ki, aki olyan pozitív kisugárzással és mosollyal lépett színre, ami után azt érezhette az ember, hogy teljesen mindegy milyen zenét is hall ma este, már ezért a jókedvű, bájos hölgyért érdemes volt eljönnie. Legrand csodálatos zenéit nemcsak azok ismerik, akik nyomonkövették a világhírű francia zeneszerző munkásságát, hanem sok dallam ismerős lehetett Barbra Streisand előadásából is, amelyek különböző nagysikerű filmekben csendültek fel, így például dalokat hallhattunk az 1983-as Yentl című zenés filmből is.


Az est folyamán hallható volt a Once Upon a Summertime; a Watch What Happens, a Windmills of Your Mind, a Papa Can You Hear Me, a What Are You Doing the Rest of Your Life, a How Do You Keep the Music Playing, és az I Will Wait for You is.

Legrand muzsikái nemcsak különleges, szívetmelengető hangzásukról híresek, de rendkivül jó szövegek is készültek a dalokhoz, amelyek közül nemcsak angol nyelvűeket hallhattunk, de magyarul is felcsendült néhány.

A koncert felénél újabb kiváló művész csatlakozott a fellépőkhoz, az ördög hegedűse, Roby Lakatos olyan varázslatos módon szólaltatta meg hangszerét, hogy az hol sírt, hol nevetett, kacérkodott, elbűvölt és elringatott. Roby Lakatos minden porcikájában a zene lüktet, erről most élőben is megbizonyosodhattunk.


Az est zenei producerének, Oláh Kálmánnak köszönhetően remek hangszereléseket hallhattunk, amelyek új perspektívákból világították meg Legrand kompozícióit.

Az esemény végeztével megérdemelten szólt a vastaps, de két születésnapost is köszönthettünk Balázs Elemér és Roby Lakatos személyében. Utóbbi ezen az estén ünnepelte 50. születésnapját.

Kovács Eszter
(Fotók: Barcsik Géza)

2015. augusztus 24., hétfő

Mono vagy nem Mono?

Augusztus 14-én a városmajori szabadtéri színház nézői egy különleges „Nem koncert és nem színház” előadás részesei lehettek. Ezen az estén a 30Y és a 2015-ben megszűnt Bárka Színház közös produkcióját láthattuk, amit már 2013-ban a Monodráma fesztivál keretein belül bemutattak. Ez a koncert mindenféle szempontból a komfort zónám átlépését jelentette, hiszen számomra teljesen ismeretlen volt eddig az együttes zenei élete illetve újdonságként hatott rám az alternatív rock, a színház, és az irodalom speciális elegye. Nem igazán volt elképzelésem arra vonatkozóan, hogy mi fog elém tárulni a színpadon, de mindezek ellenére kíváncsisággal ültem be a nézők sorai közé.


A 30Y zenekar tagjai (Beck Zoltán - ének, Beck László - dobok, Varga Ádám - basszusgitár és vokál, Sárközy Zoltán - billentyűs hangszerek) valamint a színészek (Seress Zoltán, Szorcsik Kriszta és Köles Ferenc) egy furgonnal érkeztek meg a színpadra, majd az együttes egyből a húrok közé csapott. Az este folyamán a bandának sikerült belopnia magát a szívembe, mivel itt szembesültem először azzal a ténnyel, hogy az együttesnek kiváló számai vannak (Csönded vagyok, Bogozd ki, Pécsi tánctanár, Ahogy elképzeltem, stb.), ám a prózai résszel sajnos nem voltam teljesen elégedett. Ha külön nézném a zenét és a prózát, az a megállapításom, hogy sokkal jobb és élvezhetőbb lett volna a koncert az irodalmi rész nélkül. Külön-külön egyikkel sem volt problémám, de együtt a kettő nem illett össze. A prózai részek miatt szaggatott, darabos és döcögős volt az előadás, így a koncertnek nem volt lendülete. Nem minden esetben éreztem helyénvalónak az irodalmi textust, valamint zavaró volt, hogy a színészek felolvasták a szöveget, és a produkció egészét nézve a rendezés hiányáról árulkodott.


A másfél órás koncert alatt az alábbiak fogalmazódtak meg bennem konklúzióként: 
Önállóan mindkét előadást ajánlom, hiszen a 30Y remek, sőt, fergeteges koncert hangulatot tud varázsolni a színpadon – engem is, mint újoncot sikerült beavatniuk az alternatív rock világába. 

A prózát szolgáltató művészek egytől-egyig kiváló színészek, mivel volt szerencsém látni őket színpadon és filmben is egyaránt. Nagyon sajnáltam, hogy a kooperáció számomra nem működött, de mindezeket félretéve nem bántam meg a választásomat, hiszen megismerhettem a 30Y zenekar világát.

Ledvényi Enikő

2015. augusztus 19., szerda

Szerelem és halál a napóleoni háborúk idején – sorsopera korhű rendezésben

Giacomo Puccini (1858-1924) örökzöld sikere a Tosca, amelyet valahol a Bohémélet és a Pillangókisasszony közt félúton írt, illetve 1900-ban mutatta be az impozáns Teatro Costanzi (mai nevén: Teatro dell’Opera di Roma). Érdekes, hogy kezdettől fogva óriásszínpadok adják a művet, miközben egy szerelmi háromszög végóráit elmesélő kamaradrámáról van szó.  A librettót hűséges alkotótársai, név szerint Giuseppe Giacosa és Luigi Illica jegyzik. Operát hagyományosan sokszor énekelnek olaszul, olyankor is, amikor a történetnek semmi köze Itáliához. Akár azokban az amerikai történelmi filmekben, melyek ugyan az ókori Rómában, a keresztes háborúk idején, vagy épp Sztálin szovjet birodalmában játszódnak, a szereplők mégis kivétel nélkül mind angol nyelven kommunikálnak, legfeljebb valamilyen erős akcentust imitálnak hozzá. Hiába, a szerző a viszonyítási pont. Ahogy a filmszakmát az amerikaiak, az operairodalom fősodrát nagyrészt az olaszok uralják. A Tosca esetében azonban autentikus Puccini anyanyelve, hiszen a cselekmény Rómában játszódik és mind a karakterek, mind a dallamok nagyon is olaszosak. A francia-chilei-román-orosz-magyar stáb feladata volt megteremteni a kellő illúziót. Az este egyértelmű sikere tulajdonképpen annak köszönhető, hogy komolyan vették ezt a kihívást. A magyarul értő közönség Romhányi Ágnes pontos fordításán keresztül követhette a cselekményt.


A történet népszerűsége a regényes fordulatok, a hősies gesztusok, a szép szerelmesek és a többször megcsavart tragikus finálé mentén magyarázható. Mindemellett izgalmas a mű történelmi kontextusa is: a nemzetállamok előtti Európa és a napóleoni hódítások kavarodása. Bár az operakedvelők túlnyomó hányada nem a társadalom aljáról érkezik, a zenés művekhez választott alapanyag gyakran forradalompárti, arisztokrácia ellenes és a kisembernek szurkol. Gondoljunk a Figaró házasságára, a Tell Vilmosra vagy a Carmenre! A Tosca szerethető figurái a self-made man Napóleon pártját fogják és bíznak az igazságosabb modern társadalom eljövetelében. A negatív főszereplő Scarpia (valós történelmi alak) a nápolyi Mária Karolina (a kivégzett Marie Antoinette testvére) megbízásából ügyködik, azaz a régi nemesség hatalmának visszaállításáért fizetik. A napóleoni csapatok győzelme tehát egyfajta elégtétel a személyes veszteségekért, azaz örülnünk kellene, hogy mégis győzött az igazság. Puccini és alkotói csapata az eset után pontosan 100 évvel legalábbis így emlékezett. Újabb 100 évnyi történelmi tapasztalat után egészen máshogy értékeljük a végkifejletet, de leginkább megbocsátóan mosolygunk rajta. És valóban, a jelenkori rendezések (ahogyan ez is) jórészt figyelmen kívül hagyják a hátteret, helyette az egyes szereplők érzelmeire, jó és rossz döntéseire koncentrálnak. Scarpia esetében politikai szerepvállalásánál fontosabb, hogy mindenki felett állónak hiszi magát. Félreteszi, aki az útjába áll. Megszerzi, amit és akit megkíván. Kompromisszumkészség nélkül követeli Tosca szerelmét, és ha azt nem kapja, akkor legalább egy vele töltött éjszakát. Cavaradossiban (aki eredetileg Jacques-Louis David festőtanítványa lehetett) azt csodáljuk, hogy határtalan életszeretete ellenére a vérpadra is hajlandó menni, ha ezzel megvédheti az elveit. Veleszületett tehetség, aki ünnepel minden megélt pillanatot. Elnézzük neki, hogy lenyűgözi más nők szépsége is. Belátjuk, hogy rajongás jár neki. Tosca pedig olyan nő, akinek minden rezdülésében a választott férfi iránti szerelem visszhangzik. Ünnepelt díva, gyönyörű jelenség, de leginkább hűséges szerető. Mindhárman sorsszerű véget érnek.


Nagy Viktor zeneileg az egyik legfelkészültebb hazai színházrendező. Évekig a Madáchban (lásd: az Isten pénze ősbemutatója), majd vidéki és szabadtéri színházakban bizonyított elégszer. Operához rendszeresen hívják, ő pedig évtizedek óta hozza magával ugyanazt a magas színvonalat. A mostani bemutató látványához évekkel ezelőtt elhunyt nagyszerű tervezők (Vayer Tamás, Vágó Nelly) korábbi munkáit használta újra. Van benne logika, hiszen a Tosca igazi időutazás. Bár örökérvényű emberi viszonyokat (féltékenység, hatalomvágy, önfeláldozás) elemez, a közönség ide nem elmélyült kerekasztal-beszélgetésre jön, hanem arra számít, hogy erős hatások érik. A többség ismeri a befejezést, ennek ellenére ragaszkodik a katarzishoz.


A Szabadtéri többszörösen bebiztosította magát a sikerre. Először is, beveti a helyszín kiváló akusztikai adottságait. A háttérből fel-felhangzó ágyúdörgések végig ébren tartják a néző figyelmét. Ugyanilyen drámaian csendül fel a kórus (a második felvonás vallatásos jelenetében), és kontrasztként erősek a csendek Tosca és szerelme áriái alatt (különösen a harmadik felvonásban). Másrészt olyan külföldi sztárok kaptak meghívást, akikhez mostanra gyakorlatilag hozzánőttek ezek a szerepek. Toscaként a francia Béatrice Uria Monzon, Cavaradossiként a chilei Giancarlo Monsalve vérprofik módjára nyűgözték le a dugig telt nézőteret. Nem maradt el tőlük a hazai színpadokon sokszor feltűnő, orosz származású Anatolij Fokanov sem. Emellett komoly gesztusként értékelendő, hogy a tavaly szeptemberben elsőként megrendezett Marton Éva énekverseny díjazottját, a román Alexandru Agheniét is meghívták egy kisebb szerepre. A Kesselyák Gergely dirigálta zenekar látható élvezettel asszisztált a nemzetközi kiválóságoknak.

Minden úgy történt, ahogy az előre megjósolható volt. És így volt tökéletes. Akárcsak a Toscában.

Hegedűs Róbert
(Fotók: Szkárossy Zsuzsa)

2015. augusztus 18., kedd

Várunk, napfény – MacDermot-Ragni-Rado: Hair

Ha színházba megyek, minden alkalommal igyekszem függetleníteni magam a korábban hallott és olvasott kritikáktól, véleményektől. Így volt ez a Hair esetében is: ugyan pozitív összmérlegű beszámolóba egybe sem ütköztem, de várakozva, mindenre nyitottan ültem be az előadásra, amiről az előre tudható volt, hogy még véletlenül sem a film adaptációjáról van szó (ezt a színészek is sulykolják a nézőkbe, elég hosszasan). Rendben, jöjjön valami nagyon új, nagyon más! De sajnos így sem sikerült megbarátkoznom az előadással..


Igazi történetről alig beszélhetünk – ez a Hair inkább kaleidoszkópszerűen villant fel különböző társadalmi kérdésekre adott válaszokat egy szabadelvű hippicsoport tolmácsolásában, és ez csak lazán illeszkedik egy olyan szálhoz, ami egyik társuk bevonulásához és vietnámi halálhoz vezet. Mélyebb törésvonalat jelent a feketékkel szembeni általános gyűlölet, mint az, hogy Vietnámban értelmetlen háború folyik, amelyben ezrek veszítik életüket – mindez persze nem baj, hiszen ez a Hair nem az a Hair. Csakhogy ez a Hair nem ad komplett válaszokat, inkább csak ide-oda is belecsíp, aztán egy káromkodáshalmokkal tűzdelt vitában vagy egy mindenki által ismert nótában kicsúcsosodik, és lezárás nélkül elkallódik. De úgy, hogy még esélyünk sincs azonosulni egyik fél álláspontjával sem, mert meg sem ismertük azokat. A Mohácsi testvérek remek érzékkel szoktak hozzányúlni a színpadra alkalmazott művekhez, megtalálva a komplex történetben azokat a pontokat, amiben még a görbe tükörnek is görbe tükröt lehet tartani – sajnos a Hair esetében azt érzi a néző, hogy túl sokat markoltak, de keveset engedtek ki belőle.


