2014. szeptember 25., csütörtök

Ilyet alkotott a legendás L'Art Pour L'Art a Budapesti Nyári Fesztiválon


Valószínűleg nem, mert ilyen műsort úgy nevezett "ép ésszel" összerakni szinte lehetetlen. De jól is van ez így: míg a társulat tagjai kitűnően mulattak, a közönség sem unatkozott: egész este nevettünk, s a bolondságért, valamint a megfejthetetlen, sőt, utánozhatatlan hülyeségért ezer köszönet a jó öreg Naftalin Ernőnek, Besenyő Pista bácsinak, és persze a többieknek is. Ismét felejthetetlen este részesei lehettünk, egy szokatlanul hideg nyári estén.


Kitűnő előadást láthatott az, aki múlthét szerdán a hideg ellenére is a Városmajor szabadterét választotta: a L'art Pour L'art tagjai ugyanis hivatalosan és hivatásosan bolondak, persze csakis a szó legjobb értelmében – s azt hiszem ezt egy este alatt (újra) be is bizonyították. Ennek a fergeteges tulajdonságuknak – mármint az eszementségnek - köszönhetően egy komplett, műfajilag megfejthetetlen, stílusában hál'istennek behatárolhatatlan darabot kaptunk. Amolyan kabarét, de mégsem. Hiszen a Postás megeszi a leveleket, minden volt, csak nem megmagyarázható. Éppen ezért joggal kérdezhette a darab minden szereplője, hogy egyáltalán "normális"? És igen, lehet, hogy mégis az. Hiszen végül a kavalkádban is történet szövődött a jól ismert mesébe, s a már sztárnak számító karaktereket újabb komikus szereplők cserélték, majd megint a kedvenc arcok jöttek elő. A "mesék" viszont újak voltak, nyitva hagyva a kvázi egyértelmű és persze csupán költői kérdést, hogy hogy lehet ennyi hülyeséget, s egyben (mégis értelmes) marhaságot összehordani? A Postás megeszi a leveleket ugyanis egy tökéletesen össze- és odaillő poénokkal teli, megkérdőjelezhetetlen helyzetkomikummal ragasztott est volt. Csak ámultunk – ha volt időnk a röhögés közben.

De minek is meséljem, ezt látni kell, ezen ott kell lenni..

/ko

2014. augusztus 18., hétfő

Itt a bőrönd, hol a bőrönd?

A főszereplő, Bertrand Barnier még javában az igazak álmát alussza, mikor a történet elkezdődik. Valószínűleg még ébredése pillanatában sem sejti, hogy egy délelőtt alatt képes többször is felfordulni az ő kis rendezett polgári élete. Persze senki nem mondta, hogy könnyű egy huszonéves lány apjának lenni.

Fotó: Szalontai Gabriella
Az alaptörténet nem éppen meglepő: fiatal lány, aki már férjhez akar menni, de a szülei nem engedik akárkihez, ezért elhatározza, hogy rászedi őket, és azt mondja, hogy terhes, csak hogy végre elmehessen a szülői házból. Ez persze így túl egyszerű lenne. Felbukkan Bertrand Barnier egyik alkalmazottja, aki feleségül kéri annak lányát. Viszont nem az igazi Barnier-lányt, mert akiről azt hiszi, hogy a főnöke gyermeke, az igazából csak kitalálta, hogy ő a szappangyár örököse, hogy ne nézze le őt a férfi. Ilyen bonyodalmak között indul a fordulatos, vicces és könnyed nyáresti színdarab.

A szereplők egytől egyig ezekre a karakterekre lettek teremtve: az igazgató, aki a saját családjában éppúgy meg akarja mondani, hogy kinek mit kell tennie, mint a gyárban, mégis mások irányítják, és kijátsszák az éberségét. A naiv, de leleményes lány, aki a folytonos nyalókaszopogatásával az őrületbe kerget, és a hisztirohamaitól is a falra lehet mászni, viszont szerepében zseniálisat alakít. Az anya belépője „operettes”: zene indul, a „bárónő” lesétál a lépcsőn, férjével ejt egy könnyed táncot. Igazi butácska gazdag feleségnek tűnhet, mégis a férjét tartja szánni valónak. Egy nagyszerű mondattal ki is fejezi minden gondolatát vele kapcsolatban: „Van egy olyan érzésem, akárhányszor kinyitod a szád, hogy nem vagy normális.”

Két és félórányi élvezhető darabot kap a néző. Nem boncolgat nagy gondolatokat, mégis mindenki megtalálhatja benne a „számítását”. Nekem ez a fordulatos cselekmény, aminek már a háromnegyedénél tudod, mi okozza majd a bonyodalmat, de a történetet csak végig kell játszani. Hazugságok, bőröndcserék és búvóhelyek között a végére minden a helyére kerül, mindenkiről kiderül, hogy kicsoda valójában, és mindenki megtalálja a maga párját. Igazi happy end.



Fotó: Szalontai Gabriella
Zs@n

2014. augusztus 13., szerda

„Utálok félni!”

Hernádi Judit legújabb előadása, a Happy Ending négy rákbeteg nő összefonódó története, amely Budapesten a Nyári Fesztivál programjában debütál augusztus 21-én és 22-én a Városmajori Szabadtéri Színpadon. A különös, táncos zenés előadás kapcsán a színésznővel beszélgettem: életről, halálról.

Mennyire nehéz azonosulni egy ilyen szereppel?

Azért borzasztóan nehéz, mert vannak olyan dolgok, amelyekkel az ember nem akar teljes mértékig azonosulni. Én például nem szeretném beleélni magam, hogy halálos betegségem van. Ha nagyon mélyen átélem, akkor fölmerül, hogy hátha egyszer csak annyira elképzelem, hogy úgy maradok. Viszont gyilkolnom sem kell ahhoz, hogy egy gyilkost el tudjak játszani. Van ugyanis egy olyan dolog, amit úgy nevezünk, hogy „művészi mintha”. Sajnos azonban bármelyik pillanatban belekerülhetünk hasonló szituációba, mint amiről a Happy Ending szól: érintettek lehetünk, vagy szembe találkozhatunk beteg emberekkel, és ebből tapasztalatot meríteni a szerepformáláshoz.
 
Fotó: Takács Attila
 Lelkileg mennyire megterhelő a darab?


Úgy gondolom, hogy nagyon fontos erről a témáról beszélni. Kikerülhetetlen dolog. Aki megszületik, az tudva való, hogy meg is hal. A mi világunk, a modern európai felfogás elhatárolódik ettől, és nem nagyon szeretünk erről beszélni. Se az elmúlásról, se az öregségről. Mintha az értelmetlen tagadás lenne a megoldás.

A tabufeszegető előadás vajon segít, vagy inkább még jobban megijeszt?

Szerintem nem ijeszt meg. Gergye Krisztián rendezésében egy látványos, táncos előadást láthat a közönség, lazán kapcsolódó jeleneteket számos feloldással. Különös az előadás világa, és egyáltalán nem sokkoló. Ezen kívül a Happy Endingben arról van szó, hogy az embernek lehet, és van is választása. Hogy szabadon dönthet arról: hogyan él, és hogyan vesz búcsút az élettől. Nem kell feltétlenül kiszolgáltatnunk magunkat mindenféle végnek.

Fotó: Takács Attila
A hétköznapokban mennyire foglalkoztatja ez a téma?

Nem félek a betegségtől. Ez lehet rossz és jó is, nem tudom megmagyarázni, miért nem félek. Nem azért, mert azt gondolom, még nem jöhet el a vég. Talán éppen azért, mert tudom, hogy bármikor jöhet. Ez a darab arról is szól, hogyan kell tudni örülni a mának. Ha ugyanis az ember folyamatosan azzal foglalkozik, hogy mi lesz holnap, akkor nagyon gyorsan bekövetkezik a nap, amikor meghalunk. A pillanat, amiben élünk, az megfogható, átélhető, és még a miénk. Holnap aztán bármi történhet.

És az élet megy is előre. Az öregségtől sem fél?

Ha félek, ha nem, mindegy, a dolgok akkor is megtörténnek. Másfelől pedig utálok félni. Mindig is utáltam. A szükségszerűen bekövetkező dolgoktól való szorongás persze más kérdés. Azoknak inkább elébe megyek. Van egy teóriám: ha valami üldöz vagy nyomaszt, megfordulok, egy lépést hátrálok, és szembe nézek vele. Ez az emberek többsége nem teszi meg. Pedig sokkal jobb, mint félni.

Fotó: Takács Attila


Kurcz Orsi

2014. augusztus 6., szerda

Aida-bemutató a Margitszigeten - Árulás és halálos szerelem

A halálos szerelem szívbe markoló tragédiájaként tartjuk számon Verdi zenedrámáját, az Aidát, melynek szövegkönyvét a régész Auguste Mariette feljegyzése alapján Antonio Ghislanzoni írta. Más nézőpontból akár a jó szándékú vagy a szenvedély kiváltotta árulás drámáját is felfedezhetjük benne.

Fotó: Szkárossy Zsuzsa
Mai logikánkkal kizárt, hogy a fogságba esett királylány, Aida az ellenség egyik katonájába, Radamesbe szeressen bele; sokkal inkább gyűlöletet váltana ki belőle egy ilyen közeledés. (Persze meggondolandó, hogy ha beláthatatlan ideig nincs más, csak ellenséges férfiú a láthatáron, akkor egy ifjú hölgy meddig tud felülkerekedni tomboló hormonjain.) A fáraó lányának, aki ugyancsak Radamesbe szerelmes, már inkább érthető a reakciója: gondolhatja, a halál elől inkább az ő karjába menekül imádottja. (Kérdéses persze, hogy miféle frigyet eredményezne egy efféle húzás.) 

Fotó: Szkárossy Zsuzsa
Az etióp király, Amonasro ténylegesen árulásnak érzi jobbágysorba jutott lánya vonzalmát az őt fogva tartó hatalom hadvezére iránt, aki ráadásul Aida hazája ellen támad. Viszont rossz a válasza a gyermekében dúló érzelmi zűrzavarra. Aidát cselre, valójában szerelme elárulására veszi rá, mikor arra kéri, hogy egy meghitt pillanatban szedje ki a férfiból az egyiptomi hadak mozgását. Radames egyrészt akkor dönt rosszul, amikor névleg elfogadja a fáraó lányának neki győzelmi jutalomként felajánlott kezét, holott másé a szíve. Másrészt akkor hibázik, amikor hadvezéri méltóságát feledve kifecsegi a haditervet. Talán Aida és Radames közös sziklasírban lelt halála is kivédhető lett volna, ha az akkora már uralkodóvá előlépett királylány nem Ízisz oltára alá lopakodik, ahová élve kívánják eltemetni szerelmét, hanem saját hadait indítja el Radames kiszabadítására.

Persze akkor hol maradna a dráma, Verdi nagyszerű operájának alapja?

Mindenesetre a csodálatos mű szabadtéri bemutatójának rendezésében, melyet a Margitszigeten augusztus első péntekjén és vasárnapján láttunk, nemcsak a káprázatos hangjukkal, de színészi játékukkal is kitűnő szereplőknek köszönhető, hogy a zenemű hosszasan foglalkoztatja közönségét. Továbbgondolásra késztetett Sümegi Eszter Aidája, a világ színpadain sok helyütt ünnepelt brazil-olasz tenor, Thiago Arancam Radamese, Palerdi András főpapja, Kálmándi Mihály Amonasrója, és sorolhatnám tovább.

Fotó: Szkárossy Zsusza
A monumentális díszletek Csikós Attila tervei nyomán képzeletben a helyszínre röpítettek, és időutazást is felkínáltak. Ötletes megoldásként a több méter magas trónus azonos volt Ízisz oltárával, alatta pedig az utolsó jelenetben feltárult a sziklasír. Az ügyes terv fölött egy ízben siklott el Nagy Viktor rendező figyelme: a fáraó fent álló leányának, noha szóban ezt mondta, nem sikerült a lent ünnepelt győztes hadvezér fejére illesztenie a babérkoszorút. Legfeljebb rádobhatta volna.

Fotó: Szkárossy Zsuzsa
A jelmezek éltek. Amint megmozdult az őket viselő énekes vagy táncos, a Vágó Nelly tervezte ruhák is bekapcsolódtak a játékba. A tervező, mint mindig, most is remekül játszott a kelmék színpadi hatásával, és jól ismerve az előadás mozdulatvilágát, egy-egy pörgés vagy széttárt kar a jelmezeket új formájában mutatta meg.

Fotó: Szkárossy Zsuzsa
A hangskála minden regiszterében felcsendülő dallamok és tiszta énekhangok élményét a táncbetétek fokozták tovább. Fodor Antal koreográfus táncosaival együtt remekelt. De a statiszták, a térben megjelenő több száz közreműködő mozgását is sikerült úgy megkomponálnia, hogy az gyönyörködtető, az emlékezetbe bevésődő színpadképet eredményezzen.
Mátraházi Zsuzsa

2014. augusztus 4., hétfő

Római vakáció - Egy csipetnyi romantika. Vagy mégsem.

Van az a pillanat, amikor nem bírjuk tovább, és kicsit félre kell tenni a komolyságot, a verseskötetet, vagy kikapcsolni a számítógépet, és elraboltatni magunkat a legelső szembejövő vígjátékkal: a tárgy pedig mondjuk, legyen most kivételesen a szerelem.

Fotó: Takács Attila

Tulajdonképpen kit érdekel, hogy kedd este van, ha pár órát a varázslatos Rómában tölthet az ember? Kérdésem persze jelen esetben kizárólag költői, pont annyira, mint az utazásunk, amely most sajnos csupán képzeletbeli volt – ám annál igazabbnak tűnt, éppen ezért élveztük a dolgot. A Római vakáció két órája ugyanis nem csak a nosztalgikus ötvenes évekbe repített vissza egy gondolat alatt, hanem egy kacifántos egynapos kaland emlékébe is belevont. Erre a pár órára így mindannyian kedvünk szerint álmodozhattunk, és büntetlenül barangolhattunk egy vad itáliai nap és egy huszonnégy órás minirománc erejéig.

Fotó: Takács Attila
Az Orlai Produkció előadása azonban még egy ilyen, vágyott átlagos kikapcsolódást is felülmúlt. A kiválóan válogatott színészgárda ugyanis az eredeti, legendás film hangulatát szinte tökéletesen adta vissza, kiegészítve az élményt egy izgalmasan megcsavart kerettel. Itt ugyanis nem csak, hogy a filmben jártunk, de az új látószög a film kulisszái mögé is engedett belesni. Két sztorit kaptunk tehát egy áráért, és minőségi humort, hiszen Hernádi Judit karaktere már önmagában is borsos áron eladható produkció lett volna, a darab helyzetkomikum-felelőseként. Mindezek ellenére hiába minden romantikus hangulat – a kérdés, hogy mi most rózsaszínfelhős vígjátékot láttunk-e –, nyitva maradt.

Egy a biztos: a Római vakáció minőségi limonádé, amit kifejezetten kikapcsolódásra teremtettek. Kukkolni pedig jó dolog, még ha a kilesett románc nem is igazi, és ha a boldog vég mégsem mindenkinek happy end. Mi, a közönség jól éreztük magunkat.

/koko


Üdítő darab forró nyári estékre

Ha valaki egy könnyed, rózsaszín, nyári darabra vágyott július végén, akkor a Római vakációt neki találták ki. Az Audrey Hepburn, Gregory Peck által játszott filmet nagyon ötletesen bújtatta színpadi köntösbe az Orlai Produkciós Iroda.

Első jelenet, zenés kezdés, műszak indul. Műszak? Milyen műszak? Kiderül, hogy egy filmforgatási próba kellős közepébe csöppenünk, ahol éppen a Római vakációt próbálják, hogy a kamerák előtt már rutinosak legyenek a színészek. Eleinte érdekes megoldásnak tűnik. Aztán az egyik szereplő faggatja a társát, hogy hová lett a hercegnő, látta-e, mit tud róla, hallott-e valamit, de információt nem kap, mivel a delikvens semmit nem tud. A jelenet végén pedig beszúrja a következő mondatot: „Hát nem tud ez semmit. Minek van ez a jelenet???” Ekkor már nem zavar, hogy a „próbán” vagy, hanem örülsz, hogy feldobták egy kicsit a történetet.

Fotó: Takács Attila
A történet tipikus lányregénybe illő: hercegnő, aki szabadságra vágyik, de kötelességei vannak. Aztán egy nap úgy dönt, hogy ő bizony egy napig csak azt akarja tenni, amihez kedve van. Találkozik egy újságíróval, aki felismeri, hogy ő a hercegnő, de neki nem árulja el. Róla akarja megírni élete sztoriját, így vele tölti az egész napot, majd egymásba szeretnek. Hiába, ahogy a darabban is elhangzik: „Róma tavasszal életveszélyes!”

Fotó: Takács Attila
Amilyen szeszélyes az időjárás mostanában, egy nyári estét aligha lehet megúszni eső nélkül. Ez most sem volt másképp, a második felvonás alatt eleredt az eső, és hangosan kopogott a sátortetőn. Az emberek a nézőtér hátsó részén egyre jobban nyújtogatták a nyakukat, próbáltak nem kiesni a történetből, és elcsípni egy-egy szót a párbeszédekből. Majd a jelenetben, amikor Hernádi Judit azt gondolja, hogy egy titkos ügynökkel beszél, és nagyon sejtelmesen, suttogva megbeszélik a találkozó helyét, ujját a szája elé téve, pisszegve mutatja az ügynöknek, hogy tartsa a száját. Majd mutatja ezt a közönségnek, végül a sátor teteje felé, az esőnek is. Hangos nevetés, nyílt színi taps. És láss csodát, hat a „varázslat”, az eső a jelenet végére lecsendesül.

Mindent összevetve igazán jól éreztük magunkat. Volt zene, tánc, nevetés: nagyon feldobta az esténket. Így még az esős idő ellenére is azt mondhatjuk, mint amit a hercegnő és udvarhölgye mondott a kalandos nap lezárásaként, hogy megérte.


Zs@n

2014. július 30., szerda

Emlékezni a legendára

Ma már szerencsére Budapesten igen sok zenei rendezvény van. Mivel gyakran csukott szemmel járok az utcán, majdnem elmentem a koncertjük mellett. Szerencsére az egyik legjobb barátom még időben szólt, hogy játszanak, ráadásul Adios”, és még sikerült jegyet is vennem. A helyszínen többen már hiába próbálkoztak, telt ház volt.

A világzenei koncert pontosan kezdődött, és már az első percekben remek hangulatot teremtettek a zenészek.

Omara Portuondo csak a második órában lépett a színpadra, érkezését hatalmas tapsvihar és ováció üdvözölte. Nagyon helyes volt, az egyik számának kezdetén, amikor leült a zongorista mellé, viccesen konstatálta a mögötte nagy vásznon kivetített élőben közvetített önmagát a következő dalba való belekezdés helyett - ekkor már a zongorista rég elkezdett játszani és jött volna a belépője…



Ez már valóban egy búcsú koncert volt, de nem csak a pályájukat lezáró zenészeket láthattuk a színpadon. Emlékeztek. Megható volt, hogy a zenekar egykori, mára eltávozott tagjait a számok alatt képösszeállításokkal idézték meg.

Az est végén, miután elköszöntek, az amúgy is többször állva tapsoló közönségnek sikerült visszatapsolni őket a színpadra, és nem egy, hanem rögtön két szám erejéig. És ez még mind semmi. Már úgy tűnt, végleg kivonultak, színpadi lámpák és kivetítő ki, hangszerek le, közönségtér fény fel. Már-már lemondóan meg is indultak a nézők a kapuk felé, de továbbra is kitartott a lelkes taps. Így telt el néhány perc, és akkor a közönség legnagyobb örömére még egyszer visszatértek. Ilyet még nem láttam.

Fotó: Szkárossy Zsuzsa

A Buena Vista Social Club ezen az estén is jogosan kapta közönsége háláját.

Köszönjük, hogy itt jártak újra, itt jártak utoljára.

Akik ezen a napon a nézőtéren ülhettek, fognak emlékezni.

Sokáig.

Tukacs Emánuel Dávid / Kovács Zsuzsa

2014. július 29., kedd

MERT NÉHA MUSZÁJ RÖHÖGNI - Kulturáltan rúgtunk ki a hámból


Kikapcsolódásra vágytam, hát megkaptam. A vígoperák a Városmajori Szabadtérin nagyot szóltak. Nem csak a zene, de a hahotázás is messze szólt. Be kell vallanom: pozitívan csalódtam, és minden „tiltakozásom” ellenére élveztem az estét. 

Őszinte leszek, kisebb előítélettel vágtam neki a péntek esti színházi túrámnak, holott szeretem az operákat. A vígopera fogalma mégis olyan komolytalannak tűnt számomra – valahogy nem fért össze a komédia sokszínű, de egészen egyedi műfaja és az opera előkelő fennköltsége a fejemben. Éppen ezért kíváncsivá tett a dolog. Most így utólag töredelmesen be kell ismernem: hatalmasat tévedtem. Igazi, ízig-vérig vígjátékot láttam, ráadásul egymás után kettőt is, megkérdőjelezhetetlen színvonalban, nem akármilyen zenei, szövegi és történeti körítéssel. Újra rá kellett, hogy ébredjek tehát: operára járni bizony életstílus. Nem is akármilyen. Kétszer kilencven percig élvezhettük a különleges bohózatot.

A csengő
Fotó: Szkárossy Zsuzsa

A két nagy olasz szerző művei, Donizetti A csengője és Cimarosa A titkos házassága klasszikus kabaré sztoriknak is beillenének. Ám pénteken még ennél is többet kaptunk. A valaha az úri közönség szórakoztatására született történetek egy budapesti nyári estén, immáron sokadjára, újra bizonyítottak: a több száz éves vígjátékok, a mai komikus filmek és kabaréműsorok ősei, a modern világban is megkérdőjelezhetetlenül megállták a helyüket. Izgalmasak volt a klasszikus szerelmi háromszög- va

gy éppen „még több szög” sztorik teljes kavalkádja, az egyszobás díszlet ellenére is. Kinek azért, mert magára ismerhetett, kinek azért, mert ha nem is saját mására, de rokonára vagy barátjára lelhetett a legjellemzőbb komikus karakterek gyűjteményében. Válogatni legalábbis, volt miből, az önkritikára pedig szépen lassan rá lehet érezni.
 
A titkos házasság
Fotó: Szkárossy Zsuzsa
A két szerző azonban még a jól ismert helyzeteken is csavart egy-egy marékkal, jókora adag humorral fűszerezve az életből vett anyagot. Így a titkos szerető sem az volt igazából, akinek képzeltük volna, a féltékeny szerelmes ifjú pedig Ludas Matyit meghazudtolóan leckéztette meg a vén vőlegényt. Tulajdonképpen az ismert karakterek meglepték az elkényelmesedett nézőket.

Nem is húzom tovább a dolgot, elégedett voltam, jól éreztem magamat. Azt hiszem, ennyi lenne a lényeg. Hazaérve pedig a bárgyú nővér dalát dúdoltam, és azt kívántam, bárcsak minden péntekem így telne.


koko

2014. július 18., péntek

Meta-esszenciális élmény

Bár az eső miatt nem lehetett az eredeti terv szerint megtartani a Budapesti Nyári Fesztivál Filmzene a világ körül koncertjét, a szombati esőnap időjárása kárpótolt minket: egész nap kellemes meleg idő volt, és az esti előadáson sem kellett esőtől, de még széltől sem tartanunk. A tavalyi James Bond 60 koncert-show után idén a filmzene-történelem klasszikusaiból válogattak a szervezők, ami a maga egyértelmű nehézsége mellett is remekül sikerült.


Az Universal Studios szignáljával kezdeni egyszerűen olyan nagyszerű geg volt, amely tökéletes felütést adott az estének, az utána következő népszerű Indiana Jones téma pedig remekül megalapozta a hangulatot. Az időnként fel-felbukkanó moderátor „keretet adott a koncertnek”, és néhány kellemes plusz információt csepegtetett a kalandhoz: a különböző blokkok ismertetésével, átvezetéssel és extra érdekességekkel szolgált az utazás állomásainak követéséhez, és az ezeknek megfelelő átlényegüléshez.


Szintén kiemelendő a vizuális élmény. Mindenképpen dicséret illeti a videóanyagok összeállítóját és vágóját is. A képek mindvégig igazodtak a zenéhez, követték annak ívét, összesimultak vele az elsőtől az utolsó hangig. Sőt, kedvem támadt (újra) megnézni a filmeket, szóval lesz mivel kitölteni az esős estéket egy darabig.

Tény, hogy a Margitszigeti Szabadtéri Színpad minden alkalommal lenyűgöző adottságai remekül kiszolgálták a témát. A színpadot és a nézőteret körülölelő évszázados platánfák, a fények mögött felbukkanó „természetes reflektor”, a hold mind hozzásegítettek a képzeletbeli utazáshoz, egy színház- vagy koncertteremben vélhetően teljesen másképp hatott volna a dolog. Így azonban a környezet, a kép és a zene összhatásának köszönhetően elképzeltem magam Párizs utcáin egy kávéházban Tom Hankset figyelve, a Selyemúton, Szicília poros útjai mellett egy leomló kőfalon üldögélve, egy olasz pizzázóban, egy tradicionális észak-amerikai, lengőajtós kocsmában, vagy épp New York utcáin.


A filmzenék mindig valamilyen mély, erős érzelem kifejezésére hivatottak. Szerelem, szeretet, fájdalom, keserűség, veszteség, kín, harag, várakozás, felismerés. A mozik során a filmzenék alatt fogadjuk barátunkká a szereplőket, válunk eggyé a történettel. A jó filmzene mindig magasztos pillanat, esszenciája a felemelő, katartikus érzéseknek. A szombat esti muzsikák együttzengése valódi meta-esszenciális élménnyé vált, végig kitartva egy emelkedett, végtelen pillanatot. Ha a határ a csillagos ég, akkor irány a végtelen, és tovább: még nagyon sok dal van, amit érdemes előadni.





Nánai Eszti

2014. július 17., csütörtök

Vetítős színház és tömegjelenetek négy szereplővel

Főhősünk berohan, üldözi két rendőr. Pisztolylövés, lassítva látod a golyót, ő elhajol előle, majd a másik oldalon álló rendőrt találja el, fröccsen a vér, a rendőr összeesik. Jelenetváltásnál egy pillanat alatt változik a háttér, vadászrepülők csapnak le a menekülő gonosztevőre.
Igen, mindezt a színházban láttuk. Hogy hogyan? Vetítéssel. Hogy hogyan fér össze a színház a vetítéssel? Remekül. A 39 lépcsőfok című krimi-vígjátékban ezt remekül be is bizonyították.

Korábban nem ismertem a történetet, nem olvastam sem a regényt, sem a Hitchcock-féle filmet nem láttam. Így az előadás teljes mértékben az újdonság erejével hatott rám. Mikor a főszereplő hirtelen egy gyilkosság kellős közepén találja magát, és természetesen ő az elsőszámú gyanúsított, ugyanúgy izgultam, mintha velem történt volna meg. Titkok, rejtélyes mondatok és álruhába öltözött gazfickók jellemzik az egész történetet, aminek csak a végén derül ki, mi is az a 39 lépcsőfok. Bár erre jelen állás szerint még most sem tudnék válaszolni, mert az utolsó jelenetek annyira pörgősek, és annyira sok információ hangzik el, hogy én elveszítettem a fonalat a titkos képlet kifejtésének valahol a harmadik és negyedik sora között.

fotó: Körtvélyesi László
Apropó 39: összesen négy színész játszik a darabban, viszont ők négyen összesen közel ennyi szereplőt jelenítenek meg. Tömegjelenetek, amiket négyen adnak elő, de egy pillanatig sincs olyan érzésed, mintha felolvasnák a párbeszédet, bár nagyjából csak a férfi és a női szereplőket tudod megkülönböztetni egymástól. A figurák, jellemek és egyéniségek egytől egyig aprólékosan kidolgozottak, elhiszed, hogy egyik pillanatban a bajszos kalauzt, másodpercekkel később az újságot áruló rikkancsot látod. Arról nem is beszélve, amikor a férfi szereplő eltűnik a színpad jobb oldalán, és egy perccel később megjelenik a másik oldalon teljes női öltözékben, parókában, harisnyában, magas sarkúban. Már ettől fogod a hasad a nevetéstől, de ha ez még nem lenne elég, a „nő” meg is szólal: az ő szájából az „Aranyoskám!” valami olyan erővel söpört végig a közönségen, hogy lefordultunk a székről.

fotó: Körvélyesi László
A társaságunkból nem mindenkinek tetszett a színház és a „mozi” effajta egyvelege. A fanyalgók szerint ez megöli a hagyományos színházat, a rajongók szerint viszont erre azért is szükség van, mert a fiatalabb korosztálynak már unalmas lenne egy hang- és vizuális effektek nélküli előadás. Ebben is van valami. Lehet, hogy pont ez volt a rendező célja? Végül is, ha azt akarjuk, hogy az akciófilmeken nevelkedett generáció is bejöjjön a színházba, ki kell szolgálni őket. Mindenesetre engem megvettek, így bátran kijelenthetem: szeretem a vetítős színházat.


Zs@n

2014. július 9., szerda

Formabontó újítás, tradicionális dallamok

Riogatás, mégpedig évtizedek óta nem csituló, hogy az opera válságban van. Látni kellett volna a Margitszigeti Szabadtéri Színpad óriási nézőterét, amely, mint barátoktól tudom, nemcsak azon az estén telt meg, amikor nekem volt szerencsém a Carmen-produkciót látni, hanem a másikon is!
Telitalálat volt a csodálatos, igazi Carmen-alkatú Rinat Shaham megnyerése a címszerepre. Joggal hirdették úgy a bemutatót, hogy ő a világ legkapósabb Carmenje. Ösztönös természetességgel énekelt, hangja szép tónusú, és még a legindulatosabb jeleneteknél sem vitte túlzásba a hangerőt, és közben játszani sem felejtett el. Vagyis a szerepet is átérzéssel formálta, megint csak túlkapások nélkül. Kihasználta a legösszetettebb színpadi műfaj, az opera minden adományát. Ő, meg a világ színpadain legtöbbet felcsendülő Bizet-opera jól ismert, akárhányszor szívesen hallgatott csodálatos dallamai varázsosak voltak.
A színlapot felsorolni hosszadalmas lenne, így csak a főbb szereplők közül emelem ki nem csupán udvariasságból, hanem kimagasló színvonala miatt legelőször Micaelát, vagyis Létay Kiss Gabriellát. De Escamillo is szépen szólalt meg Kálmándi Mihály baritonján, ahogy Don Joséként Kiss B. Atilla tenorja is. A Kesselyák Gergely vezényelte filharmonikusok szintúgy kitettek magukért.
Fotó: Kaiser Ottó
Az opera vélt válsága miatt aggódó színháziak előtt két út áll. Vagy maradnak a műfaj színpadi hagyományainál, bízva a közönség tradíciótiszteletében, és abban, hogy a zeneértő fiatalok gyakran sokkal maradibbak az éltesebb korosztályoknál, ragaszkodnak a megszokotthoz, vagy ott áll az operaelőadásra vállalkozók előtt a másik lehetőség: újítanak. Ez utóbbit világszerte és itthon is mind nagyobb előszeretettel követik. Nem ritkaság, hogy prózai rendezőre bízzák az opera színrevitelét, aki leporolja, letörölgeti róla az évszázados mázt, felfrissíti a produkciót. Ez történt most is: Oberfrank Pál kapta a rendezés jogát, és mai, modern Carment álmodott.
Csak az első percekben volt meglepő, hogy sehol semmi andalúziai jelleg, cigányos tarkaság, hogy mai szabású ruhát viselnek a szereplők, és a táncbetétek szokatlanok. Jó ötlet a nyitányoknak a játéktérbeli „holt idejét” valamiként mozgalmassá tenni. Attól, hogy ilyenkor nem statikus a színpad, nem terelődik el a figyelmünk a Bizet-dallamoktól. Vagyis nem vagyok ellene az újításnak, sőt. De azért szeretem, ha átgondolt, összefogott és nem túlzásokba eső a modernizálás. Oberfrank Pálnak volt egy-két indokolatlannak tűnő elgondolása, még itt is, meg még ott is dúsítani akarta valami még meghökkentőbbel az alapötletet.
Fotó: Kaiser Ottó
Ám a librettó ugyebár a látványban megmutatkozó újítás ellenére nem változott. A katonák nála mégis a mai rohamrendőrökét imitáló, földig érő pajzzsal álltak sorfalat, a szegény dohánygyári munkásnők meg nagy halomnyi narancsot osztogattak szét a körben téblábolóknak, miközben műszak végeztével kiözönlöttek az üzemből. Miből tellett nekik erre? És ha mai közegben gondolkodunk, akkor máris jöhetett volna a munkaügyi felügyelőség, mert a gyerekkórus tagjainak a darabbeli utcát kellett takarítaniuk. Később még egy, az elgondolásból kilógó tisztogatási jelenet akadt, amikor az óriási tükördíszleteket pamacsos ablaktisztítóval suvikszolták néhányan. Ezek esetén gondolhatja úgy az újra egyébként fogékony és a modernitást üdvözölni kívánó néző, hogy a kevesebb bizony több lett volna. Kár volt ezekért a – különben könnyedén elhagyható –, koncepcióidegen részletekért a formabontóan, mai közegbe elképzelt Carmenben.
A nagy truvájt a végére hagytam: a fő díszlet, az öt óriási, a színpad felé döntött tükör igazán impozáns keretbe foglalta a játékteret, még tágasabbá tette, megsokszorozta az amúgy is méretes, a kórusokat is kényelmesen befogadó színpadot.
Fotó: Kaiser Ottó

Mátraházi Zsuzsa

2014. július 3., csütörtök

A „KÓBOJ” és az erdélyi verbunk

A jó darabokról nem lehet írni. A zseniálisakról pedig még úgyse. Ahogy felidézed az előadást, képek villannak be, dallamok csendülnek fel, és olyan poénok, élmények és érzések keringenek benned, amelyeket egy kívülállónak lehetetlen átadni. A temesvári Parasztoperánál fantasztikusabb előadást még nem láttam. A darab, a zene, a rendezés és a kivitelezés egyszerűen briliáns. Hogyan lehet ezt prózában elmesélni? Sehogy. Énekelni kellene!

Az első néhány percben konstatálod, hogy itt bizony egy árva betűnyi prózai szöveg sem fog elhangzani, cserébe viszont magyar és erdélyi népdalokkal és népzenével teleszőtt zeneszövegeket hallgathatsz. Zenés daraboknál nem meglepő, hogy a szereplők belső monológjait áriákon, duetteken keresztül ismerjük meg, de amikor a cselekmény fontos részletei a párbeszéd helyett énekben bontakoznak ki, ráadásul még érted is, nem úgy, mint egy hagyományos operaelőadásnál, az elég izgalmas. Egészen az első káromkodásig, amikor egy laza B… MEG énekelve hangzik el az egyik szereplő szájából. Ebben a pillanatban ugyanis lefordulsz a székről a nevetéstől. Igen, ha eddig nem derült volna ki a beszámolóból, meglehetősen szókimondó darabról beszélünk, szigorúan felnőtteknek.


Fotó: Bíró Márton
Esküvőre készülünk, megesett a menyasszony, másba szerelmes a vőlegény, eladtalak két hold szőlőért, nem ő az igazi apád, a rokonodhoz akarsz férjhez menni… - típusú jelenetek kergetik egymást, nem lehet azt mondani, hogy akár egy percig is unatkozna a néző. Látványos tömegjelenetek, megható többszólamú búcsúének, az esküvői szertartást hirtelen félbeszakító biciklin berobbanó részeg állomásfőnök, verekedés helyett verbunkos, jó magyar szokás szerint folyamatos pálinkázás.

Fotó: Bíró Márton
Már az elején megjelenik egy alak a színpadon, akitől kiráz a hideg. Érzed, hogy megfagy körülötte a levegő, és egyetlen intéssel ő irányít mindent: fényt, embert, figyelmet. Földöntúli ereje van, és tudod, hogy nem egy átlagos szereplő. Igen, ő az: a Halál. Mindvégig irányítja a szereplőket és a jeleneteket, ő fűzi össze a múltat a jelennel, felidézi a „KÓBOJ”-t, aki miatt az egész bonyodalom kialakul, és aki a kapocs a szereplők között. Mindezt úgy, hogy nem szól egy árva szót sem, mégis érzed, hogy ő mozgatja a szálakat.

A görög drámákat is meghazudtoló végkifejletben a gyerekgyilkosság, a vérfertőzés és öngyilkosság láttán már nem is csodálkozol, hogy csaknem mindenki meghal. Egyszerűen ezt a katarzist mással már nem is lehetett volna fokozni. A Halál persze elégedetten vezeti szereplőinket a purgatórium és végül a vastaps felé. A harmadik visszatapsnál a színészek meglepődve jönnek vissza. Nem szoktak volna ekkora sikerhez? Hihetetlen. Én még mindig a „Svédországba, nem Amerikába, nem Amerikába…” refrént éneklem. Nagyon fontos kérdés: mikor játsszák legközelebb Budapesten?


Zs@n

2014. június 30., hétfő

Dehogy Kripli!

Sőt! Minden fizikai megnyilvánulása ellenére a legkevésbé sem kripli.

Martin McDonagh drámája, A kripli, nagyon jó alapanyag. Játszották is Gothár Péter rendezésében a Radnóti Színpadon vagy tíz évig, telt házakkal, olyan színészekkel, mint Kulka János, Csomós Mari, Schell Judit. Emlékszem, akkor is nagyon szerettem, de ahogy a győri csapat megformálja most, 2014-ben, az egyszerűen odaszögez a székhez. Volt szerencsém ebben az évadban a Thália Színház humorfesztiválján is megnézni az előadást, akkor is napokig erről beszéltem minden ismerősömnek. Ők most mind eljöttek a Városmajorba, és valamennyiük arcán láttam az előadás végén, hogy hozzám hasonló élményt kaptak. Két óra negyven percen át nem mozdultunk, legfeljebb azért, hogy letöröljük a könnyeinket a sírástól vagy a nevetéstől. Az biztos, hogy az egyik legjobb előadás, amit az utóbbi években láttam. Úgy szórakoztat, hogy közben és utána még napokig mélyen gondolkodtat, dolgozik, mindezt olyan fergeteges humorral, hogy hátha elfelejtjük, dráma van. El sem tudom képzelni, mennyire beköltözhetett az alkotók fejébe a próbafolyamat alatt. Még napok múlva is eszembe jut egy-egy mondat, egy-egy gondolat, ami elindult, de nem tudott a végére érni, mert újabb és újabb indult el közben.

Fotó: Erdélyi Ákos
A fordítás Varró Dani munkája, és zseniális. A magyar fül számára teljesen hitelesnek érezhető ír-angol kifejezések, mint a dobigál, vagy a sárga haminyami, olyan nyelvi bravúrok, melyek folyamatosan fenntartják a figyelmet az egyébként nem túl bonyolult cselekmény folyamán. A karakterek fejlődése, változása, kibontakozása, illetve azok megjelenítése az igazi kulcsai az előadásnak. A néző része lesz az ír tengerparton lakó közösségnek, ahol a legizgalmasabb történés, ha a szomszéd libája megcsípi a másik szomszéd macskáját. Itt él Billy, a halmozottan fogyatékos tizenhét éves árva, két érte állandóan aggódó „bajszos” nagynénjével. Akik mint a falu boltosai mindenről elsők között értesülnek a helyi „újság”, Johnnypateenmike pletykáiból, amelyek közül az elmúlt húsz év első valamirevaló híre, hogy a szomszéd szigetre filmesek érkeztek Ámerikából, hogy tehetséges színészeket keressenek, akiket azután elvisznek Hollywoodba. Billy esélyt lát, hogy végre kitörjön egysíkú, fájdalmas, gúnyolódásokkal teli életéből, és Bobbybaba csónakján elindul szerencsét próbálni.

Fotó: Erdélyi Ákos
Balikó Tamás rendező a kacskalábú, kacskakezű, nehezen artikuláló Billy hiányzó fizikai adottságainak túlzó megmutatásával még hangsúlyosabbá tette, hogy főszereplője a legjobb, legbölcsebb, legszeretettelibb tagja az egész elkúrt falusi társaságnak. Akik közül néhányról persze a végén kiderül, hogy sokkal jobb, mélyebb érzésű emberek, mint amit látni engednek magukból. Járai Máté zseniális. Nem véletlenül kapta meg ebben az évben a Thália Színház Humorfesztiváljának legjobb színész díját éppen Billy szerepéért. De valamennyi színész remek összhangban, jó ritmusban, tökéletesen azonosulva játszik. A karakterek jól kidolgozottak, a díszlet és a ruhák teljességgel hitelessé teszik a történetet. Nincs túlzás, csak pont annyi, amennyi az illúzióhoz szükséges.

Az előadás végén fergeteges taps volt. Mindenki érezte, hogy történt valami. Azt mondta egyszer valaki, hogy a foci az emberiség utolsó nagy közösségi élménye. Hát, szerintem nem. Pedig foci VB van.


Ahogy M. szokta mondani, sokszor vért izzadunk, szentségelünk, a pokolba kívánjuk az egészet, de az ilyen estéken ez már egyáltalán nem számít. Elfelejtjük. Mert a vége mindig az előadás.

Csúcs Krisztina

2014. június 26., csütörtök

Zenés Hippolyt, lakájos orral

Vannak olyan darabok, amiket nem kell bemutatni senkinek. Annyira egyértelmű, hogy mindenki ismeri, hogy arra nézel furcsán, aki nem tudja kívülről a sztorit, és nem tud idézni a szövegéből. Na, a Hippolyt, a lakáj pont ezek közé tartozik. Tipikus kultfilm, amit az idősebb korosztály éppúgy ismer, mint a fiatalok.

Nagyjából tudod, mire számíthatsz, ha a Hippolytra ülsz be, a kaposvári Csiky Gergely Színház azonban képes volt új színt és új lendületet vinni a történetbe. A néző mégis azt kapja, amit elvár: klasszikus szöveget, korhű díszletet és remek dalokat. Nem túlzás, tényleg nagyszerű zenei betétekkel egészítették ki a prózai szövegrészeket. Eisemann Mihály klasszikusai csendülnek fel a már jól ismert „Pá, kis aranyom, pá…” és a „Köszönöm, hogy imádott…” kezdetű nóták mellett. Ezek a zenés-táncos betétek képesek fenntartani és időnként feléleszteni a nézők figyelmét a közel három és fél órás előadáson. Fokozta az élményt, hogy a színpad mellett élőben játszott a zenekar, amelynek a színészekkel való együtt létezését is érdemes volt figyelni.
Fotó: Memlaur Imre
Amikor megjelenik a színen a címszereplő, valódi lakájt kap a néző. Ahogy kimérten belép, megigazítja a zakóját, és enyhén felemeli a fejét, ahogy azt az úri népségnél szokás… Esküszöm, még az orra is úgy áll, ahogy azt egy lakájnál elképzeli az ember.  A megszokott vicces, szórakoztató jelenetek és helyzetkomikumok mellett ilyen apróságokkal is melegséget hoznak az egyszeri néző szívébe. Meg persze azzal a becsempészett közéleti fricskával, miszerint a Mimi-féle „énekesnők” sokszor kapnak ajándékba trafikot az állami szektorban foglalatoskodó partnereiktől.

Sok meglepetést tartogat az előadás azoknak is, akik kívülről fújják az eredeti történetet. Olyan váratlan jeleneteket láthatunk, ahol Makáts Csaba hirtelen egy Michael Flatley-t megszégyenítő szólótáncba kezd, hiszen ő pillangó, és övé Közép-Európa legszebb férfi felsőteste, amit nem is takar el annyira a flitteres ujjatlan felső. Vagy ott van az a jelenet, amikor Schneider úr az átrendezett lakásba hazaérve konstatálja, hogy a felesége már máshogy is hívja, és a PAPAPAPA megszólítás villámgyorsan MÁTYÁS-sá változott. Neki sem kell több, feleségét innentől ÁRÁNKÁ-nak szólítja, szigorúan affektálva, és gúnyosan kimondva. (Apropó, én tutira nem emlékeztem rá, hogy a feleségét így hívják, úgyhogy duplán ért el hozzám a nevetőgörcs…)
Fotó: Memlaur Imre
A fináléhoz közeledve az egyre jobban felpörgött események és fergeteges alakítások között elhangzott egy baki, vagy nem baki, mindenesetre a nézők a hasukat fogják a nevetéstől az „ősrégi fiatalember” szerkezetet hallva, ami valószínűleg ősrégi családból származó fiatalembert akar jelenteni. De ezen a ponton már mindegy is. Nevetsz mindenen és mindenkin, „minden körülmények között… ISMÉTELD!"


Zs@n