2014. július 9., szerda

Formabontó újítás, tradicionális dallamok

Riogatás, mégpedig évtizedek óta nem csituló, hogy az opera válságban van. Látni kellett volna a Margitszigeti Szabadtéri Színpad óriási nézőterét, amely, mint barátoktól tudom, nemcsak azon az estén telt meg, amikor nekem volt szerencsém a Carmen-produkciót látni, hanem a másikon is!
Telitalálat volt a csodálatos, igazi Carmen-alkatú Rinat Shaham megnyerése a címszerepre. Joggal hirdették úgy a bemutatót, hogy ő a világ legkapósabb Carmenje. Ösztönös természetességgel énekelt, hangja szép tónusú, és még a legindulatosabb jeleneteknél sem vitte túlzásba a hangerőt, és közben játszani sem felejtett el. Vagyis a szerepet is átérzéssel formálta, megint csak túlkapások nélkül. Kihasználta a legösszetettebb színpadi műfaj, az opera minden adományát. Ő, meg a világ színpadain legtöbbet felcsendülő Bizet-opera jól ismert, akárhányszor szívesen hallgatott csodálatos dallamai varázsosak voltak.
A színlapot felsorolni hosszadalmas lenne, így csak a főbb szereplők közül emelem ki nem csupán udvariasságból, hanem kimagasló színvonala miatt legelőször Micaelát, vagyis Létay Kiss Gabriellát. De Escamillo is szépen szólalt meg Kálmándi Mihály baritonján, ahogy Don Joséként Kiss B. Atilla tenorja is. A Kesselyák Gergely vezényelte filharmonikusok szintúgy kitettek magukért.
Fotó: Kaiser Ottó
Az opera vélt válsága miatt aggódó színháziak előtt két út áll. Vagy maradnak a műfaj színpadi hagyományainál, bízva a közönség tradíciótiszteletében, és abban, hogy a zeneértő fiatalok gyakran sokkal maradibbak az éltesebb korosztályoknál, ragaszkodnak a megszokotthoz, vagy ott áll az operaelőadásra vállalkozók előtt a másik lehetőség: újítanak. Ez utóbbit világszerte és itthon is mind nagyobb előszeretettel követik. Nem ritkaság, hogy prózai rendezőre bízzák az opera színrevitelét, aki leporolja, letörölgeti róla az évszázados mázt, felfrissíti a produkciót. Ez történt most is: Oberfrank Pál kapta a rendezés jogát, és mai, modern Carment álmodott.
Csak az első percekben volt meglepő, hogy sehol semmi andalúziai jelleg, cigányos tarkaság, hogy mai szabású ruhát viselnek a szereplők, és a táncbetétek szokatlanok. Jó ötlet a nyitányoknak a játéktérbeli „holt idejét” valamiként mozgalmassá tenni. Attól, hogy ilyenkor nem statikus a színpad, nem terelődik el a figyelmünk a Bizet-dallamoktól. Vagyis nem vagyok ellene az újításnak, sőt. De azért szeretem, ha átgondolt, összefogott és nem túlzásokba eső a modernizálás. Oberfrank Pálnak volt egy-két indokolatlannak tűnő elgondolása, még itt is, meg még ott is dúsítani akarta valami még meghökkentőbbel az alapötletet.
Fotó: Kaiser Ottó
Ám a librettó ugyebár a látványban megmutatkozó újítás ellenére nem változott. A katonák nála mégis a mai rohamrendőrökét imitáló, földig érő pajzzsal álltak sorfalat, a szegény dohánygyári munkásnők meg nagy halomnyi narancsot osztogattak szét a körben téblábolóknak, miközben műszak végeztével kiözönlöttek az üzemből. Miből tellett nekik erre? És ha mai közegben gondolkodunk, akkor máris jöhetett volna a munkaügyi felügyelőség, mert a gyerekkórus tagjainak a darabbeli utcát kellett takarítaniuk. Később még egy, az elgondolásból kilógó tisztogatási jelenet akadt, amikor az óriási tükördíszleteket pamacsos ablaktisztítóval suvikszolták néhányan. Ezek esetén gondolhatja úgy az újra egyébként fogékony és a modernitást üdvözölni kívánó néző, hogy a kevesebb bizony több lett volna. Kár volt ezekért a – különben könnyedén elhagyható –, koncepcióidegen részletekért a formabontóan, mai közegbe elképzelt Carmenben.
A nagy truvájt a végére hagytam: a fő díszlet, az öt óriási, a színpad felé döntött tükör igazán impozáns keretbe foglalta a játékteret, még tágasabbá tette, megsokszorozta az amúgy is méretes, a kórusokat is kényelmesen befogadó színpadot.
Fotó: Kaiser Ottó

Mátraházi Zsuzsa

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése