2016. szeptember 28., szerda

Orlai java

Az Orlai Produkciós iroda futó előadásai közül egy-egy nyaranta kiszabadul a Városmajorba. Aki teheti, ilyenkor nézze őket, mert ebben a térben mutatnak a legjobban. A meleg hónapokban, amikor a kőszínházak zárva, sehol máshol nem látni ennyi jó színészt együtt játszani. Arról nem is beszélve, hogy a könnyedebb darabok természeteses közege a friss levegő és a jó idő. Idén két darabjukat tettem egymás mellé. A vadonatúj Egy fenékkel két lovat bohózatot és a komolyabb kommersz Száll a kakukk fészkére feldolgozását. 

Sosem értettem, hogy magyar színpadon miért kell felülreprezentálni az angolszász darabokat. Nem a fordítás ténye ellen van kifogásom, hanem hogy miért pont ebből a kultúrkörből kell kölcsönöznünk a leggyakrabban. Kétségtelen, hogy a világnyelv befolyása és piaci szempontok diktálnak, és ezt elégséges érvként is fogadom el a filmforgalmazás terén, de továbbra sem érzem meggyőzőnek a színházra vonatkoztatva. Ugye nem lesz magyar Downton Abbey vagy Sherlock Holmes a jövő évadban? Richard Bean 2011-es sikerdarabja Goldoni Két úr szolgáját írja tovább. (A szerző megannyi darabját jegyzik a szigetországban, nálunk lényegében ismeretlen). Szerencsére készült néhány éve a Pestiben egy jól sikerült eredeti változat (Gothár Péter rendezése), így annak ismeretében könnyebb képben lenni, hogy mire is épül az újragondolt sztori. Röviden: van egy kedves naplopó, aki nyerészkedésből két urat is szolgál, persze ügyetlenül és lomhán, de annyira szerethető, hogy mindvégig neki szurkolunk, szemben a pökhendi úri népséggel, akik problémáival alig-alig tudunk azonosulni, és akiknek a mi támogatásunk nélkül is jól megy a soruk. De miért tesszük az 1743-as keltezésű velencei darabot 1963-ba, Brightonba? Nem mi, az angolok. Ők azért, mert hagyományosan inkább újraírják, mintsem újszerű rendezéssel átértelmezik a régi klasszikusokat. Elsősorban a szöveget igazítják, hangolják magukhoz, nem a készen átvett szövegre húznak rendezői ötleteket. A szereplők a játszók anyanyelvén szólalnak meg hitelesen, valamint a történet újabb fordulatai is a célország adottságainak ismeretében nyernek jelentést. Az olasz tájnyelv például ír dialektusként szólalhat meg, az újgazdag fiatalok társalgási szlengje a beatnemzedék jassznyelvére fordítható át, a kaszinókról elhíresült tengerparti város lesz a bűnözők menedéke, ahol brit popikonok neveivel dobálóznak, stb. Zöldi Gergely magyar változata ebből keveset ad vissza (oda a poénok fele). Ahogy a darabválasztás miértjére sem kapunk választ Pelsőczy Réka cuki rendezését nézve. Valahogy pont ez a vígjáték került elő, és ebből kellett kihozni a legtöbbet. A főszereplő Nagy Dániel Viktor elsődleges érdeme, hogy sikerrel jártak. Úgy pakol temérdek energiát és leleményt a szerepébe, mintha szenet lapátolna egy lassan startoló gőzmozdonyba. Remek mozgással, ügyes tempóváltásokkal, megnyerő szövegmondással és énekléssel, kamaszos sármmal, erős jelenléttel viszi végig a színpadi történéseket. A többiek mintha eleve feladnák, hogy ezt az iramot tartsák, vagy csak saját kulcsjeleneteikben teszik oda magukat eléggé. De még így is kiemelkedően jó Friedenthal Zoltán, Fodor Annamária és Lukáts Andor egy-egy pillanata. Végeredményben mindenkinek jutnak hálás momentumok, és a legvégére társulatként ragyog fel a csapat. A tehetséges Boros Anna nézőként szerepeltetése és Máthé Zsolt cameoja ritka színházi csemegék.


A másik előadás, Ken Kesey One Flew Over the Cuckoo's Nest regényének sokadik feldolgozása nyilván az ikonikus Miloš Forman-film (főszerepben Jack Nicholsonnal) miatt lehetetlen vállalkozás. Znamenák István korrekt rendezésében a legelső pillanatnál eldől, hogy el kell engednünk az előzetes elvárásainkat. Sem az amerikai közeg, sem az elmegyógyintézetek valósága nem kérhető számon rajta. Leginkább a magyar színházi állapotok tükröződnek benne. Szereposztási tévedések, ingerszegény színpadkép, lötyögő ritmus, a magyar mondatok mögül kihallatszó angol nyelvű párbeszédek, félig álmos közönség – és hogy mindezek ellenére is furcsán szerethető az egész. Szabó Kimmel Tamás, a szabadságot hajkurászó fenegyerek helyett szemtelen szépfiút ad, Makranczi Zalán a túlhajszolt, elfásult, akaratgyenge orvos helyett szimplán léha papucsférjnek tűnik, Kocsis Pál a nagydarab néma indián helyett tulajdonképpen bármelyik másik férfiszerepre alkalmasabb lenne, de legalább Péterfy Bori az, akinek a darabban mondják: a rideg precízió és a mindenkit gúzsba kötő, szeretetmentes hatékonyság legyőzhetetlen papnője. Viszont hiába jó a csellista, ha a vonósnégyes többi tagja össze-vissza játszik. Illetve így azon az abszurd felismerésen kapjuk magunkat, hogy a lelketlen főnővér irányában érzünk rokonszenvet, miközben gyűlölnünk illene. Na, de akiktől mégis élvezetes lesz az este, az a bentlakókat megjelenítő fiatalok kara. Megint jó Nagy Dániel Viktor, aki egyfolytában a nem létező többieknek számolna be az eseményekről; jól él a lehetőséggel Dékány Barnabás, aki az uralkodó anya terrorja alatt megtört fiú hálás szerepében lép fel, és Formán Bálint is teljes figurát formál a házassága elől az intézetben meghúzódó, annak szabályai közt fesztelenebbül viselkedő karakterből. Valamint jók a néhány mondatos további szereplők. Ők tényleg egy kottából játszanak, és egy pillanatra nem érződik, hogy ugyan már, itt a nyári színpadon akár lazulni is lehet. De igazat kell adnom a mellettem ülőnek, aki azt súgja, hogy mintha diákszínjátszók izgatott lelkesedésétől remegne a színpad. Ha valóban így van, az nem róluk állít ki rossz bizonyítványt. Ez a Zabhegyezővel (új címén Rozsban a fogó) rokon darab az idealizált szabadságkeresésről annál természetesebben szólal meg, minél fiatalabb közegben meséljük újra. A Városmajor közönsége talán már túl sokat látott ehhez. 


Orlai előadásairól ritkán születik kiemelkedően dicsérő kritika, pedig nagyon becsületes, szimpatikus munkát végez benne minden közreműködő. Szakmailag sincs vele nagy baj, a közönségnek is jól szokott esni, de elképzelhető, hogy túl nyugodt körülmények közt zajlik a munka, mert nyilvánvalóan hiányzik az előadásokból valami elemi feszültség, amitől kiszakadnak a falak, amitől a néző másnap új emberként ébred, és amiért a színházzal egyáltalán foglalkozni érdemes. 

Szerző: Hegedűs Róbert
[Fotó: Takács Attila]

Houdini halott, de él

A Margitszigeti Szabadtérin lassan hagyománnyá válik, hogy saját gyártású produkciókat állítsanak ki a nagyközönség elé. Ettől a vállalástól lesz rá esély, hogy a befogadó intézményből saját márka épülhessen. Bán Teodóra és kreatív csapata ráadásul nem szeretik elaprózni a munkát: több világklasszis műsorszámot egyetlen estébe sűrítve mutatnak be, jórészt elsőként Magyarországon. A tavalyi éjszakai revü sikere után természetesen kíváncsian vártuk a kötelező folytatást.

[Christian Farla]

Múlt nyáron az ének, a tánc és az újcirkusz elemeiből állt össze a show: a szórakoztatóipar aktuális trendjei mentén. Felmerül a kérdés: innen hová tovább? Annyira gyorsan azért nem születnek új műfajok, hogy évente összeálljon belőlük egy friss csokorra való. A válasz adja magát, mégis zseniális ötlet: utazzunk vissza a régmúltba! Keltsük életre a varázslatot, amiről talán már a nagyszüleink is múlt időben beszéltek. Képzeljük magunkat az internet, a mobil, sőt a mozik előtti korba, és néhány órára lépjünk ki a saját időnkből. Idézzük meg a századfordulós vándorcirkuszok és a Houdini-féle szabadulóművészet tetszhalott világát. Hagyjuk, hogy elbűvöljön egy naivabb, gyermekibb valóság. Ugyanerre az élményre épül két vadonatúj tévésiker: az 1700-as évek skót-angol viszályát megidéző Outlander és amerikai vadnyugatba repítő Westworld. Mindkettő ki-be lépeget a mesekönyvszerű történelmi díszlet és a modern kor között, azaz folyamatosan emlékezteti a nézőt, hogy a képzelet játéka az egész. A Margitszigetből sem válik mezítlábas szekérszínház; továbbra is a legújabb technikával, dübörgő zenével, fényjátékkal és látványos színpadképpel kápráztatják el a nézőt. Csakhogy idén mindezt a múlt bűvöletében. A Magic Night este címkéje: a nagy illuzionista show, ahol a legnagyobb trükk az elképzelt időutazás.

[Vincent Vignaud]

A produkció központi eleme a kettéfűrészelt nő, legalább háromféle verzióban látjuk prezentálni. Hol összemegy, hol szétszakad a csodadoboz, mindegyik szerkezet másként halálos. Szerencsére a feláldozott alanyok mind egyben maradnak és rendszerint azonnal táncra perdülnek, ahogy elhagyják a veszélyes kalickát. Valóban mesteri, hogy egyetlen egyszer sem lóg ki a lányláb, csak azért sem tudjuk lefülelni a csalást. Ráadásul a pillanatok művészete a nevezett mutatvány, hiszen kettőt pislogunk, és máris el- vagy előtűnik az áldozat. Ha valami, akkor a feszített tempó a jelen közönségére van szabva. Így lesz egyszerre mutatós és izgalmas, amit látunk. A francia Vincent Vignaud, a spanyol David Climent, és a holland Christian Farla díjakkal elismert nagyágyúk, mindhárman erőlködés nélkül uralják a színpadot. Fegyelmezett profizmust képviselnek. Mégis elfogultság nélkül állíthatjuk, hogy a magyar Nagy Molnár Dávid emlékezetesebb a külföldi sztárfellépőknél (és egyedül az ő neve nem hat drag queen neveként). A magyar bűvész odafigyel, hogy a lényegi attrakció hibátlan levezénylésén felül a legapróbb részletek (a kellékek, a jelmezek, a kerettörténet) is valami plusz poénnal bírjanak, és ettől ő hat a legeredetibb fellépőnek. Igazi színfolt.

[David Climent]

Viszont van egy lényeges dolog, amiben nem történt változás az elmúlt 100 évben. Miért mindig a férfi varázsolja el a nőt? A latin szerető/vakmerő kalandor (aktív) és a hajlékony/ártatlan szépség (passzív) párosai mellé ideje lenne odavarázsolni egyenlőbb munkamegosztást vállaló párokat, ahogy arra a tavalyi akrobataszámok közt már láttunk is példát. Máskülönben csak a régieket utánozzuk, és nem emeljük át az illúziót a mába.

[Nagy Molnár Dávid]

Apropó régi mesterek. Az egyetlen név, amelyik még ismerősen cseng ebből a rég letűnt korból, az természetesen Harry Houdini. Az életéről készült filmfeldolgozásokból (legutóbbi: a részben magyar színészekkel forgatott 2014-es minisorozat) tudjuk, hogy magyar zsidó származását – büszke amerikai létére – fontosnak tartotta, vissza is járt a hazai közönséghez európai turnéi során. A világhírű szabadulóművész örökségéhez nekünk is sajátos közünk van tehát. Kikerülhetetlen, hogy belevegyük egy e féle játékos időutazásba. Ugyanakkor veszélyes vállalkozás Houdinit megidézni és egyben túltenni rajta. Kicsit olyan, mintha megpróbálnánk túljárni Einstein eszén, javítgatni Picasso képein, vagy lekörözni Michael Phelps-t kétszáz pillangón. Christian Farla pedig pont ezzel kísérletezik. Minden elismerésünk, hogy beleásta magát a múltba, és előkereste Houdini hagyatékából azt a tervezett mutatványt, amin halála idején dolgozott, de soha elő nem adhatott (ha nem igaz a történet, akkor is merész elgondolás). Houdini attól volt egyszeri és megismételhetetlen, hogy bármikor beáldozta volna a saját életét az illúzió életben tartásáért. A mi korunk attól sajátos, hogy mindent többszörösen bebiztosítunk, és szeretjük az illúzióról lerántani a leplet. Ennyiben a show legvégére tulajdonképp vissza is érkezünk a jelenbe.

[Kolovratnik Krisztián]

Az angol nyelvű promó videók bejátszása után a konferálás az este hungarikuma. Kolovratnik Krisztián ott folytatja, ahol tavaly abbahagyta: akkor van elemében, amikor a nemek különbözőségére vonatkozó fanyar élceket sorol, miközben csinos lányok gyűrűjében lezserkedik. És végre bevállalt ő is egy-egy trükköt, amiket múlt évben feltűnően került. Karakterében vegyíti a konferansziét a bohóccal, ahogy az egész este billeg a komolyan vett szakmai brillírozás és a tét nélküli bolondozás közt. Vajon jövőre melyik irányban folytatódik a játék? 

Szerző: Hegedűs Róbert
[Fotó: Gálos Mihály Samu]

2016. szeptember 23., péntek

Világszínvonalú koncert az államalapítás ünnepén

A tavalyi évhez hasonlóan idén is a Virtuózok gálakoncertje tette emlékezetessé sokunk számára az államlapítás ünnepét. Az idei koncert mottója a A kultúra és a sport élvonalában! volt. (Ez nem is szorul külön magyarázatra az olimpia utolsó napjaiban.) Egy sportoló élete ugyanúgy lemondásokkal jár, mint egy zenészé (virtuózé) – a szorgalmat, kitartást és elhivatottságot sok siker és boldogság kíséri. 

Bán Teodóra igazgató asszony egy szívhez szóló beszéddel kezdte meg az ünnepélyes és megható koncertet. Elgondolkodtató mondatokat hallhattunk, melyektől kicsit kizökkentünk a valóságból, ünnepi hangulatba kerültünk.


Műsorvezetőknek olyan jeles személyiséget választottak, akiknek meghatározó szerepet játszik a sport az életében. Miklósa Erikát nem kell bemutatni senkinek. Sportolónak készült, de a zene világában teljesedett ki, emellett a mai napig része az életének a sport. Műsorvezetőtársként Szécsi Zoltán (vízilabda) állt a színpadon. 

A nézők között foglalt helyet Imre Géza (párbajtőr), Kökény Beatrix (kézilabda), Somfai Péter (párbajtőr), Dr. Hargitai András (úszás), akiket a műsorvezetők külön köszöntöttek. Ők a sportélet kiemelkedő személyiségei, akikre méltán felnézünk. A kitartásuk, elhivatottságuk, hitük, akaraterejük példaértékű. Erőt adnak nekünk, mint ahogy a koncerten fellépő zenészek is. 


A virtuózok fiatal koruk ellenére hatalmas példaképek kicsik és nagyok számára egyaránt. Egytől egyik tehetségesek, ügyesek és alázatosak. A tekintetük boldogságot sugárzik, ugyanakkor erőt, határozottságot, megnyugvást. Elkötelezettek. Csodás rájuk nézni, hallgatni őket. Ezekre a tehetségekre (is) méltán lehetünk büszkék, és hálánkat fejezhetjük ki azért, hogy élőben hallhattuk őket játszani a Margitszigeten.

A koncert alatt a nézők csendben, áhítattal figyelték a kis művészeket. Figyeltük és hallgattuk, ahogy megszólaltatják a hangszereiket, és szárnyaltunk, repültünk velük együtt mi is. Egy más világba kerültünk, kizökkentünk a mindennapi valóságból és csak a zenének éltünk. Elgondolkodtunk. Átszellemültünk.

A szünetben kivetítőn keresztül a tűzijátékot is megcsodálhattuk. Nem sokkal ezt követően visszacsöppentünk a varázslatba. A koncert folytatódott, mi tovább utaztunk, habár a székünkön ültünk, szinte mozdulatlanul. Megszűnt a külvilág létezni. 


Természetesen nem mehetünk el szó nélkül a fellépők mellett. Az első részben megismerkedtünk az idei év korcsoport győzteseivel.  Kökény Tamással, aki bőgőn kápráztatta el a közönséget hatalmas sikerrel. Úgy éreztem a játéka alatt, hogy nem csak hegedű tud sírni, hanem a bőgő is. Holozsai Eszter fuvolajátékával varázsolt el bennünket, az élményhez egy csinos kis ruha is párosult. Hallhattuk Váradi Gyulát hegedűn játszani, őt szintén nagy szeretettel fogadta a közönség. Többek nagy kedvence, Váradi László is zongorázott nekünk.   

A koncerten fellépett még Jakab Roland hegedűn. Megcsodálhattuk Jónás Dániel klarinétjátékát, valamint Abouzahra Mariamot és testvére Abouzahra Amirat átszellemült hegedűmuzsikáját. 


Nem feledkezhetünk el a tavalyi szériából megismert versenyzőkről sem. Fellépett Boros Misi, akiről megtudtuk, hogy idén közel 300 koncertet adott és még mindig nagyon szeret focizni. Igen, gondoljunk csak vissza a műsor mottójára... 
Operarészletet hallhattunk Mészáros Levente, Nagy Zsófia és Sárközi Xénia előadásában. Fellépett még Demeniv Mihály (harmonika) és Szüts Apor, aki amellett, hogy zongorázott, több darab hangszereléséért is felelős volt. Sztárvendég is érkezett Balázs János zongoraművész személyében. Miklósa Erikától Olympia áriáját hallhattuk. A Hegyvidéki Solti György Zenekar kísérte a fellépőket. Bolyky Zoltán vezényelt. Hatalmas volt az összhang a karmester és a fellépők között.

Együtt élt minden fellépő és néző a műsor alatt. Felejthetetlen és varázslatos koncertet hallhattunk. Egy világszínvonalú, lélekmelegítő élményben volt részünk. „Elrepült az idő.” 

Szerző: Bánhidi Viktória
[Fotó: Éder Vera]

2016. szeptember 21., szerda

Egy kis romantikus éji zene és ami az énekórából kimaradt

Augusztus 11-én egy zenei időutazáson vehettek részt azok, akik a Városmajori Szabadtéri Színpadot és Rákász Gergely orgonakoncertjét választották kikapcsolódásnak. Az előadó nem ismeretlen a Budapesti Nyári Fesztivál látogatói előtt, hiszen tavaly is láthatta és hallhatta őt a közönség a #bachalley című látványkoncerten. Az Egy kis romantikus éji zene cím első hallásra talán egy „komoly” zenei koncertnek tűnhet, de nem a szó szoros értelmében volt az.  
A közel másfél órás koncerten nemcsak Mozart műveiből hallhattunk részleteket, hanem néhány olyan zeneszerzőtől is, akik valamilyen módon Mozarthoz kötődnek. A művek között a zeneszerzők életéről és alkotásaikról is hallhattunk érdekességeket. Rákász művész úr laza volt és kedves, a nézők áhitatosak és mosolyogósak.


Wolfgang Amadeus Mozart (1756-1791) 260 évvel ezelőtt született. Kezdésként egy olyan zenei variációt hallottunk, melyet 22 évesen komponált egy francia gyermekdalra, melyet mi a Hull a pelyhes fehér hó... dallamaként ismerünk. Gondolatainkba merülve csendben, élvezettel hallgattuk. Gyönyörködtünk az orgonaművész játékában. A színpadon több kamera is vette a kéz- és lábjátékot, a kép egy kivetítőre került. Így a hátul ülőknek is olyan élményben lehetett részük, mint az első sorban ülőknek, minden mozdulatot, pillanatot láthattak. Ezt követte a Kis éji zene egy részlete, melynek külön érdekessége, hogy egy rossz fordítás folyományaként hívjuk az említett módon. Eredetileg Egy kis szerenád néven írta meg Mozart. Ebből hallhattuk a Románc című tételt, melynek komponálása közben Mozarta nagysikerű Don Giovanni operán is dolgozott.


Mozart után Johann Sebastian Bach (1685-1750) következett, akire Mozart mindig felnézett. Bachról megtudtuk, hogy mikor Lipcsében élt, nem keresett túl jól, ezért kávéházakban is fellépett. Szviteket adtak elő egy-két szólistával. Táncolni ugyan senki nem táncolt ezeken az esteken, de a kávéházi fellépések felelevenítéseként egy tánctétel sort is hallhattunk. 

Bach-ot Liszt Ferenc (1811-1886) követte, aki szintén évfordulós idén, 130 évvel ezelőtt távozott közülünk. Tőle egy különleges – és számomra eddig teljesen ismeretlen – darabot hallhattunk, mégpedig a B.A.C.H. fantáziát. Liszt is felnézett Bach-ra, ezért a nevére komponált egy művet, melynek minden ütemében benne van a BACH szó (fúga téma). A mű meghallgatása előtt Rákász Gergely elmesélte, hogy mi a különbség egy zongorista és egy orgonista között. 

Ezután Ludwig van Beethoven (1770-1827) következett, akit emberkerülő személyiségnek ismertek a kortársai, de ugyanakkor nagy szívvel és kedvességgel is rendelkezett. Volt, hogy nem megfelelő öltözék miatt elvitte a rendőrség. Mikor kiderült, hogy lánya anyagi gondokkal küzd, koncertet adott, melynek bevételével segítette a csemetét. A Holdfény szonáta legendáját és I. tételét is megismerhettük, mely gyönyörűen szólt. Egy pisszenést sem lehetett közben hallani a nézőtéren, csodálatos volt.

Utolsó műsorszámként Wilhelm Richard Wagner (1813-1883) Tannhäuser-nyitányából hallhattunk egy részletet. Wagner kedvelte Beethovent és Liszt lányát vette el feleségül, így az est programjához több szálon is kötődik.  

Az előadás végig emelkedett hangulatban telt. Aki eddig esetleg nem kedvelte a komolyzenét, az most bizonyára megszerette, hiszen nem egy tömény orgonakoncerthez volt szerencsénk, hanem egy művészettel átszőtt ismeretterjesztő koncertelőadáshoz. 

Szerző: Bánhidi Viktória

2016. augusztus 22., hétfő

A mesterhármas: Shakespeare – Prokofjev – Maillot

Rómeó és Júlia a Monte-Carlo Balett előadásában a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon

A Rómeó és Júlia minden idők legtöbbet játszott szerelmi tragédiája, számtalan feldolgozása született, nem beszélve arról a temérdek alkotásról, amelyre a mű hatott. Nem csoda hát, hogy a Jean-Christophe Maillot vezette világhírű Monte-Carlo Balett is műsorára tűzte, nem kevesebb, mint 20 évvel ezelőtt. A darab az idő elteltével képes volt megőrizni jelentőségét, hogy most 2016-ban, a Shakespeare-jubileum évében a magyar közönség is részese lehessen ennek a csodálatos örömtáncnak, a Margitszigeti Szabadtéri Színpad hatalmas tölgyfáinak árnyékában. 

A Rómeó és Júliát – legalábbis korábban úgy gondoltam – csontig lerágták, én különösebben nem rajongtam érte, annyira lehetetlen ez a hirtelen lobbant pusztító szerelem, hogy igazán sosem kötött le. Meg amúgy is, szerelem, hát milyen téma az? Aztán a balettelőadást látva kicsit átértékeltem magamban a dolgokat. A végére meggyőztem magam arról, hogy Shakespeare csakis azért írta meg ezt a darabot, hogy egy ilyen pazar előadás képében szülessen újjá.


Maillot koreográfiája ötvözi a klasszikus és a kortárs balett elemeit, sőt itt-ott még az orosz néptánc motívumai is visszaköszönnek. A mozgás dinamikus, erőteljes, a táncosok minden porcikája él a színpadon. A Dajka vicces apró mozdulatai rendre mosolyt csaltak az arcomra, nem beszélve a feledhetetlen Mercutio-Benvolio párosról. Szinte hallani lehetett az ikonikus sorokat: „Ide hallgass. Olyan heves vérű verekedő vagy, mint bármelyik talián. Úgy kijössz a sodrodból, hogy azonnal megbolondulsz, s úgy megbolondulsz, hogy azonnal kijössz a sodrodból.” A címszereplőket játszó táncosokra abszolút illett a figura, mintha rájuk szabták volna: fiatalok, játékosak és bohók. Még azt az ostobaságot is elhittem nekik, hogy végül képesek megölni magukat, ha a másik nem lehet az övék. 

Korábban egyetlen feldolgozást sem láttam, ahol Lőrinc barát és Lady Capulet szerepe ennyire jelentős lett volna, mint Maillot rendezésében. Lőrinc fekete bőre a letisztult fehér díszlet előtt vészjóslón rikított, s karaktere jelentőségteljesen fűzte át egyik jelenetet a másikba, mint egyfajta égi irányító. Lady Capulet több szempontból is izgalmas. Egyrészt, az őt játszó balerina, Barabás Marianna magyar származású, a Táncművészeti Főiskolán szerzett diplomát, majd külföldre költözött. Másrészt ő volt a legjobb. Talán azért, mert egy személyben játszotta Júlia apját és anyját. Egyszerre volt meg benne az apai erő és a gyengéd anyai féltés, vagy mert olyan kecsesen mozgott az első pillanattól a tapsrend utolsó mozzanatáig, hogy amint hazaértem muszáj volt megnéznem, hogy ki ez a lány. 


A koreográfus Prokofjev zenéjét használta, ami nekem különösképpen tetszett és illett a darab szövetéhez. A díszlettervező, Ernest Pignon-Ernest a már említett hófehér elemeket úgy tervezte, hogy azok pillanatok alatt változhassanak át utcarészletből erkéllyé, vagy nászágyból kriptává. S a jelmezek pont úgy hatottak a fehér elemek előtt, mint festék a vásznon.  

Elképesztő, életre szóló élményt kaptam augusztus 5-én a Margitszigeten. Ha a társulat újra Magyarországra látogat, minden bizonnyal ott leszek, hogy újra részese lehessek ennek a nem mindennapi élménynek. 

Szerző: Mészégető Marcsi
[Fotók: Éder Vera]

Titkos francia hálószobatitkok

Ha őszinték vagyunk, kit ne érdekelnének? Képmutatás lenne azt állítani, hogy nem érdekel legalább egy kis titok a francia arisztokrácia túlfűtött és egyben túlértékelt úri életéből. A Fogi-Bulvárszínháznak köszönhetően megismerhetünk néhányat, nem is akármilyen előadásban.

A francia arisztokráciát, sőt a világ összes nemzetét célkeresztbe állítva mutatja be a színdarab az olykor nevetségessé és betegessé váló emberi vágyat. Természetesen nem kizárólag az úri osztály tud beteges és nevetséges lenni, de talán mégis csak az arisztokrácia képes arra, hogy elvonul egy szanatóriumba, ahol kizárólag vagyonos, szexuális problémákkal küzdő emberek éldegélnek − ezzel tükröt állítva nekünk arról, mennyire szánalmas tud lenni az ember, ha a vágyai határozzák meg és irányítják az életét. Ilyenkor inkább hasonlít állatra, mintsem emberre. 


Természetesen az emberi vágyakról nemzeti hovatartozás, társadalmi rang és vagyoni helyzettől függetlenül beszélhetünk. Kinek ne lenne vágya? Ki ne hallott volna szerelemről, megcsalásról, szexualitásról... és még sorolhatnám. A darabban azonban a vágyak határtalan, piszok és szenvtelen módon jelennek meg, hiszen az úri embereknek nincs más dolguk, mint a „betegségüknek” élni. Hasonóan viselkedik mindenki ebben a bolond világban. Bolond világban, bolond emberek...

A néző leül a nézőtéren, kicsit izgatottan, kicsit frusztráltan. Kíváncsi, hogy mégis mit fog látni egy olyan előadásban, amelyben már a kezdetek kezdetén előrevetítik, hogy szexuális problémákkal küzdő betegek fogját szórakoztatni. Ha belegondolunk, mulatságos, hogy egy „beteg ember” szórakoztatja a másik beteget. A cselekmény folyamán kiderül, hogy az, akit a méltóságteljes főorvosúrnak (Harsányi Gábor) gondolunk, ugyanúgy szerepet játszik a szanatóriumban, mint bármely másik beteg. Miért ne érezhetné magát ezen a ponton közülük valónak a néző, hiszen ha mindenki szerepet játszik, miért ne játszana a néző is egyet?!


Az „előbb Te” elvét is megismerjük a darab folyamán: Lucienne (Fogarassy Bernadett) kijelenti, hogy míg férje, Crépin Vatelin (Beleznay Endre) meg nem csalja, addig ő sem lép a titkos vágyak ösvényére, azonban ha mégis megteszi, akkor bátran ajánlkozik fel Edmond Pontagnac (Csengeri Attila) és Ernest Rédillon (Hajnal János) szerelmének. Ez vezet el addig, hogy az színdarab nyomozássá alakul át. Lucienne és a szerelmére vágyó két férfi követik Vatelint egy motelbe, ahol ő éppen a szeretőjének, Maggie-nek (Cseke Katinka) készül megmondani, hogy az a bizonyos botlás egyszeri botlás volt, és többet nem ismétlődhet meg. A bonyodalmak itt tetőfokra hágnak: mindenki egy szállodai hálószobára fókuszál, ami a valóságban egy kórterem. Arra a hálószobára, amelyben mindenkiből kibújik az állat, és arra a hálószobára, ahol még a főorvos úr is a vágyai tengerébe zuhan. 

Hogy mi mindent rejt még ez a fergeteges kórterem, ami az előadás idejére hálószobává alakul, azt inkább mindenki nézze meg magának. 

Szerző: Tóth Regina
[Fotók: Garai Gábor András]

2016. augusztus 18., csütörtök

Hogyan éljük túl a nyári színházi uborkaszezont?

Nehéz napok virradnak a színházszeretőkre a nyár kezdetével. Ezt az időszakot az igazi színházőrült legszívesebben két pillanat alatt átugorná, hogy újra a kultúra paradicsomába kerülhessen. Ebben a hiátusnak keresztelt időszakban bezárnak a színházak kapui, a csalódott szerelmesnek pedig más megoldást kell keresnie, hogy elvonási tüneteit enyhítse. Idén szerencsés módon ez a kutatás rövid időt vett igénybe: ugyanis belevetettem magamat az illusztris Budapesti Nyári Fesztivál forgatagába. 

Hogy a „forgatag” kifejezés nem túlzás, leginkább azzal támasztanám alá, hogy valószínűleg a legválogatósabb ismerősöm is találna fogára valót ebben a művészeti dzsungelben. Itt nem csupán a színház kedvelői barangolhatnak kedvükre a különböző zsánerek között, de az is megtalálja kis kedvencét, akit inkább a zene vagy az opera világa kötött gúzsba.


Valójában ez az a tulajdonság, ami miatt relevánsnak tartom a Nyári Fesztivál létezését. A fesztivál színielőadásokért felelő szegmense nem csupán a színházfüggőket hivatott életben tartani a nyáron, de igyekszik szakmailag hozzáértő módon összefogni egy maroknyi budapesti és vidéki előadást, amellyel a szakma széles skáláját tárják a nézők elé. Hogy ez mennyire sikeres, természetesen immáron szubjektív meghatározás kérdése, ám a szándék, amellyel az egész program indul, nemes indíttatású.

