2014. július 17., csütörtök

Vetítős színház és tömegjelenetek négy szereplővel

Főhősünk berohan, üldözi két rendőr. Pisztolylövés, lassítva látod a golyót, ő elhajol előle, majd a másik oldalon álló rendőrt találja el, fröccsen a vér, a rendőr összeesik. Jelenetváltásnál egy pillanat alatt változik a háttér, vadászrepülők csapnak le a menekülő gonosztevőre.
Igen, mindezt a színházban láttuk. Hogy hogyan? Vetítéssel. Hogy hogyan fér össze a színház a vetítéssel? Remekül. A 39 lépcsőfok című krimi-vígjátékban ezt remekül be is bizonyították.

Korábban nem ismertem a történetet, nem olvastam sem a regényt, sem a Hitchcock-féle filmet nem láttam. Így az előadás teljes mértékben az újdonság erejével hatott rám. Mikor a főszereplő hirtelen egy gyilkosság kellős közepén találja magát, és természetesen ő az elsőszámú gyanúsított, ugyanúgy izgultam, mintha velem történt volna meg. Titkok, rejtélyes mondatok és álruhába öltözött gazfickók jellemzik az egész történetet, aminek csak a végén derül ki, mi is az a 39 lépcsőfok. Bár erre jelen állás szerint még most sem tudnék válaszolni, mert az utolsó jelenetek annyira pörgősek, és annyira sok információ hangzik el, hogy én elveszítettem a fonalat a titkos képlet kifejtésének valahol a harmadik és negyedik sora között.

fotó: Körtvélyesi László
Apropó 39: összesen négy színész játszik a darabban, viszont ők négyen összesen közel ennyi szereplőt jelenítenek meg. Tömegjelenetek, amiket négyen adnak elő, de egy pillanatig sincs olyan érzésed, mintha felolvasnák a párbeszédet, bár nagyjából csak a férfi és a női szereplőket tudod megkülönböztetni egymástól. A figurák, jellemek és egyéniségek egytől egyig aprólékosan kidolgozottak, elhiszed, hogy egyik pillanatban a bajszos kalauzt, másodpercekkel később az újságot áruló rikkancsot látod. Arról nem is beszélve, amikor a férfi szereplő eltűnik a színpad jobb oldalán, és egy perccel később megjelenik a másik oldalon teljes női öltözékben, parókában, harisnyában, magas sarkúban. Már ettől fogod a hasad a nevetéstől, de ha ez még nem lenne elég, a „nő” meg is szólal: az ő szájából az „Aranyoskám!” valami olyan erővel söpört végig a közönségen, hogy lefordultunk a székről.

fotó: Körvélyesi László
A társaságunkból nem mindenkinek tetszett a színház és a „mozi” effajta egyvelege. A fanyalgók szerint ez megöli a hagyományos színházat, a rajongók szerint viszont erre azért is szükség van, mert a fiatalabb korosztálynak már unalmas lenne egy hang- és vizuális effektek nélküli előadás. Ebben is van valami. Lehet, hogy pont ez volt a rendező célja? Végül is, ha azt akarjuk, hogy az akciófilmeken nevelkedett generáció is bejöjjön a színházba, ki kell szolgálni őket. Mindenesetre engem megvettek, így bátran kijelenthetem: szeretem a vetítős színházat.


Zs@n

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése