2016. augusztus 22., hétfő

A mesterhármas: Shakespeare – Prokofjev – Maillot

Rómeó és Júlia a Monte-Carlo Balett előadásában a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon

A Rómeó és Júlia minden idők legtöbbet játszott szerelmi tragédiája, számtalan feldolgozása született, nem beszélve arról a temérdek alkotásról, amelyre a mű hatott. Nem csoda hát, hogy a Jean-Christophe Maillot vezette világhírű Monte-Carlo Balett is műsorára tűzte, nem kevesebb, mint 20 évvel ezelőtt. A darab az idő elteltével képes volt megőrizni jelentőségét, hogy most 2016-ban, a Shakespeare-jubileum évében a magyar közönség is részese lehessen ennek a csodálatos örömtáncnak, a Margitszigeti Szabadtéri Színpad hatalmas tölgyfáinak árnyékában. 

A Rómeó és Júliát – legalábbis korábban úgy gondoltam – csontig lerágták, én különösebben nem rajongtam érte, annyira lehetetlen ez a hirtelen lobbant pusztító szerelem, hogy igazán sosem kötött le. Meg amúgy is, szerelem, hát milyen téma az? Aztán a balettelőadást látva kicsit átértékeltem magamban a dolgokat. A végére meggyőztem magam arról, hogy Shakespeare csakis azért írta meg ezt a darabot, hogy egy ilyen pazar előadás képében szülessen újjá.


Maillot koreográfiája ötvözi a klasszikus és a kortárs balett elemeit, sőt itt-ott még az orosz néptánc motívumai is visszaköszönnek. A mozgás dinamikus, erőteljes, a táncosok minden porcikája él a színpadon. A Dajka vicces apró mozdulatai rendre mosolyt csaltak az arcomra, nem beszélve a feledhetetlen Mercutio-Benvolio párosról. Szinte hallani lehetett az ikonikus sorokat: „Ide hallgass. Olyan heves vérű verekedő vagy, mint bármelyik talián. Úgy kijössz a sodrodból, hogy azonnal megbolondulsz, s úgy megbolondulsz, hogy azonnal kijössz a sodrodból.” A címszereplőket játszó táncosokra abszolút illett a figura, mintha rájuk szabták volna: fiatalok, játékosak és bohók. Még azt az ostobaságot is elhittem nekik, hogy végül képesek megölni magukat, ha a másik nem lehet az övék. 

Korábban egyetlen feldolgozást sem láttam, ahol Lőrinc barát és Lady Capulet szerepe ennyire jelentős lett volna, mint Maillot rendezésében. Lőrinc fekete bőre a letisztult fehér díszlet előtt vészjóslón rikított, s karaktere jelentőségteljesen fűzte át egyik jelenetet a másikba, mint egyfajta égi irányító. Lady Capulet több szempontból is izgalmas. Egyrészt, az őt játszó balerina, Barabás Marianna magyar származású, a Táncművészeti Főiskolán szerzett diplomát, majd külföldre költözött. Másrészt ő volt a legjobb. Talán azért, mert egy személyben játszotta Júlia apját és anyját. Egyszerre volt meg benne az apai erő és a gyengéd anyai féltés, vagy mert olyan kecsesen mozgott az első pillanattól a tapsrend utolsó mozzanatáig, hogy amint hazaértem muszáj volt megnéznem, hogy ki ez a lány. 


A koreográfus Prokofjev zenéjét használta, ami nekem különösképpen tetszett és illett a darab szövetéhez. A díszlettervező, Ernest Pignon-Ernest a már említett hófehér elemeket úgy tervezte, hogy azok pillanatok alatt változhassanak át utcarészletből erkéllyé, vagy nászágyból kriptává. S a jelmezek pont úgy hatottak a fehér elemek előtt, mint festék a vásznon.  

Elképesztő, életre szóló élményt kaptam augusztus 5-én a Margitszigeten. Ha a társulat újra Magyarországra látogat, minden bizonnyal ott leszek, hogy újra részese lehessek ennek a nem mindennapi élménynek. 

Szerző: Mészégető Marcsi
[Fotók: Éder Vera]

Titkos francia hálószobatitkok

Ha őszinték vagyunk, kit ne érdekelnének? Képmutatás lenne azt állítani, hogy nem érdekel legalább egy kis titok a francia arisztokrácia túlfűtött és egyben túlértékelt úri életéből. A Fogi-Bulvárszínháznak köszönhetően megismerhetünk néhányat, nem is akármilyen előadásban.

A francia arisztokráciát, sőt a világ összes nemzetét célkeresztbe állítva mutatja be a színdarab az olykor nevetségessé és betegessé váló emberi vágyat. Természetesen nem kizárólag az úri osztály tud beteges és nevetséges lenni, de talán mégis csak az arisztokrácia képes arra, hogy elvonul egy szanatóriumba, ahol kizárólag vagyonos, szexuális problémákkal küzdő emberek éldegélnek − ezzel tükröt állítva nekünk arról, mennyire szánalmas tud lenni az ember, ha a vágyai határozzák meg és irányítják az életét. Ilyenkor inkább hasonlít állatra, mintsem emberre. 


Természetesen az emberi vágyakról nemzeti hovatartozás, társadalmi rang és vagyoni helyzettől függetlenül beszélhetünk. Kinek ne lenne vágya? Ki ne hallott volna szerelemről, megcsalásról, szexualitásról... és még sorolhatnám. A darabban azonban a vágyak határtalan, piszok és szenvtelen módon jelennek meg, hiszen az úri embereknek nincs más dolguk, mint a „betegségüknek” élni. Hasonóan viselkedik mindenki ebben a bolond világban. Bolond világban, bolond emberek...

A néző leül a nézőtéren, kicsit izgatottan, kicsit frusztráltan. Kíváncsi, hogy mégis mit fog látni egy olyan előadásban, amelyben már a kezdetek kezdetén előrevetítik, hogy szexuális problémákkal küzdő betegek fogját szórakoztatni. Ha belegondolunk, mulatságos, hogy egy „beteg ember” szórakoztatja a másik beteget. A cselekmény folyamán kiderül, hogy az, akit a méltóságteljes főorvosúrnak (Harsányi Gábor) gondolunk, ugyanúgy szerepet játszik a szanatóriumban, mint bármely másik beteg. Miért ne érezhetné magát ezen a ponton közülük valónak a néző, hiszen ha mindenki szerepet játszik, miért ne játszana a néző is egyet?!


Az „előbb Te” elvét is megismerjük a darab folyamán: Lucienne (Fogarassy Bernadett) kijelenti, hogy míg férje, Crépin Vatelin (Beleznay Endre) meg nem csalja, addig ő sem lép a titkos vágyak ösvényére, azonban ha mégis megteszi, akkor bátran ajánlkozik fel Edmond Pontagnac (Csengeri Attila) és Ernest Rédillon (Hajnal János) szerelmének. Ez vezet el addig, hogy az színdarab nyomozássá alakul át. Lucienne és a szerelmére vágyó két férfi követik Vatelint egy motelbe, ahol ő éppen a szeretőjének, Maggie-nek (Cseke Katinka) készül megmondani, hogy az a bizonyos botlás egyszeri botlás volt, és többet nem ismétlődhet meg. A bonyodalmak itt tetőfokra hágnak: mindenki egy szállodai hálószobára fókuszál, ami a valóságban egy kórterem. Arra a hálószobára, amelyben mindenkiből kibújik az állat, és arra a hálószobára, ahol még a főorvos úr is a vágyai tengerébe zuhan. 

Hogy mi mindent rejt még ez a fergeteges kórterem, ami az előadás idejére hálószobává alakul, azt inkább mindenki nézze meg magának. 

Szerző: Tóth Regina
[Fotók: Garai Gábor András]

2016. augusztus 18., csütörtök

Hogyan éljük túl a nyári színházi uborkaszezont?

Nehéz napok virradnak a színházszeretőkre a nyár kezdetével. Ezt az időszakot az igazi színházőrült legszívesebben két pillanat alatt átugorná, hogy újra a kultúra paradicsomába kerülhessen. Ebben a hiátusnak keresztelt időszakban bezárnak a színházak kapui, a csalódott szerelmesnek pedig más megoldást kell keresnie, hogy elvonási tüneteit enyhítse. Idén szerencsés módon ez a kutatás rövid időt vett igénybe: ugyanis belevetettem magamat az illusztris Budapesti Nyári Fesztivál forgatagába. 

Hogy a „forgatag” kifejezés nem túlzás, leginkább azzal támasztanám alá, hogy valószínűleg a legválogatósabb ismerősöm is találna fogára valót ebben a művészeti dzsungelben. Itt nem csupán a színház kedvelői barangolhatnak kedvükre a különböző zsánerek között, de az is megtalálja kis kedvencét, akit inkább a zene vagy az opera világa kötött gúzsba.


Valójában ez az a tulajdonság, ami miatt relevánsnak tartom a Nyári Fesztivál létezését. A fesztivál színielőadásokért felelő szegmense nem csupán a színházfüggőket hivatott életben tartani a nyáron, de igyekszik szakmailag hozzáértő módon összefogni egy maroknyi budapesti és vidéki előadást, amellyel a szakma széles skáláját tárják a nézők elé. Hogy ez mennyire sikeres, természetesen immáron szubjektív meghatározás kérdése, ám a szándék, amellyel az egész program indul, nemes indíttatású.

A válogatás véleményem szerint korrekt. Számos közönségkedvenc és igen elismert alkotás kerül színpadra, amellyel egyaránt szolgálják ki a szakmailag cizellált és a szórakozásra vágyó réteget is. Természetesen mindez sajnálatos módon nem predesztinálja azt, hogy az alkotás valóban elnyeri tetszésünket. A fentebb említett forgatag képe magában hordozza azt is, hogy nem minden a szájunk íze szerint való. Mindazonáltal érdemes leszögezni, hogy az éppen célul kitűzött sokszínűség az oka annak, hogy az egyensúly megtartható, és az ember elismerő biccentéssel távozik az előadás többségéről. Meggyőző előadásokból nem volt hiány, de olyanok is felkerültek a színes palettára, amik inkább negatív benyomást keltettek bennem.


Remek választás volt meginvitálni a londoni Globe Színház művészeit, akik A két veronai nemes című darabot adták elő a közönségnek. Ez valódi nyalánkság volt a művészetszeretőknek és újdonság az egynyári színházlátogatónak is: belátást engedett a külföldi színházcsinálás mikéntjébe, kiváló angol színművészeket prezentált egy majdnem egzotikus hangulatú előadás keretein belül. Maga az előadás erősen újszerű koncepcióval dolgozott, ami csak körültekintően fogyasztható és emészthető, az élmény azonban egyedi – és tapasztalatnak sem utolsó.

Itt mutatták be az Evita musicalt is július közepén. Nagy elvárásokkal érkeztem, amiket sikerült megugornia a kitűnő szereposztással felturbózott előadásnak. Radnay Csilla Eva Perónként egyik legjobban átélt alakítását nyújtotta, amit csak még hitelesebbé tette Egyházi Géza játéka, és Sándor Péter egészen lenyűgöző színpadi létezése. Az Evita a nagyszerű zene és még nagyszerűbb színészet találkozásának kiváló példája volt számomra.


Ezért is vált igazán kiábrándítóvá a fesztivál bemutatója, a Shakespeare királynője. Az előadás elkövette az egyik legelemibb hibát, amely során szinte láthatatlan falat húzott nézők és szereplők közé – ennek egyaránt lehet oka, hogy a darab szerény véleményem szerint nem való nagyszínpadra, egy kisebb térben jobban magára találna. Ám valószínűleg még ez sem mentené meg a koncepció és a szöveg teljes bukását. Működésképtelen volt az előadás hangulata, nem ragadott magával a kor varázsa, a dialógok kizökkentően hatásvadászok próbáltak lenni, és ezt Udvaros Dorottya szintén csalódást keltő alakítása sem volt képes feledtetni.

A fesztivál másik bemutatója az Így szerettek ők színházi adaptációja volt, amely Nyáry Krisztián művét olvasztja egy irodalmi koncert és színházi előadás formájába. Kőváry Katalin rendezése habkönnyű, mégis érzékeny történetszálaknál kellően drámai, amely során fejet hajt költőink nagysága előtt. Az előadás koncepciója hatásos és magával ragadó: még az sem volt képes unalomba fojtani, hogy Nagy-Kálózy Eszter és Rudolf Péter visszafogottabb alakítással hitelesebbek lettek volna a színpadon. 


Az Orlai Produkciós Iroda előadásai igazi felüdülést jelentettek. Kiválóan képviseltették magukat mind a Várj, míg sötét lesz és mind a Mindent Éváról című előadással is, ami a Belvárosi Színház esszenciáját hozta el a szabadtéri színház látogatóinak. A szórakoztató és az elgondolkodtató színház tökéletes példája az, amit Orlaiék a nagyérdemű elé tárnak.

A fesztivál érdeme, hogy más műfajban is képes maradandót alkotni. Jó kezdeményezés volt az Oscar/Zene szimfonikus filmzenekoncert, amely olyan alázattal és hozzáértéssel keltette életre Oscar-díjas filmek hanganyagát, amely nem hagyott szemet szárazon. Koncertek és valódi showműsorok tekintetében azt bizonyosan el lehet mondani a fesztiválról, hogy a válogatás igényes és közönségbarát.

A Nyári Fesztivál immáron egy kellemes svédasztal képében él bennem. Hiszen való igaz, aki kultúrára vágyik, csupán ott vesztheti el türelmét, hogy melyik izgalmasnak ígérkező produkciót válassza ki aznap estére. Ilyen nagy válogatás esetében természetesen lehetetlen mindenkit meggyőzni, ám a fesztivál elképzelése dicséretreméltó, a jövőre nézve pedig rendkívül ígéretes.

Szerző: Pál Zsófia
[Fotók: Szabad Tér Színház / Budapesti Nyári Fesztivál]

2016. augusztus 17., szerda

Én teátrista leszek!


Az átdolgozás − ellentétben a közhittel − nem a gyenge, hanem a jó darabok sorsa. A gyenge darabokat egyszerűen elfelejtik. A jó darabok viszont éppen, mivel kiállták az idő próbáját - sok-sok rendező, dramaturg kezén fordulnak meg: számtalan metamorfózison esnek át. A jelenlegi új Liliomfi tehát az első e nemben  s bizonyára nem is az utolsó. (Mészöly Dezső)


A színmű kezdete előtt a híres műfordító, dramaturg szavai hangzanak el bejátszott hangfelvételen, amely a következőképpen vezeti fel az előadást:

„Szerelmi történet ez Hölgyeim és Uraim és ismét csak Hölgyeim, mégpedig az ember és a színház szerelméről.” A Színház és Filmművészeti Egyetem végzős színészeiből verbuvált trupp egy játékörömmel és gegekkel teletűzdelt, nyelvi szójátékokkal és aktuális színházi utalásokkal gazdagon fűszerezett előadást hozott létre. A színmű nézőként szemlélve, rendezetlenségről és színpadi káoszról árulkodik, ám közelebbről megnézve a darab perce pontosan megszerkesztett színjáték, amit kiválóan összefogott ifj. Vidnyánszky Attila rendező. Az előadás szerves része volt a szünet ahol a nézők egy kocsmajelentbe belecsöppentek, immáron vendégként. A szereplők hol fogadósként, hol pedig pincérként bukkantak fel a „publikum” között és tálcán kínálva hozták a zsíroskenyeret hagymával, valamint az almabort és az alkoholmentes söröket. Ennél jobban nem is érezhettem magam, hiszen a színészek szerepükből kifolyólag vendégként bántak velünk, és ha megkívántuk leültek velünk beszélgetni. Aktív résztvevői voltunk a darabnak. 


Szigligeti Ede Liliomfija sokak számára nem ismeretlen, hiszen a magyar drámairodalom egyik kiemelkedő műve, átdolgozták már filmre is − Mészöly Dezsőt idézve: a jó darabok kiállják az idő próbáját és rengeteg dramaturg, rendező kezén mennek keresztül. A társadalmi vígjátékként ismert Liliomfi könnyed hangvételű előadás melynek középpontjában egy szerelmi bonyodalom áll, amelyben az idősebbek csak késleltetni tudják a fiatalok szerelmét, megakadályozni azonban nem. A vidámság, könnyed tréfák és a fülbemászó dallamok mögött megbújik a darab szomorú korképe a magyar vándorszínészek életéről. 

Az előadás hűen mutatja be a magyar színészet hőskorát, valamint a dramaturgnak köszönhetően (Vecsei H. Miklós aki egyben teátrista is) a szövegben a színház reflektál önmagára és a teátristák színészi létére is (a társulat bejelenti, hogy a fogyókellékek „bemondásra kerülnek”, mivel elfogyott a pénz). Színészi játékát egyik játszónak sem szeretném kiemelni, hiszen köszönhetően a jó szereposztásnak mindenki egyenlő mértékben kapott szereplési lehetőséget. 


Vidnyánszky és Vecsei Liliomfijában az ifjú teátristák szembeállnak az idősebb színészkorosztállyal, és büszkén kijelentik: „Én teátrista leszek!” Majd hozzáteszik: „Csak hagyjanak minket játszani!” Azt hiszem, ennek semmi akadályát nem látom, sőt az olvasókat arra buzdítom, támogassuk az ifjú teátristákat azzal, hogy többet járunk színházba!

Szerző: Ledvényi Enikő
[Fotók: Borovi Dániel – Budaörsi Latinovits Színház]

2016. augusztus 16., kedd

Dr. Egry Iván, ismerted te magadat eléggé ehhez a játékhoz?

„Elegáns, fölényes, finom, könnyed akartam lenni, csak a legelőkelőbb társaságba járni, kegyelmes urakkal beszélgetni, rejtelmes, gyönyörű nőket ostromolni. Egy lépés választott el ettől...”

Határozottan ismerős volt a cím. Felhívtam intellektuálisan sziporkázó, nálam harminc évvel idősebb rokonlelkemet, nincs-e kedve megnézni a darabot?
Harminc évvel idősebb rokonlélek a vonal másik végén: - Halálos tavasz? Arany kislányom, az ifjúságom története volt, kívülről tudom az egészet! A Karády-Jávor filmet vagy hússzor láttam, a betiltott Zilahy-regényt tízszer olvastam, a férjem szemében már váló ok lenne, ha még egyszer megnézném. De te feltétlenül menj el rá!
Így a nálam harminc évvel idősebb rokonlelkem helyett kortárs rokonlelkemmel mentem szabadtérizni.

Már székeink elfoglalásakor ráláthattunk a színpadképre: hatalmas, szürke téglatestek, melyekből szarvasagancsokra emlékeztető ágak nőttek ki. Pillogva néztünk egymásra. A rendezői jobb félhomályában ekkor váratlanul, ideges élességgel szólalt meg egy hegedű (Farkas Izsák), és kezdetét vette az előadás. A színfalak mögül jelzésszerű mozdulatokkal alakok bontakoztak ki, majd közöttük a színpad előterébe vágott utat magának egy ficsúrosan jóképű, elegánsan hátrafésült hajú fiatalember...


A sármos, jogi egyetemet végzett, vidéki birtokkal rendelkező hős, dr. Egry Iván (Lengyel Tamás) szabadidejében a korzón hajszolta a könnyű élvezeteket, miközben teljesen hideg fejjel egyengette karrierjét: célja a társadalmi ranglétrán való gyors felemelkedés volt, kerül, amibe kerül. Amikor megpillantotta Ralben tábornok lányát, a fiatal Editet (Törőcsik Franciska), egyből tudta, mit kell tennie. „Még aznap elhatároztam, hogy feleségül veszem (...), bár akkor még a nevét sem tudtam. Anna? Melanie? Magda? Éva? Fanny? Anasztázia? Júlia? Csak feküdtem napokig az ágyamban és arra gondoltam, hogy milyen lesz az életem, a karrierem, ha bekerülök ebbe a családba. Mindent erre a házasságra akartam építeni, és közben beleszerettem a lányba.” Az események aztán nem várt fordulatot vettek, Ivánt pedig összesodorta az élet a darab másik hősnőjével, Józsával (Ullmann Mónika), akihez a darab előrehaladtával akaratlanul is finom szerelmi szálak kezdték szőni. Lelki tépődés a két nő között, lecsúszás, kártyázás, züllés... Nem túlzás állítani, hogy a történet már önmagában is megmozgatja a képzeletünket. Aznap este azonban mi valami mást is magunkkal vittünk: a dallamot. 


Volt ugyanis a darabban valami költeményszerű, valami nagyon eltalált ritmus. A vonó mindig éppen akkor tépte meg a húrokat, amikor az idegek már borzolódtak; a beszéd mindahányszor ott ért véget, ahol az érzés kezdődött. Mindez sallangok nélkül, formatakarékosan. Mintha minden egy metafizikai térben játszódott volna, valós idő helyett pedig az egész színdarab a főhős érzéseinek az ütemére pergett előttünk. A párbeszédek észrevétlen csaptak át (belső) monológba, abból narrációba, majd vissza; a szereplők hol testi valójukban, hol Iván gondolataiként voltak jelen a színen. A geometrikus fák között – amik a darab elején még meglehetősen furcsának tűntek – egyszer szoborszerű, másszor táncmozdulatokkal megelevenített, állandó színészi jelenlét a darab előrehaladtával csak fokozta az érzést, hogy tulajdonképpen egy elhagyott erdőben lépkedünk: dr. Egry Iván lelkének erdejében, melyet a hős maga sem ismer, és emiatt szükségszerű, hogy ott valamennyi szereplőnek nyoma vesszen. Nem szoktam, de most külön felfigyeltem a szövegre (Garai Judit) és a rendezésre (Hidvégi Nóra) is.

Kortárs rokonlelkem: - Szerinted végül miért lett öngyilkos?
Én: - Mert aki huszonéves koráig nincsen számon kérve, azt semmi nem edzette meg arra, hogy az élet nehezebb pillanataiban szembe tudjon nézni a valósággal.

Szerző: Balogh Renáta
[Fotók: Nagy Attila]

A szerelembe bele kell halni?

Regényt színpadra vinni nem kis vállalkozás. Különösen, ha korábban már film is készült a regényből. Tovább nehezíti a dolgot, ha olyan színészlegendák játszanak a filmben, mint Karády Katalin és Jávor Pál, és ha ez a film már beleégett a közönség emlékezetébe. Színész legyen a talpán, aki vállalni tudja, vállalni meri ezt a feladatot.

A Halálos tavasz színpadi feldolgozása a tavalyi bemutatót követve országjáró útra indult, majd a turné végén visszatért kiindulási helyszínére, a Városmajori Szabadtéri Színpadra.

Júliusi végi szombat este. Az idő már egészen kellemes, nem emlékeztet az egy hónappal ezelőtti forróságra. A Városmajor fái alatt a szúnyogok serényen dolgoznak, három csípéssel gazdagodom, mire beérek a nézőtérre. Szép korú baráti társaság, apa-fia páros, szerelmespárok, én egyedül. Mellettem a sorban kicsit arrébb idős hölgy, szintén egyedül. Érdekes, hogy milyen vegyes társaságot vonz az előadás.

Prímás: Farkas Izsák

A helyemet elfoglalva meglepődöm. A színpadi díszlet furcsa. Beton oszlopok, kicsavarodott fák és minden, minden szürke. A városmajori templom harangja elüti a nyolc órát, s hamarosan megkezdődik az előadás. Hegedűszó töri meg az este feszült csöndjét. Szeretem a hegedűt. Most szomorúan, már-már baljóslóan, vészesen cseng.

Majd színpadra lép a Dr. Egry Ivánt alakító Lengyel Tamás és monológba kezd. „Valaha megnéztek az emberek.” Nem is csodálom. Elegáns öltözékében igazi férfi. A másik oldalon álló Törőcsik Franciska pedig igazi nő. Karády-féle végzet asszonya. A kettejük között kibontakozó szerelem, vajon igazi-e? Ki tudja azt megmondani. Iván kezdetben csak érdekből fordul a nem túl csinos, ám annál jobb partinak ígérkező Edit felé. Editnek sem lehetnek teljesen tisztességesek a szándékai, hiszen már udvarlója van. Iván szerelembe esik, Edit eltávolodik. Igaz szerelem lenne? Vagy csak láng? Érdemes-e elégni érte? Ami biztos, hogy bármi is ez, tönkretesz minden résztvevőt, aki csak egyszer is valahogyan kapcsolódott a történethez.


Valami újnak lehetünk szemtanúi a színpadon. Iván, nemcsak szereplője a történetnek, hanem mesélője is. Nemcsak színdarabot látunk, hanem táncelőadást is. És nemcsak minden, hanem mindenki szürke. Szürke ruhák, valódinak hitt, de mégis szürke érzelmek; a szereplők magukon viselik a levegőben lógó tragédia teljes súlyát. Szerelmi dráma, duplán. Edit tönkreteszi Ivánt. Vagy Iván teszi tönkre saját magát? Iván magával rántja Józsát is, aki mindent megtenne érte. Miért mindig az kell, akit nem érhetünk el? Aki mindent megtenne értünk, azt megvetjük.

Lengyel Tamás hitelesen alakítja az önmagát elvesztő férfit, aki szinte beleőrül szerelme hiányába, az önsajnálatba menekül, nem kímél maga körül senkit, magát sem, és a könnyebb utat választja. A szemünk előtt hullik darabokra az élete, én mégsem tudom teljes, tiszta szívemből sajnálni. Nem lesz szimpatikus a figurája, mint ahogy Edité sem. Akit egyedül sajnálok, az az Ullmann Mónika által alakított Józsa. Ha valakinek vannak igazi érzései, talán egyedül ő az. Nem véletlen, hogy a darab zárószavait is ő mondja ki. A sötétben. A hegedű baljóslata beigazolódik. Összeszorul a szívem. Nem is tudom, mit mondhatnék.


A közönség háromszor tapsolja vissza a színészeket, egy vak férfi csokrot ad át Györgyi Annának, aki Edit anyját játszotta, és végig nagyon ismerős volt. Csak később jöttem rá, hogy korábban a Veszettekben láttam. Ullmann Mónika pedig sír. Csendben hagyom el a nézőteret, és valami ismeretlen nyomással a mellkasomon sétálok a Városmajor fái alatt. Már a szúnyogok se bántanak. 

Szerző: Köles Hajnalka
[Fotók: Nagy Attila]

2016. augusztus 15., hétfő

Magával ragadó örömzene

Szabó Balázs Bandájáról sokat hallottam az elmúlt években, de valahogy mindig halogattam azt, hogy komolyabban belehallgassak a zenéjükbe. Egy-két népszerűbb dalukkal mégis találkoztam, és egyre inkább hajlottam afelé, hogy jobban megismerjem őket. Idén sikerült találkoznom a teljes repertoárral − a Városmajori Szabadtéri Színpadon július 24-én megtapasztalhattam az élő zenéjük varázsát is. És nem véletlenül írtam a varázs szót, mert szó szerint csodát alkotnak a színpadon. Annyira tiszta, sallangmentes a zenéjük, hogy az mindenkit megérint, és biztosan magával visz egy egész estén át.


Szabó Balázs Bandájának (Szabó Balázs - ének, gitár, hegedű, kaval; Ölveti Mátyás - cselló, ének; Harangozó Sebestyén - gitár, ének; Acsády Soma - basszusgitár; Ferencz László - dob) meghívott vendégeként két zenekart is üdvözölhettünk a színpadon: az Accord Quartet vonósnégyes zenekart (Mező Péter - hegedű; Veér Csongor - hegedű; Kondor Péter - mélyhegedű; Ölveti Mátyás - cselló), a  Four Bones Quartet harsonazenekart (Magyar Péter, Gáspár Olivér, Angyal János és Gyetvai Péter) és Zombola Pétert. A színpadon lévők tökéletesen működtek együtt, a zenészeket összefűző barátság valami pluszt adott ennek a történetnek. Igazi örömzene szólt.

A frontember Szabó Balázs különleges hangszíne és sokrétű hangszeres tudása kuriózum, a sokszínűség műfajilag is (funky, népzene, blues, jazz, pop, alternative  folk-rock) megmutatkozik a zenében.


Az est folyamán nemcsak saját dalok, de megzenésített versek (pl. Grecsó, Pilinszky, Radnóti) is előkerültek. 

Szabó Balázs nemcsak zenét közvetít, hanem érzelmeket ad át, olyanokat, amelyek a zajos hétköznapokon is átszűrődnek, és pillanatok alatt fülbe másznak, szívbe férkőznek. Koncertjeiket receptre írnám fel mindenkinek terápiaként és lassító szerként, mert ha hosszabb távon nem is, de néhány napon keresztül biztosan érezhető a hatásuk. 

„Ringass mezítlen talpamon, 
Takarj be még ráncokkal teli föld, 
Egyszeri csendért, egyszeri csendért,
Lélek vagyok, élni szeretnék!”


Szerző: Piros Csilla
[Fotók: Marton Nagy Photo]