A válogatás véleményem szerint korrekt. Számos közönségkedvenc és igen elismert alkotás kerül színpadra, amellyel egyaránt szolgálják ki a szakmailag cizellált és a szórakozásra vágyó réteget is. Természetesen mindez sajnálatos módon nem predesztinálja azt, hogy az alkotás valóban elnyeri tetszésünket. A fentebb említett forgatag képe magában hordozza azt is, hogy nem minden a szájunk íze szerint való. Mindazonáltal érdemes leszögezni, hogy az éppen célul kitűzött sokszínűség az oka annak, hogy az egyensúly megtartható, és az ember elismerő biccentéssel távozik az előadás többségéről. Meggyőző előadásokból nem volt hiány, de olyanok is felkerültek a színes palettára, amik inkább negatív benyomást keltettek bennem.


Remek választás volt meginvitálni a londoni Globe Színház művészeit, akik A két veronai nemes című darabot adták elő a közönségnek. Ez valódi nyalánkság volt a művészetszeretőknek és újdonság az egynyári színházlátogatónak is: belátást engedett a külföldi színházcsinálás mikéntjébe, kiváló angol színművészeket prezentált egy majdnem egzotikus hangulatú előadás keretein belül. Maga az előadás erősen újszerű koncepcióval dolgozott, ami csak körültekintően fogyasztható és emészthető, az élmény azonban egyedi – és tapasztalatnak sem utolsó.

Itt mutatták be az Evita musicalt is július közepén. Nagy elvárásokkal érkeztem, amiket sikerült megugornia a kitűnő szereposztással felturbózott előadásnak. Radnay Csilla Eva Perónként egyik legjobban átélt alakítását nyújtotta, amit csak még hitelesebbé tette Egyházi Géza játéka, és Sándor Péter egészen lenyűgöző színpadi létezése. Az Evita a nagyszerű zene és még nagyszerűbb színészet találkozásának kiváló példája volt számomra.


Ezért is vált igazán kiábrándítóvá a fesztivál bemutatója, a Shakespeare királynője. Az előadás elkövette az egyik legelemibb hibát, amely során szinte láthatatlan falat húzott nézők és szereplők közé – ennek egyaránt lehet oka, hogy a darab szerény véleményem szerint nem való nagyszínpadra, egy kisebb térben jobban magára találna. Ám valószínűleg még ez sem mentené meg a koncepció és a szöveg teljes bukását. Működésképtelen volt az előadás hangulata, nem ragadott magával a kor varázsa, a dialógok kizökkentően hatásvadászok próbáltak lenni, és ezt Udvaros Dorottya szintén csalódást keltő alakítása sem volt képes feledtetni.

A fesztivál másik bemutatója az Így szerettek ők színházi adaptációja volt, amely Nyáry Krisztián művét olvasztja egy irodalmi koncert és színházi előadás formájába. Kőváry Katalin rendezése habkönnyű, mégis érzékeny történetszálaknál kellően drámai, amely során fejet hajt költőink nagysága előtt. Az előadás koncepciója hatásos és magával ragadó: még az sem volt képes unalomba fojtani, hogy Nagy-Kálózy Eszter és Rudolf Péter visszafogottabb alakítással hitelesebbek lettek volna a színpadon. 


Az Orlai Produkciós Iroda előadásai igazi felüdülést jelentettek. Kiválóan képviseltették magukat mind a Várj, míg sötét lesz és mind a Mindent Éváról című előadással is, ami a Belvárosi Színház esszenciáját hozta el a szabadtéri színház látogatóinak. A szórakoztató és az elgondolkodtató színház tökéletes példája az, amit Orlaiék a nagyérdemű elé tárnak.

A fesztivál érdeme, hogy más műfajban is képes maradandót alkotni. Jó kezdeményezés volt az Oscar/Zene szimfonikus filmzenekoncert, amely olyan alázattal és hozzáértéssel keltette életre Oscar-díjas filmek hanganyagát, amely nem hagyott szemet szárazon. Koncertek és valódi showműsorok tekintetében azt bizonyosan el lehet mondani a fesztiválról, hogy a válogatás igényes és közönségbarát.

A Nyári Fesztivál immáron egy kellemes svédasztal képében él bennem. Hiszen való igaz, aki kultúrára vágyik, csupán ott vesztheti el türelmét, hogy melyik izgalmasnak ígérkező produkciót válassza ki aznap estére. Ilyen nagy válogatás esetében természetesen lehetetlen mindenkit meggyőzni, ám a fesztivál elképzelése dicséretreméltó, a jövőre nézve pedig rendkívül ígéretes.

Szerző: Pál Zsófia
[Fotók: Szabad Tér Színház / Budapesti Nyári Fesztivál]