Pedig remek alapanyag állt a rendelkezésükre: ha a film történetét el is kellett dobniuk, a dalok mind megmaradtak. Ráadásul olyan színészgárdát kaptak, amely egyrészt tökéletesen el tudja énekelni az anyagot, másrészt a számok közti réseket is olyan fiatalos hevülettel, lendülettel tölti fel, hogy mindent elhiszünk – hiába figyelmeztetnek folyton a színészek, hogy ez bizony csak szerep. Szabó Kimmel Tamás nyegle, nemtörődöm, örök lázadó Bergerében ugyan nincs meg az az erő, ami bandavezérként a többiek fölé helyezné, mégis annyi fifika szorult belé, hogy folyamatosan hatalmat gyakorol. Radnay Csilla kristálytiszta hangján bármit el tud énekelni, Sheliaként is bizonyítja, hogy a törékenység és az erő harmonikusan megfér benne. Lovas Rozi túlvezérelt, izgága Jeannieként igazi energiabomba, kiegészülve Nagy Dániel Viktor simulékony, meleg Woofjával tökéletes páros, míg a csapat kisebb szerepeket játszó művészei remekül járkálnak egyik karakter bőréből ki, a másikba be. Az előadás igazi meglepetése azonban mindenképpen a Claude-ot alakító Formán Bálint: egy végtelenül szimpatikus srác, aki a rossznak mondott és a jónak vélt között vergődik – nem mellesleg szintén gyönyörű énekhanggal.

Szóval fura elegy ez a Hair, de aggódni nem kell: végül úgyis felcsendül a Let The Sunshine.

Frányó Kriszta
(Fotók: Takács Attila)

2015. augusztus 17., hétfő

Zene, ami szárnyakat ad

Augusztus első vasárnap estéjén, háromnegyed nyolc körül, egy dob, egy harmonika, egy gitár, egy szaxofon és egy cimbalom álldogáltak magányosan a városmajor színpadán. Az idő kissé lehangoló, az ég felhős, a szél pedig hűvös volt. Mire azonban a nézők elfoglalták helyüket és a harang nyolcat kondult, a David Yengibarian Trió töltötte be különleges zenéjével a pódiumot – és a szíveket is.

A trió tagjai, David Yengibarian – tangóharmonika; Bata István – basszusgitár; Badics Márk – dob, kiegészültek Lukács Miklóssal, aki cimbalomjátékával varázsolta el a hallgatóságot, és Tony Lakatossal, aki a szaxofon különleges dallamaival hozott egyedi színeket az estébe. Az öt főre bővült csapat hangulatos utazásra vitte közönségét a zene világába, melyen örömmel vett részt mindenki.


A David Yengibarian Trió már nem ismeretlen a nagyérdemű számára, az 1999-ben alakult együttes jeles képviselője a jazz zenének. Saját műveikben tökéletes érzékkel vegyítik az örmény népzene, az argentin tangó és Astor Piazzola világát, ami egyre népszerűbbé teszi őket. Eddig három lemezük jelent meg és már készül a negyedik is, melyet Lukács Miklós közreműködésével vettek föl. A virtuóz cimbalomművész játszott már együtt több nemzetközi zenekarral és jazzmuzsikussal, ugyanakkor önálló koncertjei is rendkívül népszerűek. Ez alkalommal Tony Lakatos is csatlakozott az összeszokott csapathoz, akit valószínűleg nem kell bemutatni a közönségnek. A frankfurti Big Band szólistájának neve mára egybeforrt a világhírű jazzkoncerteken szóló szaxofon hangjával, mely ezen az estén sem maradt el.


Az együttes ismert számai csendültek fel eddig megjelent albumaikról, melyeket lágy improvizálással tettek még egyedibbé. A közönség végig lenyűgözve hallgatta az előadást, de ez nem is meglepő, hiszen már az bámulatos volt, ahogy a zenészek egyszerre mozdultak a zenével. A hangszerek tökéletesen kiegészítették egymást, andalító hangokat megszólaltatva éreztették, milyen a valódi összhang.  Ez pont az a fajta zene, amit szívesen hallgat az ember, s a koncertet csak az tette még szívhez szólóbbá, hogy az urak valódi élvezettel játszottak. A virtuóz előadás két órája és a lenyűgöző végjáték után méltán szólt a hangos, kitartó taps.


Eddig úgy éreztem, hogy hangulat kell a szöveg nélküli zene hallgatásához, ezen a koncerten viszont rájöttem: hangulatot maguk az előadók is tudnak teremteni. A David Yengibarian Trió tagjai mindenképp és ehhez nem is kellett más, csak öt tehetséges ember, akik szeretik, amit csinálnak. Az ő dallamaik messze visznek, s nem is a gondolatok kalandoznak el, hanem maga a lélek.

Farkas Zsuzsanna
(Fotók: Szabó Diána)

2015. augusztus 11., kedd

LÁTVÁNYOS KOKTÉLPARTI – ínycsiklandó revü-cirkusz az éjszakában

A budapesti kultúrafogyasztók egyelőre félve járnak el olyan rendezvényekre, ahol nem a saját kedvenc művészeiket láthatják. A nemzetközileg jegyzett BOR Productions hiába van jelen világvárosok és turistaparadicsomok nagyszínpadain, nálunk eddig nem szerepeltek, így nem számítanak húzónévnek. A Budapesti Nyári Fesztivál marketingcsapatának munkáját dicséri, hogy az Ooh La La címen futó nagyszabású produkció mégis megtalálta a maga közönségét, és végül teltháznyi kíváncsi néző gyűlt össze a hűvös idő és a késői kezdés ellenére. Talán öt-tíz perc kellett, hogy a fenntartásoktól sem mentes várakozás lelkes éljenzésbe csapjon át. A nyúlánk LED-falakkal körbevett tágas színpadot egyszerre a Crazy Rogue táncformáció szemkápráztató antréja töltötte be. A Britain’s Got Talent tehetségkutató 2014-es felfedezettei az este visszatérő fellépőiként elsősorban azért feleltek, hogy egy Moulin Rouge-szerű párizsi mulatóba képzeljük magunkat. A gusztusos (részben magyar) lányokból és fiúkból álló csapathoz később Alexandra Peck énekesnő csatlakozott, aki kellemesen újszerű feldolgozásokban adott elő néhányat a közelmúlt legnagyobb slágereiből. A kánkánt sem megvető ötletes koreográfiák a koncertturnékon edzett Nathan Clarke profi munkái. Díszlet hiányában kiemelt szerep jutott a folyamatosan cserélgetett, élénk színű és változatos formákba hajtogatott (a táncosok tökéletes alakját kihangsúlyozó) jelmezeknek: hiányérzetünk e téren sem lehetett. A revü részt kipipáltuk, de hol marad a cirkusz?


A vendégjáték legnagyobb érdeme, hogy az alapvetően régi hagyományokra építő fesztiválhelyszínen bemutatja a szórakoztatóipar utóbbi években felfuttatott friss szenzációját, az újcirkuszt; ráadásul úgy, hogy egy konzervatívabb ízlésű közönség is azonnal rákapjon. A MüPa és a Trafó programjában évek óta sikerrel szereplő, és egyre nagyobb rajongótábort maga köré gyűjtő műfaj néhány nyárestének köszönhetően bekerült a szélesebb köztudatba is, így mostantól garantáltan lesz rá kereslet a szabadtéri fesztiválokon.

          

Négy külön történet, drámával és humorral elmesélt kalandok. Az úgynevezett levegő szám a légi akrobatika és a tangó izgalmas párosításának hat: a magasba húzott kötelekbe kapaszkodva táncolják. Az ölelkező, kergetőző, verekedő „párkapcsolati repülés” kockázatos játéknak mutatja a férfi-nő viszályt. Az orosz-ukrán páros, Suren és Karyna egyenrangú felekként vesznek részt az életüket kockáztató, szenvedélyes légyottban. Hasonló alaphelyzetre épít a személyes kedvencemnek választott Rolling Wheel, azaz a hatalmas gördülő kereken egyensúlyozó két magyar artista: Németh Zsófi és Nagy Feri. A forrón lüktető zenére lenyűgöző kecsességgel káprázatos mutatványokat prezentáló duó valójában egy fülledt hangulatú első randi lepedőakrobatáit játsszák, akik a gátlásaikat hátrahagyva igyekeznek lenyűgözni a másikat, egyúttal felülmúlni saját magukat. Ugyanebbe a sorozatba illeszkedik az El Tango de Roxanne, az apró körszínpadra felpakolt görkorcsolyás szám, amelyben az alapító-producer Steve Bor lánya, Valentina és Matt száguldanak körbe-körbe, amíg a zene szól. A külvilágot kizárják, egymásba kapaszkodnak, egyre feljebb tornásszák a tétet, nem ismerik a lehetetlent. A végén szinte azt várjuk, hogy elemelkedjenek a földről és a semmibe tűnjenek. A negyedik artistaszám az előbbiekhez képest kakukktojás, és a párizsi tematikához sem passzol, de hamar megbocsátunk a Men In Black négy ukrán atlétájának, akik észbontó könnyedséggel dobálják egymást és szaltóznak le-föl, majd kezdik elölről az egészet, miközben nekünk pislogni is alig maradt időnk. A végén nyugtázzuk: a cirkuszt a legjobbak képviselték ezen az estén.


Műsorvezetőként Kolovratnik Krisztián állt helyt férfiasan.

A produkciós iroda honlapjának tanúsága szerint a magyar-ausztrál származású BOR família ehhez hasonló merész műfaji hibridekkel robbant be a showbizniszbe. Másik nyerő ötletük, hogy egy-egy nemzet sajátos tánc- és zenekultúrájára fűznek fel műsorszámokat, és ahhoz álmodnak látványos színpadképeket. A sorozat eddigi darabjai a London Calling, a Bella Italia, és a spanyol Viva! Egy kis szerencsével egyszer majd elkészül a magyar válogatás. 

Az aktuális évadot az idén elhunyt alkotótársnak, Kim Bornak ajánlották.

Hegedűs Róbert
(Fotók: Takács Attila)

2015. augusztus 10., hétfő

Jótékonysági komolyzenei koncert vasárnap este – Vásáry Tamás és a Kodály Zoltán Ifjúsági Világzenekar

A Budapesti Nyári Fesztivál igazán különleges és egyedi produkciókkal látja el a nézőit. Különböző műfajok, előadások, koncertek közül lehet választani, így a komolyzene-kedvelők sem maradnak program nélkül.

Sajnos semmilyen hangszeren nem tudok játszani, de évente egy-két alkalommal azért eljutok komolyzenei koncertre. Nem akartam elszalasztani ezt a lehetőséget sem, kíváncsi voltam a fiatalokra, illetve Vásáry Tamás Művész Úrra karmesterként – zongorajátékához már több alkalommal volt szerencsém. 

A koncert elején az Ifjú Zeneművészek Nemzetközi Nyári Akadémiájának művészeti igazgatója, Váradi Judit köszöntötte a közönséget. Megtudtuk, hogy az idén 15 éves Kodály Zoltán Ifjúsági Zenekar ez alkalommal fellépő 67 szerencsés fiatal zenészét 26 országból, több mint 200 jelentkező közül választották ki. A felkészülésre mindössze két hét állt rendelkezésre, a Nyári Akadémiának idén is Debrecen adott otthont. A turné első állomása (egyben a Nyári Akadémia záróeseménye) a debreceni Kölcsey Központ volt július 25-én, a második állomás lett a július 26-i városmajori. Programismertető hallottunk még (Erkel: Hunyadi László - nyitány; Kodály: Galántai táncok; Csajkovszkij: V. szimfónia), és kezdetét vette a koncert.


Tulajdonképpen a zenekaralapító Vásáry Tamás miatt jöttem. Léteznek olyan művészek, akiket öröm látni és hallani – legalább egyszer az életben. Ő (is) egy igazi MŰVÉSZ. 8 évesen Mozart K. 107-es D dúr zongoraversenyét játszotta, ekkor ismerkedett meg Dohmányi Endrével, aki tanárává vált. Kodály Zoltánnal és Annie Ficherrel dolgozott együtt, karmesterként pedig több mint 100 zenekarral. Számtalan díjjal és kitűntetéssel rendelkezik (Príma Primissima; Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje a csillaggal; Magyar Kultúra Követe; Nemzet Művésze; UNESCO Mozart Érem; London Collage of Music és aRoyal Academy of Music tiszteletbeli tagság, stb).  

A karmester által egy, a mikrofonokra tett humoros megjegyzés után kezdetét vette a közel két és fél órás koncert. A Hunyadi László c. művet ismerem, így át tudtam adni magam zenének. Kellemesen csengett. Szinte hihetetlen, hogy amit hallottam, valóban két hét intenzív gyakorlás és munka eredménye. Tökéletesnek is mondhatnám. A műsor elején a fellépők között elég sok izgulós, feszült arcot véltem felfedezni, akik az est folyamán egyre oldottabbá váltak. Rövid szünet után került sor Csajkovszkijközel 55 perces V. szimfóniájára. Csajkovszkijról mindig A hattyúk tava és a Diótörő jut eszembe. A zenemű elején még tudtam követni az eseményeket, de egy idő után már nem sikerült koncentrálnom. Ez nem a művészek hibája volt, hanem az enyém – az ismeretlen művet nem tudtam átélni, átérezni. 

Bolyki Zoltán betanító karmester is színpadra lépett, virágcsokrot kapott. Vásáry Tamás is egy gyönyörű fehér kardvirág költemény tulajdonosa lett. 


Ráadás következett, néhány igazán rövid részlet erejéig: a Diótörőből a Virágkeringő, a Trepák orosz tánc, valamint Brahms V. Magyar tánca
A zenészek már kezdtek fellélegezni, megkönnyebbülni, amikor Vásáry nagy meglepetést okozott nekik. Újra kellett játszaniuk az V. szimfónia utolsó tételét, mely a karmester szerint nem sikerült olyan jól, mint a többi. Lapozás a 472. oldalra – a karmester, aki minden zenemű után szinte a teljes zenekarral kezet fogott, ezúttal elégedett volt. A fiatalok tehetségesek voltak, Vásáryról sugárzott a tekintély, az alázat, a szigorúság, a türelmesség és a kedvesség. Valamiféle varázslat lengte körül.

A turné folytatódik: Gyula, Galánta, Prága... 

Bánhidi Viktória
(Fotó: Geberle Berci)

2015. augusztus 5., szerda

„Béke és szeretet?” Kinek mit jelent a Föld nevű bolygó?

A városmajorban bemutatott Föld hangjai c. koncertet tavasszal, a Föld Napján láthatta először a közönség.

Igazából nem tudtam, hogy mit várhatok az estétől, de abban biztos voltam, hogy nem fogok csalódottan távozni. Horgas Esztert és Falusi Mariannt senkinek sem kell bemutatnom, mindketten varázslatos egyéniségek. A ClassJazz Band együttes (Cseke Gábor - zongora, szintetizátor, Dajka Krisztián - gitár, Hárs Viktor - basszus, Gyenge Lajos - dob, Pusztai Csaba - ütőhangszerek) Horgas Eszter kezdeményezésre jött létre 1999-ben. Azóta rendszeresen lépnek fel együtt. 


Kíváncsi és érdeklődő voltam, a közelgő eső szerencsére nem akadályozta meg a nagyszámú közönséget abban, hogy a helyszínre érkezzen.

Elkezdődött a koncert, a kivetítőn néhány perces videót láthattuk a Földről. Ez idő alatt a fellépők megérkeztek a színpadra, mindannyian fehér ruhában. Hirtelen a béke és szeretet fogalmai jutottak eszembe, pedig egyébként távol állnak tőlem az efféle gondolatok. Bevezető nélkül kezdődött el az esti program. és tartott közel 100 percen keresztül, szünet és megszakítások nélkül. Pillanatok alatt elfeledtük a hétköznapokat, a gondokat és egy másik világba csöppentünk. Csak a zene és a kikapcsolódás. Egy különleges időutazás kezdődött: jártunk Amerikában, Spanyolországban, Argentínában, Tibetben, Magyarországon. Tettük mindezt úgy, hogy mindig az adott országra jellemző stílusú zenéket hallgattunk – a kivetítőn megjelenő képek (hegyek, hidak, boltok, ruhák, tájképek) segítettek a tájékozódásban. Az őserdőben is eltöltöttünk néhány percet. A kivetítőn megjelenő állatokhoz a zenészek különféle állathangokat is kreáltak, ezzel még különlegesebbé téve az utazást. Szomorú, szívszorító pillanatokat is átélhettünk, de vidámabb dallamok is felzendültek.  


Néhány szám erejéig Falusi Mariann különleges és egyedi hangját is megcsodálhattuk, amikor a Zöld erdőben, a Hallelujah, a Repülj, madár, repülj, a Somewhere Over The Rainbow, az Ez neked kell című számokat énekelte. Mindben rengeteg érzelem lakozott. A Repülj, madár repülj c. dalnál el is érzékenyültem kicsit.
  
A zárásként a Pá, kis aranyom c. számot hallhattuk, amit közösen adtak elő a fellépők.  

Horgas Eszter hatalmas szívvel, lendülettel és átéléssel szólaltatta meg a hangszerét, melynek hangja kitűnt a többi hangszer közül. 


Sok előadáson, koncerten megfordultam az elmúlt években, nagyon ritka az, amikor a közönség eggyé válik a produkcióval. Ez most megtörtént, mégpedig már az első pár percben. Együtt tapsoltuk percekig a zeneszámok után. És ez nem olyan „kötelező taps” volt, hanem őszinte és valóban szívből jövő öröm és hála. Egy emberként adtuk át magunkat a hangulatnak, a látványnak, a hangoknak és az érzelmeknek, melyeket Horgas Eszter és Falusi Mariann művésznők, valamint a ClassJazz Band nyújtott számunkra.   

Bánhidi Viktória
(A képek forrása Falusi Mariann hivatalos Facebook-oldala)

2015. augusztus 4., kedd

Emlékezzünk: 100 éve született Edith Piaf és Frank Sinatra

Előző este a Margitsziget Szabadéri Színpadán megtartott koncet Edith Piaf számokkal fejeződött be. Az emlékezés másnap este folytatódott a teltházas Jazzy Towerben Farkas Gábor Gábriel & His Band, Szűcs Gabi (a Cotton Club Singers egyik alapítója), Micheller Myrtill (jazzénekesnő) és Szabó Ádám (tangóharmonikás, aki két nappal a koncert előtt új Guinness rekordot hajtott végre azzal, hogy 24 órán keresztül harmonikázott az Erzsébet téren) közreműködésével Swing & Sanzon címmel. Igazán különleges koncert részesei lehettünk, hiszen ez a csapat így együtt nem lép fel minden nap.

A bejáratnál három féle welcome drink várt minket. A korai érkezésem ellenére már jó néhányan a Víztorony udvarán tartózkodtak. Fél nyolc körül szinte teljesen megtelt a nézőtér. A koncert nyolc óra után néhány perccel kezdetét vette.


Az est első részben Edith Piafra emlékeztünk. Gábriel mellett többször a színpadra lépett Szűcs Gabi és Micheller Myrtill. A dalokat angolul, franciául és magyarul hangoztak el, köztük a legnagyobb slágerek (a Padam, Padam és a La Foule), és néhány különleges összeállítás. Közben megtudtunk a nehéz sorsú francia énekesnőről is néhány érdekes dolgot. Minden elhangzott dal rengeteg érzelmet, szomorúságot rejtett. Jó volt a családias légkör, jó volt csak a zenének élni. Átadtam magam a daloknak és kalandozásba kezdtem a fejemben.

Szűcs Gabi ezen az estén énekelt először franciául, ami nagyon jól sikerült neki. Szabó Ádám a Cherbourgi esernyők c. filmből énekelt el egy nagy slágert. Megcsodálhattuk harmonikajátékát is, melyet Gabi és Gábriel egy utcalányról szóló dallal kísért. Micheller Myrtill kiállása, hangja és előadásmódja roppant elegáns volt – erőt, biztonságot sugárzott. Gábriel hangja és játéka elvarázsolt.

Szünetben felmentem a víztoronyba. Az erkélyen a budapesti panorámában és a hatalmas fákban gyönyörködtem a szöcskék ciripelését hallgatva.


A szünet után újrakezdődött az utazás, ezúttal Amerikában jártunk, hogy Frank Sinatrára emlékezhessünk. A Gábriel és zenekara tolmácsolásában előadott vidám Sinatra-dallamokra a közönség még inkább felszabadult. Két szám között rövid történeteket hallhattunk Sinatráról. Nagy slágerek (Witchcraft, Fly Me To The Moon, New York New York, My Way) hangoztak el, melyek közül a közönség néhányba dudorászással is bekapcsolódott.

A koncert utolsó tíz percében Myrtill, Gabi és Ádám újra a színpadra léptek. Közösen énekeltek mindannyian, nagy nevetések közepette. 

Érzelemekben gazdag, mégis könnyed koncert részesei lehettünk. Jobbnál jobb muzsikákat és énekhangokat hallgathattunk közel két és fél órán keresztül. „A hajó megvár!" – jelezte Gábriel viccesen zárszóul. 

Bánhidi Viktória
(Víztorony-fotó: Geberle Berci)

2015. augusztus 3., hétfő

Tour de France – a filmek és a zenék világában

A Budapesti Nyári Fesztivál jobbnál jobb koncertekkel, előadássokkal lepi meg a közönséget, de azok a produkciók, melyek csak egyszer láthatóak különlegesebbek a többinél. Akik július 23-án este ellátogattak a Margitszigeti Szabadtéri Színpadra, valóban különleges, egyszeri és megismételhetetlen koncertben volt részük. Gyönyörű volt az első perctől az utolsóig. 

A délutáni vihar kis pánikot és félelmet kelthetett többekben, de szerencsére az időjárás nem hagyott cserben minket, sikerült megtartani a Vive la France – Piaf 100 koncertet. A KONCERTET, amit Élodie Frégé (a Nouvelle Vague zenekar egyik énekesnője), Gájer Bálint (a swing hercege), Veres Mónika Nika (énekesnő), a Budapest Symphony Orchesta, és Nic Raine (karmester) varázsoltak elénk. Akik tavaly és tavalyelőtt ellátogattak Hubai Gergely koncertjére (a James Bond 60 és a Filmzene a világ körül c. produkciókra), azok sejthették, hogy ma sem fognak csalódottan távozni.


Az est fellépőiről és a programról egy szép és igényes kiadványból tájékozódhattunk, mielőtt közel három órára Franciaországba utaztunk. Nem, most nem a kerékpáros körverseny gyönyörű tájait láthattuk, hanem francia vonatkozású filmrendezők, zeneszerzők, Franciaországhoz kapcsolódó filmek, musicalek betétdalait hallhattuk úgy, hogy minden filmhez egy rövid video-összefoglalót is vetítettek számunkra.

Először kicsit bajban voltam, hogy vajon a filmrészletekre koncentráljak, a jelenetekre figyeljek, vagy adjam át magam a zenének és hallgassam a szép dallamokat. Egy idő után azonban megszoktam ezt a két helyre való figyelést. Mégis akkor éreztem a legjobban magam, mikor az énekesek is a színpadon voltak, ugyanis akkor csak rájuk figyeltem. Nem véletlenül. A három tehetséges énekes vonzotta a tekinteteket és a figyelmet. Élodie Frégé-t egy pillanat alatt a szívébe zárhatta az is, aki most találkozott vele először. Csodálatos hangja és előadásmódja rendkívül meggyőző volt, a hideg futkosott a hátamon (a hőség ellenére is). Öröm volt látni és hallani őt. Bálint és Mónika is nagyszerűt énekelt, nem okoztak meglepetést. 


Engem, mint nagy musicalrajongót a Moulin Rouge és a Nyomorultak csodálatos számai érintettek meg leginkább. A Házibuli c. film nagysikerű slágerét Gájer Bálint énekelte el nekünk. Valószínűleg nincs olyan korosztály, amely ne ismerné a filmet. Nosztalgiázhattunk tehát kicsit: mindenki újra fiatal lehetett, ha csak néhány percre is. A Cherbourgi esernyők c. filmből is láthattunk/hallhattunk részletet. Ennek a műsorszámnak az volt a különlegessége, hogy Bábel Klára csodás hárfajátéka kísérte.

Elérkezett az est fénypontja, amikor Edith Piafra emlékeztünk. Először egy kis filmrészlettel, majd Edith Piaf-dalokkal Élodie Frégé tolmácsolásában, melyeket harmonikán Pagonyi András kísért. Rövid idő alatt mindenki átadta magát a zenének, melyet tapssal, dudorászással kísértünk. A legnagyobb sikert a Padam, Padam c. szám aratta. Végül Mónika és Bálint az Egy férfi és egy nő c. dallal búcsúzott tőlünk. 


A hatalmas taps magáért beszélt. A közönség szép lassan szedelőzködött, ám a meglepetés szám ekkor még hátra volt: a Rózsaszín párduc c. nagysikerű film betétdalát játszotta el a zenekar.

A koncert valóban véget ért, pedig hallgattuk volna még tovább. 
Egy profi  kétfelvonásos szimfonikus koncert részesei voltunk, amelyben mindenki megtalálhatta a hozzá közel álló műfajt, korszakot, filmet, zenét. Nosztalgiázhattuk, ábrándozhattunk, emlékezhettünk.

Bánhidi Viktória
(Fotók: Konrád Dávid)

2015. július 31., péntek

Az ellentétek vonzzák egymást – Bill Manhoff: Bagoly és cica

A könyvesboltban dolgozó, szabadidejében regényíró Felix és a butácska, magát modellnek valló Doris tűz és víz, ám életük összefonódásának oka mégis az, hogy semmi közös nincs bennük. Annak köszönhetően, hogy beárulják egymást a házmesternél, Felix már arra kapja fel a fejét, hogy „a saját lakásában terrorizálja egy prostituált, akinél nincsen átmenet hidegháború és zaklatás között”. De az egymásra találás folyamata nem merül ki ennyiben. Mindkét karakterszereplő erős egyéniség, s a könnyen mozdítható – két szobabelsőt színpadra festő, mégis egy összecsukható babaházra emlékeztető – díszletek között (tervező: Kálmán Eszter) kezdetét veszi a macska-egér játszma egymás megértéséért.


Ennek azonban különböző lépcsőfokai vannak, kiderül ugyanis: Felix mégsem olyan jó író, hisz mesterkélt érzelmeket és zavaros szimbólumokat használ, s Doris is inkább egy „szexuális Disneyland”, mintsem reklámfilm-színésznő. Viselkedése itt-ott a néző számára is nehezen elviselhető, hát még Felix számára, akinek együtt kell élnie vele! De egyikük sem hagyja magát, s végül egy másfél órányi csipkelődés után „bár a nap nem szokott köpködni”, happy enddel zárul a történet.


Bill Manhoff művét filmről is ismerhetjük, amelyben Barbara Streisand és George Segal alakítja a párost. Pelsőczy Réka rendezésében Jordán Adél és Szabó Kimmel Tamás szereplésével a Városmajorban is egy szórakoztató előadás részesei lehettünk. Rengeteg poént tartogat tarsolyában a produkció, és egy nagyon élvezhető, gondokat feledtető estét nyújt a közönségnek.

Halasi Vivien
(Fotók: Takács Attila)

2015. július 30., csütörtök

Kulcstalanul – Örkény István: Kulcskeresők

Mászkál itt egy alak (Kőrösi Csaba), aki minden ajtón benyit, s benéz a lábtörlő alá, hogy nincs-e ott a kulcs. És még hat másik személy, akik próbálják túlélni sikertelen hétköznapjaikat. Az élet elviselése azonban csak önámítással lehetséges – elhitetik magukkal és egymással is, hogy értékesek. Így lesz Fórisból (Oberfrank Pál), aki „jó pilóta, csak nem pilótának való”, hős, az idegroncs Nelliből (Palásthy Bea) pedig féltő és döntésképtelen feleség.


A költözködés okozta bonyodalomban az elveszett lakáskulcs a cselekmény fő mozgatója, a kulcskeresés közben életü(n)k eddig feltáratlan oldalára is fény derül. Katinka (Trokán Anna) kimentené anyját a mindennapok karmai közül: „Anya, most te vagy a fontosabb, vidd a koffered és menj már!”, mégsem lehet otthagyni mindent oly könnyen. De szándéka ellenére a Fóris lány is a társaság tagjává válik, ami kiegészül az életét reménytelen várakozásban élő Erikával (Módri Györgyi) és Benedek úrral (Keresztes Gábor) – akiről A padlás bombaszakértő, ennek ellenére a bombáktól mégis tartó Ütegje juthat eszünkbe –, hisz ezermester létére nem képes megjavítani semmit sem.

Mivel kijutni nem tudnak, a lakás mindannyiuk börtönévé válik. De „a jókedv kérem, az egy természetes állapot” – éppen ezért nem sok időnek kell eltelnie ahhoz, hogy már ne is gondolkodjanak kijutási megoldásokon, hanem a saját világukba zárkózva vidáman rákezdjenek a Most múlik pontosan c. dalra, hogy véletlenül se találkozzanak a valósággal.


Mi mindig elfelejtjük, hogy ide bejönni lehet, csak kimenni nem.” Azonban A Bodó alakjában (Nagyhegyesi Zoltán) a valóság találkozik velük, s rámutat elhibázott életükre: hogyan becsülik meg a tehetségeket, az országot elhagyó Nobel-díjasokat, illetve mi a véleményük az újságírókról – de a társaság hallgat rá. A kulcskeresés kettős értelmű. A szereplők a lakáskulcs mellett a helyzetükből való kiszabadulás kulcsát sem találják. A keresők börtönében vallomások hangzanak el sorsokról, és a fogságba került bérházlakók életét szemléltetve a szerző egy kőkemény jellemrajzot tár elénk a magyarok hétköznapjairól és rossz döntéseiről. Társadalomkritika, de célja, hogy szórakoztasson is egyben. Ez a helyzetkomikumokkal sikerül is, bár a szereplők életén már itt-ott sírni kellene.

A Kulcskeresők nem tartozik a leggyakrabban játszott Örkény-darabok közé, a Városmajorban a Veszprémi Petőfi Színház előadását láthattuk Kéri Kitty rendezésében. A tragikomédia, bár 1977-ben jelent meg, ma is aktuális. „Hisz egy becsukott ajtó nem nyílik soha a semmibe. Az mindig vezet valahová.

Halasi Vivien
(Fotók: Gáspár Gábor)

2015. július 29., szerda

Ingyom-bingyom tá libe tutá libe má libe – a hajó nem vár (Bolyki Brothers koncert, Jazzy Tower)

Margitsziget (Jazzy Tower), a Bolyki Brothers együttes (Bolyki András - bariton; Havas Lajos - tenor; Bolyki György - tenor; Bolyki László - basszus; Bolyki Balázs - kontratenor) koncertje. – Egy olyan a capella együttes koncertjén vehettünk részt, amelynek tagjait nem kell bemutatni, hiszen megérdemelten országos és világszintű ismertségnek és elismerésnek örvendenek.


A helyfoglalás érkezési sorrendben történt, ezért már 19 óra körül megérkeztem a helyszínre. A bejáratnál kétféle welcome drink közül lehetett választani. Az első sorban volt még hely, így azt választottam. Szeretem az első sort. Teltház. A koncert pontban 20 órakor kezdetét vette. A bevezető szám után megtudtuk, hogy idén 30 éves az együttes. A második számot a négy testvér adta elő, Mennyei harangok címen. Ez volt az első számuk, amit évekkel ezelőtt együtt énekeltek négyen. Fény derült arra is, hogy a kezdetekben öten voltak testvérek az együttesben.  A legidősebb testvérük, Attila már több mint tíz éve fentről zenél velük. Elénekeltek egy dalt, mellyel meghitten emlékeztek elhunyt testvérükre. Elmesélték, hogy volt olyan időszak is, mikor Lajossal voltak négyen, mert György egyéb elfoglaltsága miatt nem tudott részt venni az együttes életében.

Évek óta már így, öten zenélnek együtt. A 2000-es évek elején egy amerikai céggel is szerződésben álltak, egy olyan album elkészítésében vettek részt, melyben Johnny Cash is szerepelt. Ebből az időszakból is hallhattunk egy szerzeményt.

Következett egy líraibb blokk. Balázs énekelt egy számot, Futás címmel, melyet Laci zongorán kísért. A szöveget Füle Lajos írta, aki idén tavasszal hagyott itt minket. A Tégy uram engem áldássá c. szerzemény következett, melynek szövegét szintén ő jegyzi. A Jazzy Tower-koncerten elénekelt változat külön erre az estre készült, de ezt ő sajnos már nem hallhatta. 


Az együttes tagjai elmondták, hogy ez az első koncertjük, amiben szünet van, és nem is tudják pontosan, hogy mihez kezdjenek vele. Előtte azonban meghallgattuk az Egy napja van gitárom c. kellemesen humoros dalt. Valóban nehéz volt a szünetre menni, hiszen már mindannyian átszellemültünk és teljes átéléssel hallgattuk a fellépőket.

Többen meglátogatták a víztornyot a szünetben, így tettem én is. Gyönyörű látvány fogadott bennünket az erkélyről. Lefelé haladva megnéztem a lentebbi szinteken látható kiállításokat.

Nem szeretem az interaktív előadásokat, de a koncerten ez valahogy mégis tetszett. Már az első részben éneklésre buzdítottak minket. A kezdeti bátortalanságunk után szépen belejött a társaság, úgyhogy a második rész  már egy közös énekléssel kezdődött. 

Még egy szám következett, majd elérkezett az est (talán) legjobb része. A Hová mész te kisnyulacska? c. dal, valamint annak különféle változatai. Az előző koncertekhez képest bővült a repertoár, új zenei irányzatokban is meghallgathattuk (gregorián; kései barokk (fúga); korai barokk (németül); Mozart opera; bőr duda; szappanoperás stílus; bajor; roma stílus; argentin tangó; filmelőzetes; Transformers; lakodalmas), melyek egytől egyik nagy sikert arattak. Az argentin verzióhoz Balázs kiválasztott egy hölgyet a 2. sorból, aki a segítségére volt. A lakodalmas verzió is nagy tetszést váltott ki, melyhez Lajos szereplése is nagyban hozzájárult. Az utolsó számnál újra bevonták a közönséget. 


Nagy bánatunkra és szomorúságunkra a koncert valóban „időben” véget ért. Többször is viccelődtek azzal, hogy elmegy a hajó (a jegyhez tartozott  az retúr hajóút) – szerintem a közönség nagy része nem bánta volna a hajóutat, ha tovább hallgathattuk volna a Bolyki testvéreket. Nem véletlenül maradt mindenki a helyén és tapsolt hosszú percekig. 

Amit ez az öt fiú a színpadon művelt, varázslatos volt. Vérprofik, igényesek, egyszerűek, intelligensek, humorosak és iszonyatosan tehetségesek. Érzelemmel, muzikalitással és humorral átszőtt remek előadás volt. Azt hiszem, sokan irigyeltek minket, hogy részesei lehettünk ennek a csodálatos és remek estének, melytől olyan impulzusokat kaptam, hogy évek múlva is szívesen fogok visszaemlékezni rá. Egész úton hazafelé a Hová mész te kisnyulacska című dalocskát dudorásztam magamban.

Bánhidi Viktória
(A fotók forrása: Lokál)

2015. július 28., kedd

De jó is lenne szerelmes lenni

Ha nincs a Csárdáskirálynő, akkor minden bizonnyal a Marica grófnő lenne Kálmán Imre legismertebb, legnépszerűbb műve. Hiszen az „ezüstérmesben” is hiánytalanul megvan minden, ami egy operettet tökéletessé tesz: egymást oda-vissza szerelemmel szerető és folyton gyötrő férfi és nő, álnév alatt felbukkanó, helyzetkomikumba csomagolt bonyodalmat keltő figurák, humormorzsákkal telített librettó, és ezt a koktélt olyan nóták fűszerezik, mint a Szép város Kolozsvár, a Ringó vállú csengeri violám, vagy éppen a Hej, cigány. A közönség önfeledt szórakozásra van ítélve! 


A díszlet tökéletesen elénk varázsolja egy vidéki kastély hangulatos kis teraszát. Itt zajlik a megalázott Marica kálváriája, aki nyugalmát még egy álvőlegény kitalálásával is bebiztosította. Csakhogy ez a vőlegény hirtelen megjelenik – a tiszttartói gúnya alatt rejtőző elszegényedett báró bosszújának hála. Innentől pedig nincs megállj: mindenkinek szerelembe kell esnie valakivel, aki nem feltétlenül viszonozza az érzéseit. Eközben összecsap pénz és szerelem, testvéri szeretet és családi akarat, kuruc és labanc. Végül persze mindenki lelepleződik, és természetesen mindenki olyan bravúrosan tisztázza magát, hogy csakis happy endre futhat ki a történet – amúgy betyárosan.


Geszthy Veronika és Domoszlai Sándor gyönyörű, erős hanggal és szinte gyermeki derűvel hozzák a sértett büszkeségű nemeseket, akik túl makacsok a boldogságukkal szemben. A leghálásabb szerep viszont egyértelműen a komikusé – Kiss Zoltán rendezésében hárman is lubickolhatnak. Egyházi Géza kedvesen bumfordi Dragomirja szóviccet szóviccre halmoz, miközben kénytelen elfogadni a Marica fonta kosarat. Kovács Szilárd szilaj Zsupánként harsányan brillírozik, tüzes játéka folyamatos rohamot jelent a rekeszizmok ellen, és közben nagyon bájos kettőst alkotnak a fiatal Gróf Gréta Lizájával. És bár a rendező csak egy felvonást engedett meg magának, részeges, kotnyeles és határtalanul tapintatlan Kudelkája így is hab a torta tetején. Amiben többek mellett még olyan ínyencfalat hozzávalók teszik teljessé a képet, mint Kalmár Magda és Medgyesi Mária erőskezű, vagy éppen ábrándos nénikéje. Az érzelmes melódiák, vagy éppen a ritmusos, pezsgő nóták többségét pedig mindenki ismeri, nem véletlenül – ezért a közönség még szinte beavatottnak is érezheti magát, és egy-egy visszatapsolás után a széksorok közül is felcsendül egy-egy hang. Így hát nem csoda, hogy majd’ három óra remek kikapcsolódás után még az cseng a fülünkben, hogy „de jó is lenne, szerelmes lenni...”

Frányó Kriszta
(Fotó: Geberle Berci)

2015. július 27., hétfő

Jézus Krisztus Szupersztár – Győri Nemzeti Színház

A Jézus Krisztus Szupersztár minden kétséget kizáróan a világ egyik legismertebb musicalje. Sokan sokféleképpen fogtak hozzá, hogy bebizonyítsák, miért éppen nekik kellett ismét megrendezniük. Ideális esetben a végeredmény tükrözi az alkotói elképzeléseket és a néző is úgy érzi, valami pluszt kapott a pénzéért.


A Jézust alakító Szomor Györgyöt már régóta ismerem a színpadról, így nyugodtan néztem elébe az estének, mondván, itt nagy baj nem lehet. Mert hiába is akarnánk tagadni, ha valamit már többször láttunk, többféle feldolgozásban, s ha a darab még kedves is a szívünknek, nem tudjuk kitörölni a korábbi előadások emlékképeit, az összehasonlítás elkerülhetetlen. Kivéve, ha az, amit éppen látunk, minden addigit felülír. 

Amikor meghallottam Sándor Péter hangját, hirtelen gondban voltam. Nem tudtam eldönteni, hogy nagyon tetszik-e, vagy pedig egyáltalán nem vagyok képes elviselni. Végül rövid értekezést folytatva önmagammal arra az eredményre jutottam, hogy el vagyok ragadtatva. De nem csak a hangtól, hanem attól az energiától is, ami ebből a fiatal színészből árad. A Szabadtéri színpada méreteinél fogva nem könnyítette meg a dolgát. Én sem ültem közel a színpadhoz, tehát bizton állíthatom, hogy a dolog „átjött”. 


A díszlet, amelyet leginkább az „egyszerű, de nagyszerű” kifejezéssel illethetnék, jól szolgálta a rajta keresztül-kasul rohangáló színészeket, táncosokat. A két kiváló főszereplő mellett kötelező jelleggel említést kell tegyek még a csoportos szereplőkről és a táncosokról. A tömeg igazi, élő nép volt, tele színes egyéniségekkel. Ritka tapasztalat az olyan, amikor úgy érzem, a massza ténylegesen életre kel, és a nép valóban sokszínű egyéniségekből áll. Ez jelen esetben sikeresen megtörtént, ami Forgács Péter rendezésének az egyik kiemelkedő pozitívuma. A sor tovább folytatódik, méghozzá a táncosokkal, akiket kimagasló technikai tudásuk miatt is, csak tátott szájjal lehet bámulni. Hasonló a helyzet Szomor Györggyel is. Őt hallgatni most is ugyanolyan élmény, mint tíz évvel ezelőtt. Hangjában nyoma sincsen semmiféle negatív változásnak, és az ember csak les, mindez hogyan lehetséges. 

Igazán jó csapat ez, akik egy olyan előadást hoztak létre, amely helyenként kiemelkedő szakmai profizmusról árulkodik, amely lélegzik, megkövetelve magának a figyelmet, amelyre valóban méltó. 

Horváth Fruzsina