2014. június 30., hétfő

Dehogy Kripli!

Sőt! Minden fizikai megnyilvánulása ellenére a legkevésbé sem kripli.

Martin McDonagh drámája, A kripli, nagyon jó alapanyag. Játszották is Gothár Péter rendezésében a Radnóti Színpadon vagy tíz évig, telt házakkal, olyan színészekkel, mint Kulka János, Csomós Mari, Schell Judit. Emlékszem, akkor is nagyon szerettem, de ahogy a győri csapat megformálja most, 2014-ben, az egyszerűen odaszögez a székhez. Volt szerencsém ebben az évadban a Thália Színház humorfesztiválján is megnézni az előadást, akkor is napokig erről beszéltem minden ismerősömnek. Ők most mind eljöttek a Városmajorba, és valamennyiük arcán láttam az előadás végén, hogy hozzám hasonló élményt kaptak. Két óra negyven percen át nem mozdultunk, legfeljebb azért, hogy letöröljük a könnyeinket a sírástól vagy a nevetéstől. Az biztos, hogy az egyik legjobb előadás, amit az utóbbi években láttam. Úgy szórakoztat, hogy közben és utána még napokig mélyen gondolkodtat, dolgozik, mindezt olyan fergeteges humorral, hogy hátha elfelejtjük, dráma van. El sem tudom képzelni, mennyire beköltözhetett az alkotók fejébe a próbafolyamat alatt. Még napok múlva is eszembe jut egy-egy mondat, egy-egy gondolat, ami elindult, de nem tudott a végére érni, mert újabb és újabb indult el közben.

Fotó: Erdélyi Ákos
A fordítás Varró Dani munkája, és zseniális. A magyar fül számára teljesen hitelesnek érezhető ír-angol kifejezések, mint a dobigál, vagy a sárga haminyami, olyan nyelvi bravúrok, melyek folyamatosan fenntartják a figyelmet az egyébként nem túl bonyolult cselekmény folyamán. A karakterek fejlődése, változása, kibontakozása, illetve azok megjelenítése az igazi kulcsai az előadásnak. A néző része lesz az ír tengerparton lakó közösségnek, ahol a legizgalmasabb történés, ha a szomszéd libája megcsípi a másik szomszéd macskáját. Itt él Billy, a halmozottan fogyatékos tizenhét éves árva, két érte állandóan aggódó „bajszos” nagynénjével. Akik mint a falu boltosai mindenről elsők között értesülnek a helyi „újság”, Johnnypateenmike pletykáiból, amelyek közül az elmúlt húsz év első valamirevaló híre, hogy a szomszéd szigetre filmesek érkeztek Ámerikából, hogy tehetséges színészeket keressenek, akiket azután elvisznek Hollywoodba. Billy esélyt lát, hogy végre kitörjön egysíkú, fájdalmas, gúnyolódásokkal teli életéből, és Bobbybaba csónakján elindul szerencsét próbálni.

Fotó: Erdélyi Ákos
Balikó Tamás rendező a kacskalábú, kacskakezű, nehezen artikuláló Billy hiányzó fizikai adottságainak túlzó megmutatásával még hangsúlyosabbá tette, hogy főszereplője a legjobb, legbölcsebb, legszeretettelibb tagja az egész elkúrt falusi társaságnak. Akik közül néhányról persze a végén kiderül, hogy sokkal jobb, mélyebb érzésű emberek, mint amit látni engednek magukból. Járai Máté zseniális. Nem véletlenül kapta meg ebben az évben a Thália Színház Humorfesztiváljának legjobb színész díját éppen Billy szerepéért. De valamennyi színész remek összhangban, jó ritmusban, tökéletesen azonosulva játszik. A karakterek jól kidolgozottak, a díszlet és a ruhák teljességgel hitelessé teszik a történetet. Nincs túlzás, csak pont annyi, amennyi az illúzióhoz szükséges.

Az előadás végén fergeteges taps volt. Mindenki érezte, hogy történt valami. Azt mondta egyszer valaki, hogy a foci az emberiség utolsó nagy közösségi élménye. Hát, szerintem nem. Pedig foci VB van.


Ahogy M. szokta mondani, sokszor vért izzadunk, szentségelünk, a pokolba kívánjuk az egészet, de az ilyen estéken ez már egyáltalán nem számít. Elfelejtjük. Mert a vége mindig az előadás.

Csúcs Krisztina

2014. június 26., csütörtök

Zenés Hippolyt, lakájos orral

Vannak olyan darabok, amiket nem kell bemutatni senkinek. Annyira egyértelmű, hogy mindenki ismeri, hogy arra nézel furcsán, aki nem tudja kívülről a sztorit, és nem tud idézni a szövegéből. Na, a Hippolyt, a lakáj pont ezek közé tartozik. Tipikus kultfilm, amit az idősebb korosztály éppúgy ismer, mint a fiatalok.

Nagyjából tudod, mire számíthatsz, ha a Hippolytra ülsz be, a kaposvári Csiky Gergely Színház azonban képes volt új színt és új lendületet vinni a történetbe. A néző mégis azt kapja, amit elvár: klasszikus szöveget, korhű díszletet és remek dalokat. Nem túlzás, tényleg nagyszerű zenei betétekkel egészítették ki a prózai szövegrészeket. Eisemann Mihály klasszikusai csendülnek fel a már jól ismert „Pá, kis aranyom, pá…” és a „Köszönöm, hogy imádott…” kezdetű nóták mellett. Ezek a zenés-táncos betétek képesek fenntartani és időnként feléleszteni a nézők figyelmét a közel három és fél órás előadáson. Fokozta az élményt, hogy a színpad mellett élőben játszott a zenekar, amelynek a színészekkel való együtt létezését is érdemes volt figyelni.
Fotó: Memlaur Imre
Amikor megjelenik a színen a címszereplő, valódi lakájt kap a néző. Ahogy kimérten belép, megigazítja a zakóját, és enyhén felemeli a fejét, ahogy azt az úri népségnél szokás… Esküszöm, még az orra is úgy áll, ahogy azt egy lakájnál elképzeli az ember.  A megszokott vicces, szórakoztató jelenetek és helyzetkomikumok mellett ilyen apróságokkal is melegséget hoznak az egyszeri néző szívébe. Meg persze azzal a becsempészett közéleti fricskával, miszerint a Mimi-féle „énekesnők” sokszor kapnak ajándékba trafikot az állami szektorban foglalatoskodó partnereiktől.

Sok meglepetést tartogat az előadás azoknak is, akik kívülről fújják az eredeti történetet. Olyan váratlan jeleneteket láthatunk, ahol Makáts Csaba hirtelen egy Michael Flatley-t megszégyenítő szólótáncba kezd, hiszen ő pillangó, és övé Közép-Európa legszebb férfi felsőteste, amit nem is takar el annyira a flitteres ujjatlan felső. Vagy ott van az a jelenet, amikor Schneider úr az átrendezett lakásba hazaérve konstatálja, hogy a felesége már máshogy is hívja, és a PAPAPAPA megszólítás villámgyorsan MÁTYÁS-sá változott. Neki sem kell több, feleségét innentől ÁRÁNKÁ-nak szólítja, szigorúan affektálva, és gúnyosan kimondva. (Apropó, én tutira nem emlékeztem rá, hogy a feleségét így hívják, úgyhogy duplán ért el hozzám a nevetőgörcs…)
Fotó: Memlaur Imre
A fináléhoz közeledve az egyre jobban felpörgött események és fergeteges alakítások között elhangzott egy baki, vagy nem baki, mindenesetre a nézők a hasukat fogják a nevetéstől az „ősrégi fiatalember” szerkezetet hallva, ami valószínűleg ősrégi családból származó fiatalembert akar jelenteni. De ezen a ponton már mindegy is. Nevetsz mindenen és mindenkin, „minden körülmények között… ISMÉTELD!"


Zs@n

2014. június 25., szerda

LENNI, csupa nagybetűvel

A Globe Színház Hamletja tarolt a Margitszigeten, királygyilkossággal koronázva meg a hétvégi Shakespeare Fesztivált.

Három bőrönd, és mindössze egy kisbusznyi színészember és nő, rengeteg mondanivalóval. Vagyis egy egészen apró csapat érkezett Londonból, világkörüli útjának magyar állomására. Shakespeare színházának társulata ugyanis nem rég úgy döntött, hogy a földgolyó minden egyes országát bejárja, itt is, ott is elhintve egy pár nemes, felejthetetlen és mindig időszerűen előkapható gondolatot a legendás – talán soha nem is létező – író, – talán sosem létező, mégis annál termékenyebb – tollából. Egy legenda kelt tehát életre újra, és tette fel a mindig helyénvaló kérdést: lenni, vagy nem lenni.
 
Fotó: Kaiser Ottó

Végül is, ha egész egyszerűen akarunk fogalmazni, egy csupasz Hamletet láttunk, de talán túlzás lenne, legalábbis meggondolatlanság így leegyszerűsíteni a szombati élményt. Hiszen hiába nem voltak igazi, úgynevezett nagyszínházi díszletek, a történet megszólalt, és hirtelen az egész Margitszigeti Szabadtéri egy középkori várossá változott. S hiába számít manapság megszámlálhatatlanul át- és lerágott csontnak bármelyik Shakespeare-mű, éppen a már feljebb említett csupaszságával lett újra érdekes a Globe-előadás királygyilkossága.

Magával rántott Hamlet. Nem is volt több kérdés, és magyarázatra sem volt szükség – még a kivetítőkön a magyar fordítás és a szünet fél órája sem tudott visszarántani a jelenbe. Ilyen egyszerű könnyedséggel varázsolta el akaratlanul is a közönségét a modern Globe, még ha a jelmez alatt huszonegyedik századi öltöny is bújt meg. A korabeli gondolatok pedig minden puritánság ellenére átvetültek a mai világ hűvös nyári szombat estéjére. A lassacskán ősrégi Hamlet így lett – díszletek nélkül is karakteres, talán egy kicsit furcsamód modern, kozmopolita és új, mégis valahogy nagyszerűen eredeti, minden sallangot mellőzően tiszta.
 
Fotó: Kaiser Ottó
A három bőröndből előbújó történet, amilyen gyorsan összeállt, majdnem olyan gyorsan le is bontotta magát a csaknem három órás időutazás után. Így a shakespeare-i világból másnapra nem maradt más a Margitszigeten, csak a gondolatok. Vagy mégsem? Ophelia szokatlan visszatérésén ugyanis a legutolsó jelenet óta vitatkozunk.

koko


Szentivánéji Slam Komédia - Kultúrák és korok párbaja

Slam poetry és Shakespeare Szentivánéji álma? Együtt? Egy színpadon? Zenei kísérettel?! Uh. Bátor kísérlet. Formabontó. Na, meg persze izgalmas is. De hát erről szól a művészet, nem? Mindehhez az érdekes egyveleghez pedig a Margitszigeti Víztorony biztosított olyan kulisszát, amely még egy különös csavart vitt az egész történetbe. A próba alatt kukkantottunk be a kulisszák mögé.

Békés margitszigeti késődélután, gyengülő napfény, csicsergő madarak, kötelező focimeccs a háttérben laptopról, sör. És az alkotófolyamat végén lévő slammerek, zenészek, alkotók. 

A víztorony körüli árkádok alatti tereket rögtönzött mini próbatermekké osztotta a plakátkiállítás. Amelyeket a slammerek találékonyan ki is használtak, belakták őket, jöttek-mentek, szerettek, gyűlöltek, vitatkoztak, veszekedtek egymással, az oszlopokkal, a plakátokkal, oda képzelt szereplőtársaikkal – persze csak a szerep kedvéért. Próbáltak.
Fotó: Pereszlényi Erika
Igazi hangzavar, beszédfoszlányok, dialógus darabkák, akkordok és dallamkísérletek minden irányból. Majd az őskáoszt idéző színpad és környéke elkezd egyre rendezettebbé válni. Bár még néhol kicsit bizonytalanul, az igazi hangot keresve, de a rövidke részletekből lassan összeállnak a hosszabb jelenetek, a hosszabb jelenetekből pedig felsejlik a darab íve és hangulata. Remek dialógusok, jól megírt, ötletes szócsaták, határozott elképzeléssel a fejükben érkező slammerek, jól szórakozó zenészek.

A Heléna-Hermina fight például még soha nem volt ennyire ütős, ami egyrészt a slammerek – Mavrák Kata-Hugee és Tolnai Eszti – jól megírt, pörgős szövegeinek köszönhető, másrészt pedig az Amoeba zenekar nagyon jól eltalált aláfestő zenéjének – ennél a dialógusnál például nagyon ügyesen becsempészték a Knight Rider főcímének ismerős hangjait. Garantált siker.

Nemcsak a szöveg lett más, hanem a darab ritmusa, mondandója és hangulata is. Tipikus „klasszikus új köntösben” állapot, amikor az ember tudja, hogy valami különleges és egyedi történik körülötte, amikor még nem látja ugyan pontosan, hogy milyenné fog összeállni a darab, viszont már érzi, hogy valami nagyon jó dolog lesz a vége. És valóban így is lett.  


Fotó: Pereszlényi Erika
Slam? Slam!
Shakespeare-t valószínűleg senkinek sem kell bemutatni. De mi is az a slam? Költészet, rap, stand up comedy, olykor zene, mindez megfűszerezve egy cseppnyi színházzal. Ez az egyveleg világszerte már egy ideje bombabiztos recept a remek szórakozásra, de néhány éve már hazánkban sem cseng idegenül a kifejezés, nálunk is felütötte a fejét a slam-őrület. Az egyszeri nézőnek szinte már esélye sincs elbújni a sokszor nem csak szórakoztató, hanem elgondolkoztató sorok elől. Találkozhattunk vele a tereken, utcasarkokon, klubokban, fesztiválokon. És legutóbb a Margitszigeti Víztorony udvarán.


Fotó: Pereszlényi Erika


Bakai Anna

A király beszéde


A történet mindenki számára ismert mind a történelemből, mind a négy Oscar-díjat nyert filmből. Egyszerre mutatja be egy ember gyötrelmét, amelyet a dadogása okoz, és egy másik ember küzdelmes próbálkozását, hogy elismertté váljék. Akár azt is mondhatnánk, hogy ez a két ember igen hasonló, csakhogy az egyikük az angol koronaherceg.

A darab elején mindenkit megmosolyogtat a tradicionális brit zene, amely keretként majd a végén újra felcsendül zárásképpen.

Adott a beteg V. György király idősebb fia, David (Kelemen József), a koronaherceg, Bertie (Hüse Csaba) és Lionel (Sarkadi Kiss János), a bohókás beszédterapeuta, aki mindent megpróbál, hogy elismert színésszé váljon Angliában. 

Fotó: Memlaur Imre
Kezdetben egy megkeseredett, makacs, arrogáns embert ismerünk meg Bertie személyében, akiről azonban a történet folyamán kiderül, hogy egy nagyon szerethető és némiképp magányos figura. Egyre jobban drukkolunk, hogy legyen sikerélménye a nyilvános beszédei során, hogy ki tudja mondani a nehéz és kacifántos körmondatokat, nyelvtörőket. Sőt, nem egyszer, a rekeszizom gyakorlatnál azon vettem észre magam, hogy én is követem Lionel utasításait.
Fotó: Memlaur Imre

A király halála után az idősebb fiú, David örökölné a trónt, ám eltökélt szándéka, hogy feleségül vesz egy elvált és igen erkölcstelen nőt. Akiről utóbb kiderül, hogy a német vezetőséggel is szoros barátságot ápol. David lemond a trónról, hogy feleségül vehesse a kiszemelt hölgyet.  A trónra tehát öccse, Bertie lép.
Mindezt rengeteg helyzetkomikum teszi rettentően szórakoztatóvá. A karakterek a súlyos történelmi témák ellenére rendkívüli humorral bírnak. Minden párbeszédben ott egy fricska vagy egy ironikus megjegyzés, amitől még életszerűbbé válik a történet.

Az alakítások kiemelkedőek, gondolok itt Hüse Csaba briliáns alakítására VI. Györgyként.  Nem érezni soknak vagy megjátszottnak a dadogását. Felejthetetlen Sarkadi Kiss János (Lionel), aki fergeteges humorral fűszerezi meg az előadást. És mindenképpen említésre méltó Nyári Szilvia alakítása.
A király beszéde Kaposvárról egy megható történet két ember barátságáról, kitartásáról, bizalmáról. Jó ízléssel és jó humorral.

Dicséret illeti a díszlet-jelmeztervező Csík Györgyöt, valamint a darab rendezőjét, Funtek Frigyest is.


Dömsödi Orsolya

2014. június 20., péntek

Opera Ultima a Színházi Szemlén



Talán még nem játszottak ennyire fontos előadást a Városmajorban, mint amilyen az Újvidéki Színház produkciója, az Opera ultima. 

Június 14-én az előadással azonos időben kezdődött a Pécsi Országos Színházi Találkozó díjátadója, ahol az újvidékiek a szakmai zsűrinél a legjobb előadás, a legjobb jelmez (Marina Sremac) és a legjobb női főszereplő (Elor Emina), a színészzsűrinél a legjobb férfialakítás (Balázs Áron) kategóriáiban bizonyultak a legjobbnak. (Megannyi szerbiai színházi fesztiválrészvétel és –díj után.) De nem csupán ezért gondolom jelentősnek ezt a vendégjátékot, amely a Városmajori Színházi Szemlének is része.

Fotó: Mikus Csaba

A Kokan Mladenović rendezte, két slágeropera, A sevillai borbély és a Figaro házassága szövegkönyveinek, drámai alapanyagainak felhasználásával (dramaturg: Gyarmati Kata) létrehozott, két felvonásos előadás a színházcsinálásról szól, pontosabban a hatalom és a színházcsináló viszonyáról, utóbbi lehetőségeiről egy olyan világban, ahol a – területhez nem értő – fenntartó magának vindikálja a jogot, hogy alapvetően beleszóljon a színházi alkotófolyamatba. Mert ahogyan látjuk az előadás első jelenetében, ehhez nem kell funkcionáriust odaültetni a próbákra, elég, ha jön egy levél: operát kell játszani. Mit tehet ilyenkor egy igazgató? A művészi szabadság érdekében tagadja meg a parancsot, vagy a megmaradás érdekében „énekeljen vezényszóra”? 

Azt választják, hogy énekelnek, halálosan komolyan – és tegyük hozzá: remek hangi diszpocízióban –, görbe tükröt állítva a megkövült, leszúrt lábú, nagy gesztusokkal operáló műfaji hagyománynak, egyáltalán mindenféle színházi kliséknek, féktelenül komédiázva, ugyanakkor minden pillanatban pregnánsan kitett véleménnyel. Teljesítik a feladatot, de képesek szuverenitásukat is megtartani.

Fotó: Mikus Csaba

Egy fehér felvonásra szól a sarkából kifordított vígopera, hogy aztán jöjjön a szünet után egy hangjáték. Beaumarchais – legenda szerint forradalmat kirobbantani képes – darabja és egyúttal az előadás fókuszában a társadalmi fordulatok felvetésének szükségessége áll. Ebben a feketére váltó színpadi világban eltűnnek a gesztusok, a zene, a csupasz szöveg marad az egyetlen, amire figyelhetünk, amire figyelnünk kell, és ami így primer módon hat.

Sokan sokszor mondják, hogy a színháznak szórakoztatnia kell, nyáron meg aztán különösen és kizárólagosan. Én ebben nem hiszek, mert nyáron sem felejthetünk el gondolkodni. Hiszem, hogy az előadás teltháznyinak nem mondható, ám érdeklődésnek híján nem levő közönsége ezt a törekvést értékelte.

Papp Tímea

2014. június 17., kedd

Mester és a tanítványok

Aki járt már a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon, az visszavágyik… Aki hallgatta, és részese volt már Snétberger Ferenc virtuóz játékának, az ismét keresi az élményt.

Hónapok óta szemem előtt lebegett az időpont, és komoly izgalommal vártam június 13-át. Ezen a sminkolvasztó nyár estén a Duna ölelésében a szigeten lépett fel Snétberger Ferenc, akinek a neve mellet mindig ott áll: roma származású gitárművész – szerintem pedig tündérszármazású emberhős. Főleg, ha belegondolunk a lelkeket gyógyító zenéjének erejébe, és abba, hogyan karolta fel a kallódó roma gyerekeket. Zenésszé tette őket. A hétvégi margitszigeti este pedig, amit olyannyira vártam, egyben az ezerszínű Budapesti Nyári Fesztivál nyitókoncertje volt. A nemrégiben új külsőt kapott, részben felújított terepen nagyon vártam az esemény rangjához méltó rendezvényt, melynek programja hősünk klasszikus zenekarra komponált szerzeménye, a For My People című, roma hagyományok ihletéséből született három tételes személyes vallomás.

Az est sztárvendégeként vártuk a francia származású Michel Godard fúvós hangszeren játszó művészt és a Snétberger Zenei Tehetség Központ diákjait. Keller András vezette a 40 tagú Concerto Budapest zenekart.
Egy órával az előadás előtt érkeztem, fürkésztem a lassan szállingózó embereket. Mindig érdekes látni, milyen előadás milyen közönséget vonz. Most meglepően vegyes volt a kép. A magam részéről a lelkes, koncertre járó, de nem kifejezetten szakértő hallgatóságot képviselem, és megszoktam, hogy teltházasak az előadások. Hősünket a Zeneakadémián láttam utoljára.

Fotó: Kaiser Ottó

Most megérkezett a hosszú, meleg tapssal fogadott mester, Snétberger Ferenc. A hatalmas színpad feletti óriásképernyőn ötszörösére nőttek a szereplők, saját kivetítőmön mégis egy filléres gitárját pengető tizenéves fiú balladai tisztaságú játékát láttam. A hangok közti távolságok kis réseken át engedtek a lelkébe látni. Vonós hangszerek vetítik köré a zöld lombos fákat, az idilli, boldog, meseszerű tájat. A szavak elfogynak, csak érzések maradnak. Snétberger mellett múltat idéző hnagzású, kígyószerű fekete fúvós hangszerével szólal meg francia barátunk, és improvizációjával kíséri útján hősünk gondolatait. A következő szakasz tempóját apró fejmozdulatokkal követi az értő közönség. Michel Godard újabb fúvós hangszerrel is megörvendeztet, egy hatalmas tubával kezd párbeszédet. Régről ismerős, kedves snétbergeri dallamfoszlányok váltakoznak ismeretlen, de máris szeretett új részekkel.

Az est első részében Barbarics Csanádot konferálja fel Ferenc, hangjában nagy-nagy szeretettel. A tizenhárom éves Csanád gyakorlatilag össze van nőve a zongorával. Tényleg nagyon tehetséges, élvezet hallgatni. A folytatásban újabb fiatal zeneértők érkeznek, gitárverseny következik: az édes-bús roma dallamokat látható élvezettel adja át a zenekar. A darabot egyébként a roma holokauszt 50. évfordulójára komponálta maga Snétberger Ferenc.

Az est során, már a második felvonásban újabb tehetség érkezik: Danyi Csaba hegedűművész fiatalember. A nevét illik megjegyezni, hiszen a mosolyát úgysem tudjuk elfelejteni. Három ifjú gitárosával úgy játszott együtt a mester egy igen virgonc darabot, mint kotlós a csibéivel. Öröm volt látni, bele is gondoltam, hogy milyen érzés lehet a tanítványának lenni.

Fotó: Kaiser Ottó

Miután Snétberger klasszikus gitárját lecserélte jazz hangszerre, újabb különböző formációkkal örvendeztette meg rajongóit. Volt olyan, hogy egyszerre heten is muzsikáltak a színpadon. A tanítványok közül Palásti Gergő csatlakozott fagotton, Fehér Elemér klarinéton, a zenészbarátok és társak közül Oláh Tzumo Árpád zongorán, „Barcza” Horváth József  bőgőn és basszusgitáron,Toni Snétberger dobon. Igazi élményben volt részünk.

Végtelenül sajnáltam, hogy a nagyon élvezetes koncert a program csúszása miatt a BKV-val utazó közönség tömeges kiszállingózásával ért véget, jóval este 11 óra után.


2014. június 15., vasárnap

„Egy nullával több lett, maradhat?” – Cudar világ a Városmajorban

Amikor Oszvald Marika és Bajor Imre mindenkit megnevettetve népi viseletben szórakoztat a színpadon, azt mind imádjuk. De hogy mi köze a Mágnás Miska („cudarvilág”) című szombathelyi előadásnak az operetthez? Semmi!

Hát ez bizony sok nullával több lett, mint az eredeti. Ez a szemtelenül 21. századi előadás magyaros ruhák helyett hozta nekünk a piros tornacipőt, a miniszoknyát és rengeteg káromkodást.

A dalok ugyan felcsendültek itt-ott, bár azt nem mondanám, hogy a színészek el is tudták énekelni. Az egyetlen igazi hang a háttérben álló kék hajú vokálos lányé volt. Bár a tankcsapdás pólóban színre lépő tinédzsert (Rolla szerepében Sodró Eliza) látva nem is tudom, miért számítottam másra. A horror filmeket megszégyenítő aláfestő zenéket leszámítva nem állíthatjuk, hogy zenés produkciót láttunk.

A szereplők felismerhetők voltak, bár a nagymamától (Vlahovics Edit) lehetett volna kicsit nagyobb az a bizonyos durranás. Ami azonban teljesen nyitva maradt a nézők előtt, hogy mi lett Pixivel és Mixivel? Sokszor marad kérdés egy darab végén, de hogy egy szereplő lényegi története ne derüljön ki, az már ritkábban esik meg.

A díszlet volt szinte az egyetlen reálisan a múlthoz kötődő elem. Leszámítva a képregényszerű, becsúszó autót, a színes italbárt és a háttérben álló kivehetetlen, érdekes képet egy emberi szív rajzával a tetején. Mindemellett így is szerethetővé tették a darabot az alkotók, és az operettek szerelmeseit néhol sokkolva, de azért magával rántott az előadás.

Fotó: Mészáros Zsolt

Napjaink drámái remekül tükröződtek vissza a kisstílű bűnöző, a hős szerelmes és az önérzetét stabilan a zsebében tartó autószerelő küzdelmében. Remek adaptációja a mai kornak az Afrikából érkező Tasziló Gróf, akit Miska egészen egyszerűen négernek álmodott meg, afrikai viseletben, fekete fejjel, fehér lábbal. Ez a húzás egyszerre volt szórakoztató, és tükre annak, hogyan is megy az élet szegény gazdagéknál.
Miska (Kovács Gergely) revansa, amellett hogy mi nevettünk, szinte az egyetlen üzenete volt az egész előadásnak. Amikor a szegény beosztott bosszút áll a főnökön.

Az előadás vége szenvedős volt, amikor Baracs István szerepében Kőmíves Csongor nem tudta eldönteni, hogy marad-e, vagy elutazik a fénybe (én azt ajánlottam volna, hogy inkább menjen). Egy egészen bizonytalan tévelygést láttunk a színpadon, de aztán megkaptuk az egyébként már oda nem illő Cintányéros cudar világot, és ezzel el is felejtettünk mindent, hogy az eredeti operett hangulatával és dallamaival térjünk haza. Vagyis majdnem…

Fotó: Mészáros Zsolt

Az első felvonás egy meglepő, azonban nyugodt feldolgozása volt az eredetinek, a második felvonás viszont sokkolóan ment át egy heroin mámoros after party-ba. Az ember hirtelen a Hajógyári sziget egyik reggel öt órakor nyíló termében találta magát, és nem tudta eldönteni, beszálljon-e a mulattságba vagy sem. Ha húsz évvel idősebb lennék, valószínűleg hiperventilláltam volna a székemben, így viszont egy igazán „korhű” és pimasz, az operett műfaját darabokra tépő előadásban volt részem. És ez így volt rendjén.

Kóródi Sziszi

2014. június 14., szombat

Budapest Bár: Húszezer éjszakás kaland

Nemrégiben jelent meg a Budapest Bár legújabb, Húszezer éjszakás kaland – Volume 5 című lemeze, mely több szempontból is fordulópontot jelent a formáció életében. Az új lemez – melynek dalait meghallgathatjuk 2014. június 15-én a Városmajori Szabadtéri Színpadon – még a korábbiaknál is tempósabbra, még inkább táncra ösztönzőre sikeredett, mint a korábbiak.

Ami azért komoly teljesítmény. De nem csak hangzásvilágában nyújt mást ez a lemez: a zenekar első anyaga, melyen a régi magyar dalok sajátos stílusú feldolgozása, áthangszerelése, leporolása mellett egyrészt az ABBA Money, money, money és David Bowie Tonight című számának újragondolt verziója és végre valahára egy saját szerzemény is helyet kapott. Farkas Róbert, a Budapest Bár alapítója egy helyen azt nyilatkozta, hogy a korábban egyáltalán nem várt sikereik miatt nem lehetett már tovább halogatni a saját dalt, hiszen tudják, hogy egy csak feldolgozásokból dolgozó zenekar nem élhet sokáig. A Budapest Bár tevékenységére pedig szemmel láthatóan nagy igény van.


Fotó: Runthe Zuntz

A lemez nevével azonos, a Húszezer éjszakás kaland címet viselő saját szerzemény már első hallásra bekúszik az ember fülébe, és garantáltan sokáig ott is marad. Merőben más stílusú, mint azt a Budapest Bártól a korábbiakban megszokhattuk, de ez egyáltalán nem baj: az ember már második hallgatásra énekelné, táncolná velük a számot, és futna velük át azon a sok, dalban megénekelt éjszakán. Vidám, pörgős, különös nyár éjszakákat idéző hangulat árad a dalból, melyet Szűcs Krisztián írt és hangszerelt, Farkas Róberttel karöltve.

Nagyon különleges hangulatot kölcsönöz a lemeznek az, hogy a megszokott hangzás mellett több számban is felbukkannak elektronikus elemek, hangszerek. Ez legjobban Kazal László Troli-trolibuszra vártam én című számának feldolgozásában érhető nyomon, ami – az eredetihez képest – a valamivel feszesebb és ércesebb hangzás ellenére is egy vicces-kedves-könnyed nóta maradt. 

A korábbi sztárcsapat kiegészült Mező Misivel, ami minden rajongó örömére válhat: a Magna Cum Laude frontembere ugyanis szabadkezet kapott a dalválasztásban, és ő egy LGT szám mellett döntött. Az utolsó szerelmes dal egészen meglepő, komolyabb hangzásával kicsit kilóg a lemez többi, könnyed-vidám dalának sorából. Ez egyáltalán nem gond: kontrasztosabbá, ezáltal még élvezetesebbé teszi az összképet.


Fotó: Runte Zuntz

De nemcsak ő, hanem Lovasi András is egy LGT szám, a Boogie a zongorán mellett döntött. Egyébként ez az a dal a lemezen, amely a leginkább hasonlít az eredeti számra, nem változtattak sokat a hangszerelésen, igazából Lovasi hangja és előadásmódja adja hozzá azt a pluszt, amivel újra bele lehet szeretni a dalba. 

Az új Budapest Bár korong összességében egy kellemes-vidám-önfeledt lemez, amely ideális választás fülledt nyáréjszakákra, vihar utáni felfrissülésre, ébredéshez, elalváshoz. Egyszóval bármikorra.

A Húszezer éjszakás kalandot 2014 őszén egy újabb Budapest Bár-lemez, egy borongósabb, melankolikusabb hangvételű album követi majd. Mindkét lemez a Volume 5 alcímet viseli, ezzel is jelezve, hogy egy összetartozó albumpár két feléről van szó.


Bakai Anna

2014. június 12., csütörtök

Esti iskola másképpen, azaz így indult a Színházi Szemle

Különösen szeretem az olyan darabokat, amikor a hétköznapi tizenvalahány órás rohanás és agyfacsarás után elutazhatom egy teljesen más, egy régi, egy kissé talán idegen és lehet, hogy nehezebb, de mindenképpen­­ – számomra legalábbis –, ott és akkor a történet varázsával szebb világba. Az ilyen utazásokból nagyon sokat lehet ugyanis tapasztalni. Így tanultam meg a könyvekből és történetekből vágyni, várni és álmodni, és így rántott magával egy forró nyári kedd este Bródy János – ahogy ezen a kedd estén újra nyilvánvalóvá vált – örökérvényű darabjával, A tanítónővel..

 fotó: Éder Vera


A Miskolci Nemzeti Színház előadása egy cseppnyi kétséget sem hagyott bennem afelől, hogy a majd’ száz éves történet ma is tud újat mutatni: újat a sosem szűnő emberi gyarlóságról, a néha tévesen rangnak nevezett hitványságról, a bizalomról és a minden rossz ellen orvosságként is alkalmazható emberségről. Vagyis tulajdonképpen a nagybetűs sorsról. Ezért hiszem, hogy maga az élet elevenedett meg a Városmajori Szabadtéri Színpad deszkáin: egy tanítónő, azaz egy kicsapott tanítónő, vagy ha egészen pontosan akarjuk látni a dolgokat, egy fiatal lány története volt a szemüveg, melyet az ország másik feléből érkező színészektől kaptunk. Ezen a szemüvegen keresztül vetítették Bródy történetét a nézőkben élő mai valóságra. Zajlott a jól ismert történet, a klasszikus iskolapados, vidéki díszletek megelevenedett történelemmé alakultak. Aztán hirtelen mi is a döntőbírók, a plébánosok, a helyi nagyurak és a szolgabíró előtt álltunk, és izgultunk. Vagyis izgultuk végig a felmenőink múltját, és valamiképpen a saját sorsunkat is, majd a pár percnyi tétovázást és a szerelmet. Minket is arcon csapott István családja, és velük együtt a tanítónő sorsa. Mert ez a darab nem egy átlagos színdarab volt, és ez az este sem egy átlagos kedd este. Azt hiszem, a Miskolcról utaztatott díszlet és a kitűnő színészgárda most valami sokkal többet jelentett. Lovas Rozi alakításában ez a tanítónő különleges leckét adott. Mi, a nézők pedig a perecet félretéve figyeltünk rá, mintha újra az iskolapadban ülnénk. A tanulság viszont legyen mindenki sajátja. Aki ott volt tegnap este, döntsön fölötte, rendelkezzen vele, használja, legalább annyira jól, ahogy a 22 éves Tóth Flóra használta a magáét. Igen, akár újragondolva, akár háromféleképpen, de mindenképpen méltósággal. Visszafordulni és hátrálni viszont nem 
lehet.


fotó: Éder Vera


/KO

2014. június 10., kedd

Piszkos Fred, a kapitány - Könnyed nyáresti szórakozás a Városmajorban

Rejtő Jenőt sokan, sok formában próbálták már feldolgozni. Aki belefog bármely művének színpadra állításába, kemény fába vágja a fejszéjét.

fotó: Kaiser Ottó

Erre rácáfolva, a Piszkos Fred, a kapitány Sas Tamás rendezésében egy jól eltalált, modern szemléletű, humoros előadásra sikeredett. A Városmajori Szabadtéri Színpad tökéletes helyszínt biztosít a musicalhez, mely hűen Rejtőhöz, a ponyvairodalom színpadi változataként értelmezhető: könnyen emészthető, jókedvű és finom karakterrajzokkal machinál. A szereplőkről süt, hogy jól érzik magukat a színpadon. Piszkos Fred szerepében Bezerédi Zoltánt láthatjuk. A mogorva, zsémbes fregattkapitány hiteles, bár Bezerédi néhol szöveget téveszt és javít, ami sajnos kizökkenti a közönséget is. A szereplők közül Miller Zoltán, vagyis Fülig Jimmy emelkedik ki leginkább. Egy zseniálisan eltalált, humoros karaktert úgy elevenít meg, hogy az ember nem bírja ki, hogy ne röhögjön sírva, akárhányszor csak megszólal. Számomra talán csak a Rejtő-fanatikusok által jól ismert Fülig Jimmy-féle beszédstílus hiányzott, de ez az előadás értékéből mit sem von le. Vándor Éva, Tunyogi Bernadett és Pető Zsófia, mint női karakterek brillíroznak. Kiemelendő szereplőnek tartom még a Herceget alakító Gulyás Hermann Sándort, akinek a mindig tiszta énekhangja fogott meg a leginkább. És micsoda rendezői fogás a Nessun Dorma (Verdi: Turandot) átirata! Zseniálisan eltalált szöveg, a világ leghíresebb operaáriájának dallamára. A dalok valóban jók, a táncos illetve akrobatikus elemek viszont egy kicsit High School Musicalessé tették a darabot. Az Appril Projekt táncegyüttes közreműködése számomra nem vált tisztává. Egy tehetséges, összehangolt csapatról beszélünk, viszont a történet fonalához nem sok köze volt a táncnak – de nézni mindenképp jó őket.

A Piszkos Fred musical összességében könnyű kikapcsolódást jelent, jóízű nevetést, és a nyári színházi szezon abszolút jó megnyitását.

fotó: Kaiser Ottó

Forgács Ráchel